Kicsit hanyagoltam mostanában a DIY vonalat, lévén elég komoly időhiánnyal küzdök. Meg hát, a rendszert készre jelentettem, inkább a lemezek. Mondjuk nálam mindig is ez utóbbi volt a középpontban. Közbe-közbe azért nézelődöm, hátha beesik valami.

Történt, hogy felfedeztem magamnak a “csökkentett habzású”, jóárasított Kimurát, a Sparkle Audio termékeinek személyében. Szerintem ezek pont az átmenetet képezik a DIY és a rendes termékek között, bár az utóbb kijött széria már nyomokban tartalmaz olyan elemet, amely kiforrott termék benyomását kelti, de ez is egy mellékszál. Igazából oda akartam kilyukadni, hogy amióta hallottam egy egészen jól körbeépített TDA1543-at, azóta akarok egyet magamnak. Csak, hogy legyen*. Honnan veszem, hogy ez jó? Mondjuk onnan, hogy a Audio Note szint 3-ig is ezt a chipet használja a dac-jaiban. Kimura szintén, a Sparkle szintén. És még sokan mások is.

Ráadásul ezek közül a Sparkle-t nem is hallottam. Ha ennyi kevés lenne érvnek, még mindig ott a kíváncsiság, ami bármikor előkapható a cilinderből, mint ama hófehér kisnyúl. Amúgy eleve a mai digitális világ inkább a felbontás felé megy, dsd meg hasonlók, a TDA 1543 pedig egyértelműen a kilencvenes évek szülötte, a maga 16 bitjével. Az is feltűnő, hogy az összes fent felsorolt gyártó a Non Over Sampling kiépítést használja, hangzáseszményük afelé billen: inkább kevesebb infó, de torzítatlanabb, és finomabb hang.

Aztán pedig ott voltak a tapasztalatok. Ami egyébként pont nem a papírformát mutatta. A Note cd-k szikárabban, tisztábban szólnak csöves kimenettel, mint ugyanez a chip tranzisztorokkal az analog kimeneti oldalon. A legsimább, mondhatni leglágyabb hang Kimuráé, a - már megszűnt - Shigaraki abszolúlt analógos annak a hangzásnak a bársonyosságával és sodrásával együtt. Nyilván ott a futómű szikársága ellensúlyozza ezt, és viszi bele a high-end fílinget, vagyis az életszerűséget és nagyon szépen adagolt mikrodinamikát, finom pasztell színeket, mindazt, ami előadást farag akármelyik felvételből. A Note vastagabb, mondhatni bővebb és iskolázottabb hang, többet ad szinte mindenből, de közben igen jól kézben tartja a gyeplőt, fogja a búgásra hajlamos mélyeket és szelidíti a csilingelésre hajlamos magasakat.

Több részlet és szebben is oszlik el, de a flow nem húz be annyira. Több van a felvételből, kevesebb az előadásból. Igazabb, mellette a Shigaraki olykor lenyel dolgokat. A kettes cédé és a külön dobozos DAC-ok már klasszis hangzás, nem nagyon tudsz hol belekötni. Ha vakon tippelni és választani kellene, pont fordítva jönne ki a játszma, a Shigaraki csövesebb, tehát lágyabb, és it-ott lekerekített, míg a Note sarkosabb, egyenesebb. És persze ez ugyanaz a chip. Na de nézzük, mit ír a net a TDA nagytesóról.

Az általános vélemény az, hogy kicsit szikárabb, stúdiósabb, mint a 41-es, de ugyanilyen finom és némileg pontosabb is annál. A 41-esek sötéteb hangúak, de gyorsabbak, a 43-asok finomabbak, és jobban bevonnak a zenei történésbe. A 41-est tartják közelebb az analog világhoz, de a 43-asnak nagyobb a felbontása. A 41-eshez mindenki a csöves kimenetet részesíti előnyben, a 43-as inkább a tranyókat használnak. A 41-esből nem nagyon lehet rosszat építeni - igénytelen és többnyire hozza a formáját: A 43-asból van, hogy nyolcat belepakolnak egyetlen sztereó DAC-ba és tud lenni elég rossz is.

