Vintage – (or not?) Avagy vegyünk-e régi hifi komponenseket?

Vintage-06.jpgMindannyian mást értünk a régi fogalmán. Magam, közelítve az ötven felé*, a 30 évvel ezelőtti dolgokkal is közeli kapcsolatot ápolok, ezek még vastagon a relatív friss emlékeim között vannak.

Értsd, Linn Sondek, Roksan Xerxes, Pink Triangle, Marantz receiverek vagy a kék Pioneerek. Ugyanakkor a fiatalabb korosztály, különösen azok a sorstársaink, akik koruknál fogva csak nemrégiben fertőződtek meg a gyógyíthatatlan, de mégsem halálos kórral, amit úgy hívunk: Audiofília, azaz a zene és hangzás megszállottjai, már a digitális korba születtek bele, számukra a bakelit lemez a szép új világ. Persze, nem Huxley-i értelemben, nagyon is valós komolysággal. (Nem mintha Huxley látomásai nem lennének manapság egyre közelebb a realisztikumhoz… sajnos).

goldmund-01.jpgHa gyors áttekintést teszünk az audio ipar, vagy még inkább a zene megszólaltatására létrejött technológiák fejlődésében az elmúlt harmad-század során, nem fog sokáig tartani mire rájövünk, hogy a digitális forradalom nagy részben a lemezipar érdekeit szolgálta. A 80-as évek közepére a bakelit lemezek eladásai kezdtek tendenciózus visszaesést mutatni, ami pánikot keltett a nagy lemezkiadók között. Sürgősen kellett valami , amivel a meglévő felvételek ismét eladhatóakká válnak, a lehető legnagyobb tömegben. Adni kell valami pluszt, amitől a konzumer hajlandóságú tömeg ismét a pénztárcájába nyúl. A tömeget három dolog jellemzi alapvetően: hiszékeny, lusta, és nem túl magas igényű. A hadiipar által akkortájt eldobott PCM digitális technika épp kapóra jött a piacot technológiailag meghatározó Sony-Philips csapatnak, létrejött a CD-lemez.

Vintage-04.jpgAz emberek (a tömeg) elhitték, hogy ez „a tökéletesség mindörökre” hiszen a tű nem koptatja a barázdát, nincs lemezzaj, és ha véletlenül megkarcolódna a lemez, ott a hibajavító mechanizmus. A tömeg szerette, hogy kényelmes dolog a távirányító, hogy nem kell felugrálni ha számot léptetnél, vagy oldalt cserélni 20 percenként. A hangminőség pedig a legszerényebb CD játszókban is minimum hozta az akkoriban általánosan elterjedt Music Centerek (Oroszországban a rossznyelvek szerint, muzsik-centerek) minőségét, ennél lényegesen jobbat az állampógár (így, ahogy mondom) úgyse nagyon hall, mert kerüli az akusztikus élő zenét, mint ördög a tömjént.

Szóval, lett a CD, ennek minden kényelmével, de a hang nem sokat javult, sőt, komoly LP lejátszókhoz képest csapnivaló volt, épp csak a music centereken hallatszott jobbnak a bakelitnél, mert azokban a beépített lemezjátszó, hangszedő, RIAA-korrektor eleve csapnivalóan rossz volt, nehéz lett volna még gyengébbet produkálni. Telt az idő, és kellett 20 év, mire a specialista cégek rájöttek, hogy a CD-ből is tud jó hang szólni, ha a mögé tett elektronika ezt lehetővé teszi (értsd, DAC, clock, analóg kimenet, tápegység). Alkottak néhány elfogadható gépet, amelyek végül is hozták a… mit is? Hát nem a High-end, de legalább a középkategóriás LP játszók szintjét, ami messze felül van a tömegigényen. Én ezt úgy aposztrofálom, hogy a CD végül is hallgatható lett, megtörtént a XX. század audio-technológiai áttörése, sikerült szarból várat építeni.

Vintage-03.jpgNade, közben a másik oldalon se pihentek, és az üvöltő digitális viharban, jól védett állásaikban az analóg lemezjátszás önkéntesei is létrehoztak ezt-azt. A régi bakelit-korszak végére olyan, nagy információ-áteresztő képességű eszközök jelentek meg, amik messze űbereltek minden addigit – és mai szemmel nézve, nem sokban maradnak el a 20 év utáni technika csúcsdarabjaitól sem. Csak néhány név, említés szintjén: Pink Triangle Anniversary, Goldmund Reference, Voyd, Graham 2.0, SME V, Helius, Linn Ekos, Naim Aro, vagy hangszedő vonalon az Ortofon MC 3000 vagy a Rohmann, a Koetsu Urushi, a Zyxek, vagy a Transfigurationok. Igaz, ezek nagyon drágák, és csak egy szűk rétegnek van kedve befordulni ebbe az utcába.

