Taylor, Eric, Ambrose, Kuroda - A négy trombitás
Nem volt tudatos egyébként, hogy éppen trombitás zenekarvezetők által felvett lemezeket vegyek, de valahogy így alakult.
Viszont mivel mindegyikük ugyanazzal a hangszerrel dolgozik, illetve hát a tágabban vett jazz keretei között mozognak, gondoltam egy cikkben érdemesebb körüljárni, milyenek. Szerintem nagyon jók. De lássuk a részleteket.
Ambrose Akinmusire a New York-i downtown jazz szcéna egyik feltörekvő tehetsége, a legutolsó, jó hosszú című lemezét – The imagined savier is far easier to paint – a patinás Blue Note-nál jelentette meg, akárcsak az előzőt is, amivel Akinmusire úgymond "berobbant" (A New York Times kritikusa az év jazzlemezének titulálta még 2011-ben) A Blue Note-ra egyébként nem éppen az ilyen kísérletező kedvű albumok megjelentetése a jellemző, ezért én például kifejezetten örülök, hogy a sok közepesen langyos és kommersz vokális jazz énekes után végre egy bátrabb lemezt is kihoztak, ráadásul Akinmusire ún. Blue Note artist, amiről nem nagyon tudom, hogy pontosan mit takar, de ez mellékes.
A fiatal trombitás ezen a lemezén a saját, nagyjából stabil quartetje mellett számos vendéggel dolgozott, ez nyilván hallatszik a szerzeményeken, de erről Akinmusire az alant beillesztett videoban elég részletesen beszél.
Nekem először Tettamanti Tamás – szintén zenész – barátom ajánlotta a figyelmembe, de azért vettem meg, mert felfedeztem, hogy Theo Bleckmann is közreműködik az egyik tételben. Akinmusire lemezében nem a soundja az érdekes, ami tiszta és egyértelműen a Miles Davis-i hagyomány útján halad, hanem a zenék felépítése, és a körbejárt zenei paletta. A szorosan vett jazztől olykor elég messze távolodunk az improvizatív zene meghatározhatatlan irányaiba, a quartet hangzáshoz pedig szinte meg sem érkezünk.
A változatos, folyamatosan hullámzó struktúrából azonban mindig kibomlik valami érdekes, ami megfogja az embert. Hol a trombita szóló, hol az énekhang, de gyakran a trackek felépítése, egy-egy szellemesen megírt dallam segít eligazodni a darabokban. Igazi – jó értelemben vett – intellektuális zene ez, és talán ez benne a legjobb. Mondanivaló, kérdések és zenei formában megfogalmazott gondolatok, ezt nyújtja Akinmusire az új lemezén.
A vége felé kicsit leül a korong, az utolsó 16 perces koncertfelvétel nyugodtan lemaradhatott volna, de főként a vendég szólisták közreműködésével írt darabok nagyon jók, egyik-másik, például az előbb említett Bleckmann kollab pedig kiemelkedő – amihez nyilván kellett az énekes nagyon egyedi, hosszan elnyújtott hangja is, ami hátborzongató(an jó). A The imagined savior… inkább kortárs lemez, izgalmas kísérletek sorozata egy fiatal tehetség nagyon markáns öndefiínciója, vagy inkább annál is több: saját világának kitágítása.
Ha már fiatalok, akkor másodiknak a még mindig fiatalnak számító, ám már harmincas évei közepén járó Takuya Kuroda: Rising Son című anyagát illik megemlíteni. A magyarul béna szójátékra bíztató nevű trombitás szintén kissé kakukktojás a Blue Note-nál, az offical oldalon meg sem említik mint „blue note művészt”, ennek ellenére a beszélő nevű Rising Son egyértelműen igyekszik az ún. fiatalos és húzós jazz palettáját szinesíteni az egyik legrégibb kiadó portfóliójában. Kuroda alig pár év él New Yorkban, japánból érkezett, még a nyelvet sem beszélte, aztán tessék: hat év alatt eljutott az egyik nagy kiadóig, sőt, a Rising Son eléggé rendben van, noha ne keressünk benne olyan mély elképzeléseket, mint Akinmusire-nál.
Ez itt a zene másik megközelítése, ami nem az észre, hanem a zsigerekre hat. Nincs mögötte filozófia, sőt, Kuroda még csak nem is különösebben technikás trombitás. A Rising son egyébként igazi második bemutatkozó lemez, visszanyúl a gyökerekig, van benne némi sajátosan közhelyes japán íz is, már ami az egyik tracket felvezető japán dobokat illeti, kb ennyi, amit egy átlagos jazzer még be bír fogadni. A lemez többi része azonban igazi örömzene. Kuroda egyszerű témákat fúj nagyon hatásosan. Napfény, szabadság, lendület, nagyjából ennyit mond a lemez, és ezt tökéletesen teljesíti is.