Az általam hallottak közül egyértelműen a minimál kiépítés volt a legjobb, ilyenkor megjött a tisztasága, és az ereje, vagyis az, hogy nagyon erősen bevon a zenei történésbe. A 43-s zeneisége simán vetekedett a 41-essel, egyedül a gyorsaságon lehetne javítani. Mindegyik jobb hangú dac NOS volt, tehát a nyers és tiszta 16 bites információ legyőzte a többit. Ide a végére még egy megjegyzés: a 41-es egy picit zajosabb, és a csöves kimenet elég jól megtolja a kimeneti feszt is, ezzel együtt a zajt is. Erre azért figyelni kell. Na de lássuk a medvét, pardon a mostani áldozatot.

Szóval a porondon a Micromega Junior, ami egyébként a Philips cd 604 alapokra épített cd játszó. Mindez megdobva egy Trichord clockkal, a chip NOS-ban, az opampok helyett pedig rendesen megépített, külön tápról ketyegő analog kimeneti fokozattal by Audioworld.

Donort szerezni amúgy nem nehéz, bár a TDA-k közül a 41-es chip jóval elterjedtebb. Érdemes a futóművek közül a Philipseket és a cdm4/9-eseket előnyben részesíteni, azok a jobb hangúak, még akkor is, ha a szervójuk egy őskövület, olyan hangja van, mint a nyolcvanas évek filmjeiben egy berozsdásodott űrsiklónak. Ráadásul a fröccsöntött tálcák is elég bóvlinak néznek ki, kicsit már fárad a műanyag, recseg-ropog.

A hazai online használt piacon a Vaterán 7 és 15 ezer között mindig akad egy-egy Philips, amelyek közül bármelyik tökéletes. A kijelzők általában csoffadtak, a számot éppen, hogy jelzik, de megjegyzem a Note sem tud többet. Mondjuk az legalább pontmátrixos, ezek meg ilyen izzós  őskövületek, némelyik kiégeti a retinádat. Költséghatékonysági szempontokra is gondolva, simán lőhetőek hét-tíz ezer forintért is. Ha rendesen és odafigyeléssel alakítjuk át, igen sokat lehet velük nyerni. Belegondolva, hogy a két kimenő csatoló kondi, ami mondjuk egy közepes Murndorf, mondjuk 20 rongyba kerül, elég furcsa, de mindegy. Tartsuk a fülünket a jó hangon.

A Micromega talán első cd játszója volt ez a típus. Pillekönnyű, tipikusan olcsó pörgettyű. A belseje viszont csodákat rejt. Az első megszólalás már jelezte, hogy ez a chip a Philips másik nagy dobása. Elképesztően atmoszférikus és nagyon jól ál ez a hangkarakter a csövesek szikársága mellett. Úgy lágy, hogy nem folyik el, csak simogat. Van levegője, és reálisak a hangszerhangjai is –ez persze alap és erre mondjuk egyből, tipikus Philips. Az analog jelzők mehetnek a NOS mellé, de az életszerűséget az analog fokozat hozza ki belőle.

És persze azonnal beugrott a japán tesó is, itt a flow, ami végigvezet a zenéken. Leültet és egyből bevon. Visz magával. Éppen ez a jó benne. És én is ezt kerestem. Mert oké, megvan a 41-es összes jellemzője, analitikus, hihető és tiszta – de ehhez képest a 43-as világosabb, és a ritmus sem tűnik el. Ugyanaz a pasztel, a színek is hasonlóak, de fényesebb, üdébb verzióban. Szó se róla, mindkét chip klasszis, de valahogy a 43-as szikárabb, közelebb a modern felvételekhez. Sokan azt mondják, stúdiósabb, de én ezt nem tudom megerősíteni.