Az ezen csúcsgépek által felszínre hozott technológia és tudás (ez a lényeg, tudd hogy mi az ami a hangban számít, a know-how, tudd, hogyan csináld, hogy a végeredmény jó legyen) végül is az olcsóbb gépekben is megjelent, átszivárgott mint tolvaj a kerítésen. Így lett jó lemezjátszó végül pl. a Systemdekből, amikor az Audio Note felvásárolta és „Voydosította” (akryl tányér, pontosabb csapágy, végül dupla motor). A know-how jót tett néhány régi gépnek is, amik hasonló utat jártak be mint a CD, megvolt bennük a potenciál, de sokáig kiaknázatlan maradt a know-how hiánya miatt. Aztán végül, a tudás napvilágra kerülésével, jó géppé lett a Garrard 301-401, vagy a Thorens TD-124 vagy a kicsivel később felfedezett, de mára nagy rajongótábort gyűjtő Lenco L-75, amelyekhez csak a megfelelő rezonancia csillapítás hiányzott eredetileg.

Vintage-01.jpgElektronika vonalon viszont elkeserítő a helyzet. Amit most leírok ide, az a magánvéleményem, ezzel lehet vitatkozni szabadon, de szerintem van benne igazság. A High-end audio 20 évnyi visszaeséséért elsősorban az elektronikai cégek a felelősek. Ez afféle kinyilatkoztatás a részemről, de hadd magyarázzam el. Az elmúlt 30 évben több erősítő fejlesztési projektben vettem részt, volt közte olyan ami milliókba került – igaz, lett eredménye. Ezek során rájöttem, hogy a jó hang első számú letéteményese az elektronika. Könnyen bebizonyítható, hogy egy 100 ezer Forintos jó hangú doboz egy félmilliós lemezjátszóval és egy egymilliós erősítővel sokkal jobban szól, mint fordítva, egy másfél milliós doboz egy százezres erősítő-lemezjátszó párossal. Ezt kb. egy évtizeden át demonstráltam itthon az érdeklődőknek, egy KEF Q1-el (helyszűke miatt) és egy általam épített MOS-FET-es erősítővel, amely notoriusan jobbnak bizonyul a neves gépeknél (legutóbb épp egy Pass Labs elő végfoknál találtuk zeneibbnek). És messze nem is kerül egymillióba….

mcintosh.jpgAz audio ipar a nyolcvanas évek végén jelentősen el volt maradva az elektronikai fejlesztésekkel. Megjelentek újabb, nagyobb teljesítményű erősítők, amelyekre vitán felül szükség volt az új, komplexebb keresztváltójú, és egyben érzéketlenebb dobozok hajtásához, extrém példa a planár sugárzók esete (Magneplanar, Apogee, Quad ESL stb.). A sznob highend-közönség zabálta a Krell KSA-k és Mark Levinsonok kinézetét, a belőlük sugárzó erőt, de a hiszékenység itt is erősebbnek bizonyult a minőség iránti igénynél. Mert, tegyük hozzá, öt perc után ki kell mennem a szobából ha ezeket teljes mellszélességgel bekapcsolják. Persze, nem mindenki süket, és az egekbe szökő árcédulák mögött szinte semmilyen minőségi ugrás nem volt felfedezhető, a High-end Audio drágább lett, de semmivel sem lett jobb.

Általánosságban. (Ugyanakkor, jött a video, a számítógép, megannyi technikai hobbi, ami sokakat elcsábított más irányokra). Csak néhány cég látta át a problémát alapjaiban, és szülte meg saját megoldásait. Az élen ezek között vita nélkül az Audio Note állt, ahol a megoldásokat price-no-object (kerül, amibe kerül) alapon képzelték el, rendszerben gondolkodva, amire addig szinte egyáltalán nem volt példa. Meg kell említenünk itt a skót Linn-t is, akik szintén rendszerben látták a jövőt, de ennek a motivációja alapvetően marketing szempontokat követett, szemben a Note minőségorientációjával. Mindenesetre, mindkét cégnek sikerült a saját hangzás-ideáljainak megfelelő rendszereket megalkotnia, az idő pedig mára igazolta az elképzeléseik helyességét.

A tranzisztoros technika egy helyben toporgásának (a mai napig a tranzisztoros gépek 90%-a ugyanazokat az alapkapcsolásokat használja mint az ötvenes-hatvanas években, ami hangminőség javulást elértek, az az alkatrészek minőségjavulásának köszönhető, ez pedig nem csak az audio ipar érdeme) a csöves technika reneszánsza lett a következménye. Nem mintha a csöves erősítők technikailag többre lennének képesek, a mért paraméterek sokkal maradnak el a tranzisztorok mögött, a kimenő trafó nehéz és drága ( a jó pedig nagyon drága), a csövek öregszenek és elállítódnak, az egész hóbelevanc pedig egy rakat energiát tol át hőbe, ami nem baj, ha hideg a lakás, de a számlán azért ott lesz. Mégis, a csöves erősítők árasztanak egyfajta romantikát, melegséget, torzítási karakterük pedig a fül számára jobban fogyasztható, mint a tranyós gépek torzításai – attól a néhány kivételtől eltekintve.