Ami izgalmas, hogy jó rendszeren ez olyan félelmetesen jól szól, hogy magába szippant az egész, pedig ezek itt halálosan egyszerű afrobeatek, némi jazzes színezéssel. Annak ellenére szeretem, hogy faék egyszerűségű lemez. Lehet, hogy éppen ezért jön be, nem tudom, ezen nem agyaltam sokat. Ha nem lenne jazz, még táncolni is lehetne rá, hiszen a jazz alapvetően tánczeneként indult, olyannyira, hogy Miles Davis egész életében ezt hangsúlyozta. Elkötelezetten és kitartóan savazta is szegény hernyós Chet Bakert egész életében, amiért „gennyes, fehér intellektuális szarrá” silányította a feketék öntudatos zenéjét.
Taylor Haskins-t itthon szerintem senki nem ismeri, pedig nagyon jó trombitás. Haskins az americana-t tekinti zenei kiindulópontnak, és egy ideje vonósokkal dolgozik a lemezein. Kicsit hasonlít a megidézett hangulat Bill Frisell lemezekre, amit én nagyon szeretek. Ez a zene erősen épít a történelemre, a tájra és a hagyományra, de mégsem idegen nekünk, noha ez itt Európa és nem Amerika. Talán azért, mert Haskins úgy ír jazz szerzeményeket, hogy nagyon sok mindenben felhasználja a klasszikus dalstruktúrákat. Az új lemezén különösen jól sikerült ez az egyveleg.
A Fuzzy Logic borítóján tengerszoros vagy öböl, a képet a lánya festette. A lemezen azonban semmi „fuzzy” nincs, nagyon is meleg, egyébként itt klasszikus quartet felállással dolgozik: dob, basszus, gitár, trombita, ezt a zenekart kísérik a vonósok.
A Fuzzy logic leheletfinoman indít és ezt a hangütést végig fenntartja, ebből a háttérből tör ki olykor a trombita. El-elmélázó, belassulú és olykor a csendig halkuló, finom darabok ezek, amelyekben Haskins soundja az egyik legjobb dolog. Ugyanis nagyon "szépen" intonál, a trombita majdnem mindig szordínós, lágy, puha, de tűpontos. Több napig hallgattam a lemezt egyfolytában, nem lehetett megunni. Olyan, mint egy kellemes délután, pont annyira is kell rá figyelni, szinte semennyire, azaz nagyon. Egy idő után beleivódik az emberbe az egész és a legváratlanabb pillanatokban jut eszembe egy-egy dallamfoszlány, ami jó. Még annyit akarok elmondani, hogy a Haskins lemezt a Sunnyside records adja ki, ami egy nagyon patent kis kiadó. Azon kívül, hogy nyomnak vinylt is, a portfóliójukban olyan nevek vannak, mint Abdullah Ibrahim. Ajánlom mindenki figyelmébe!
Eric Vloeimans-t viszont sokan ismerhetik itthon, hiszen a bmc lemezeken gyakori közreműködő. Még tavaly télen volt egy koncertjük az Opus Jazz Cluban. Amikor először láttam, hogy milyen programmal jönnek, ismert klasszikus filmek zenéinek feldolgozása, gondoltam, tök jó kis szombat esti lazulás, könnyed, semmi durvulás, elmegyek a csajommal - kell egy kis romantika. Aztán kellemesen csalódtam, egyáltalán nem volt könnyed, sem lazulós. Trióban játszanak, tangóharmonika, cselló és a trombita. A felállásnak lett egy saját formációja is, Oliver’s Cinema néven, utalva a filmekre; Jörg Brinkmann, Eric Vloeimans, Tuur Florizoone, a három kiejthetetlen nevű zenész alkotja. A lemez egyébként aranyszínű, dsd meg multi chanel, meg SACD, meg minden ilyen digitális finomság, és jól is szól. (Sajnos kicsit drága)
A zene viszont nagyszerű. A jó értelemben vett európai művészfilmek világát sikerült átültetni zenébe. Azt talán már sokszor írtam, hogy én szerelmes vagyok minden idők legnagyszerűbb arab lantosának, Anouar Brahemnek a játékába, ez a lemez lehetne a vágyam másik tárgya. Mert hogy úgy szép, hogy nem lesz sem giccses, sem sok, sem túlcsorduló, sem geil. Elképesztő ízlés, harmónia, gyönyörű akkordmenetek, nagyon szép – fekete-fehér – hangulat, egyszóval már majdnem tökéletes. Kicsit hasonló módon hat, mint Brahem játéka, de amíg Brahem született zenész és nála minden zsigerből jön, addig Vloiemans eléggé átgondolta ezeket a szerzeményeket. Talán erre mondják, hogy "igazi profizmus". Vloeimans-nak egyébként tök jó humora van, ezt koncerten tudtam meg, szóval vegyétek meg ezt a lemezt, nem fogjátok megbánni.