A 41-es komorsága jól jön bizonyos esetekben, vagyis: hozzáteszi az analog világ mikro információiban rejlő gazdagságot, amit sokan megszoktunk, és persze még így sem lesz soha analog. De a klasszikusok közelebb esnek egy analog prezentációhoz, nem sérti a füled a hegedű a DDD-s felvételeken. A 43-as picit lenyel ebből, de közelebb hozza neked a zenét, többet mutat belőle, a felvétel központúság felől inkább az élvezetre helyezve a hangsúlyt. Van erre egy szó, és ez a magával ragadó, ami akármennyire hangzik túlzásnak, igaz.

Eredetileg ez a chip a 1541-es olcsósított változata volt, majdnem ugyanaz csak egyszerűbb felépítésben, ehhez képest például a basszusa jobb. És itt van a 43-as igen nagy előnye. A mélyei frenetikusak, szerintem ezért is tűnik melegebbnek, holott inkább csak lefelé billen az alja, kicsit beágyazza az egész előadást a basszusba.

Valahogy azonban – főként hosszú távon – mégis csak a zeneiségen van a hangsúly. Nekem legalábbis, ez a legfőbb jó tulajdonsága. Hasonlóan járt vele Lukasz Ficus is, aka Lampizator. Szinte addiktív ez a hangzás, valószínűleg ez fogott meg benne elsőre is, még anno a Shigarakinál.

Mintha több lenne a zene ugyanabban a hangban, minden hibája ellenére, minden gyengesége dacára, jobban esik hallgatni. Ugyanaz, csak szebben szól.

Kéne még egy rendes hálózati kábel, meg egy nagyon jó csöves kimenet, illetve még pár apróság, és tökéletes lenne. Már most is felüdülés hallgatni. És ami fő: nem kell külön ráállni a fülnek, ugyanaz a stich, de az ósuli helyett most inkább a new school dominanciája. Viszont a legolcsóbb megoldás, ha jó hangot szeretnél. Ha pedig komolyan gondolod, építs belőle négyet egymás mellé. De ezt majd egy másik cikkben.

Fred Hageneder egy német származású kutató, író és mellesleg hárfán is játszik. Írt néhány lemezt a fákról, az utolsónak az a címe, hogy Silence of trees. Játszik rajta Markus Stockhausen is egy számban, azért vettem meg. Ez szólt legelőször, hétfő este fél tizenegytől éjfélig. Iszonyú fáradt voltam, előtte egy óra közelharc a gyerekkel, hogy aludjon, fél óra üvöltés, hogy nem akar, majd ráhagytam. Elolvastam vagy öt mesét, megnéztünk egy órányi Bogyó és Babócát - nem segített. Az idegeim romokban, kilazultan lógtak, vágytam egy sörre a melegben és éreztem, hogy nem fogok tudni aludni. Benyomtam hát ezt a lemezt, hátha megnyugtat a belőle áradó spiritualitás, sörért már biztosan nem megyek le.

Azonnal beszippantott, lassan hömpölyögve húzott be, mint egy spirál. Aztán felébredtem a félálomból, ahol hallgattam, arra, hogy eleredt az eső. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy nem kellene holnap bemenni dolgozni, meg olyan jó ez a csendes zenehallgatás így éjfél előtt. Feltettem a Stockhausen duó lemezt, ami nemrég jött ki az ecm-nél. Jó volt. Iszonyú jó trombitahang, rezes, ahogy kell, de nem bánt, egészen hallkan is hallani a hajlításokat. A kisszobában túl nagy volt a csend. Az első szám után benéztem, a gyerek elaludt, végre; kitakartam, nagyon meg volt izzadva. Ránéztem az órára, még két szám, aztán lefekszem. Végül fél egykor kapcsoltam ki a cuccot, teljes csend volt. És én is megnyugodtam végre.

Hát ez lehetne a végszó. Jó ez a chip. Pont.

*Mielőtt messzemenő következtetések vonódnának le, ez a cd játszó nem az enyém, csak meghallgattam.

Update: mégiscsak opampok vannak a kimeneten, egészen pontosan OPA 1612. Lásd a kommentet.