Mostanra ott tartunk, hogy a High-End Audio a legtöbb ember számára megfizethetetlenül drága. Sokat fejlődött, jobb mint volt régebben, de nem annyival. Relatíve. Van ami annyival is, de ez csak néhány ember számára van lőtávolban.

Mi lesz azokkal, akik jó hangot szeretnének, tisztességes, megfizethető áron, de egyszerre szeretnék a kellemes hang mellé a patinát, a romantikát, a minőséget – gyárilag… Nos, számukra itt a vintage piac, azaz a régi nagy nevű gépek újra felfedezett használt piaca. Sokan érzik úgy, hogy a mai konzumer elektronika nem elég jó, a high-endhez nem érnek fel, és a DIY sem fekszik. Számukra egy esély maradt, a Vintage.

Az ebay-t látogató audio közösség számára nem ismeretlen tény, hogy az elmúlt 10 évben egyre erősödik a régi eszközök iránti igény, ezzel együtt ezek árai is erősen tendálnak felfelé. De még mindig nem annyira felfelé.

Ma egy jó szándékú zenebarát szó nélkül összerak egy elfogadható rendszert a régi komponensekből úgy cirka 200 ezer Forintból. Legtöbben nem esnek abba a hibába, hogy egy kalap alá vegyék mindezt a High-end fogalmával, de legalább kellemes hanghoz és némi patinához jutottak a pénzükért. Tegyük hozzá, ami tényleg értékes, az a régi dolgok között is drága. Nem nagyon kapni egy jó futóművet, vagy hangszórót 200 alatt, még erősítőből állunk a legjobban, de egy 500-as Innovations is 4-500 Font, az is 200…  Jó, jó, de így mondjuk 1 millából ( félve írom le ezt a számot, itt Magyarországon) lehet egy olyan hangot kihozni, ami amúgy a boltban ennek 3-5-szöröse lenne. Simán igaz.

A legtöbb régi holmi, amire licitálni lehet – nincs abban az állapotban, amire számítunk. Lelakott, technikailag lestrapált, kopott, elhasználódott. Ezt mindenképpen tartsuk észben. Csak azoknak ajánlom a régi eszközök megvételét, akik első lépésként szakemberhez viszik a cuccot, és kicserélik benne, amit kell. Ezzel pedig a költség sem ugyanaz már. Mert ha jót szeretnénk, a cseredarabok is drágák. Pl. egy 20+ éves csöves erősítőben azonnal csőcsere plusz tápkondik cseréje, ez uszkve  (Pestiessen szólva) 50-100 ezer. Azaz egy 500 Fontos Innovations 500-as már nem is 200, hanem 300 ezer. Ha ezt szem előtt tartjuk, lehet jó vételeket is csinálni, főképp az eleve hibásan árult darabok között. Kit érdekel, ha hibás, ha egyszer úgyis fel kell újítani. Így legalább sokkal olcsóbb. A gond az, hogy eltart egy darabig amíg feltűnik a nekünk kellő darab – hibásan.

Vintage-07.jpgNéha ez az egyetlen célra vezető módszer. Én pl. már egy évtizede nem veszek új hangszedőt. Nincs kedvem… Mert amit megvennék, az milliós tétel. De minimum sokszázezres. Pl. egy Miyabi. Viszont, amit meg tudnék venni, az technikailag nem üti meg azt a mértéket, amit elfogadhatónak tartok. Így hát, veszek egy rosszat, és megcsináltatom olyanra, amilyennek szeretném. Legjobb példája ennek az Ortofon Kontrapunktom, jónak árulták az ebayen, de tudtam hogy ez féligazság. Nem érdekelt, azonnal ment ki Peter Ledermannhoz (Soundsmith) tű+tűszár cserére. Az eredmény egy újnak tekinthető hangszedő, ami vastagon veri az eredeti gyári minőséget, féláron. A másik ilyen potenciális jó vétel, akinek ez kellhet, az a Receiver.

G33K.jpgNagyon jó darabokat lehet elcsípni időnként, pl. a Sony STR-V6 vagy a Pioneer SX-1280, esetleg egy Sansui G33000 ( vagy egy Kenwood Eleven GX ) nagyon megérne egy misét. Én a végfokokat és a táp kondenzátorait azonnal cserélném, esetleg a csatlakozókat és a kábelezést is, mert attól hogy valami patinás, még jól kellene szóljon, szerintem, de ez én vagyok. Van, aki a gyári állapotot preferálja, mert ez így igazán … vintage. Lelke rajta. 

*Ismét egy jó cikk Gábortól. Nagy big up érte!