Amikor elindult az audioworld, azt hittem, végre a magyar hifisták is kielégülnek, mert hát annyit panaszolták korábban, meg emlegették a HFM-et, ami örökre beleégett a lelkükbe, fülükbe, és persze mindent hozzá kellett viszonyítani is, hogy egy tesztet és műszaki tartalmat egyben kiveséző oldal fel fogja robbantani a hazai közösséget, legalább mint az első EB győzelem az osztrákok* ellen a hazai lakosságot. Hát, pont nem ez történt.

Simán a papírforma jött be, pedig az audioworld minden hifiről olvasni vágyó egyik álma lehetne, mert tökéletesen indokolja és okadatolja a hifi, illetve a high-end műszaki oldalát, mégpedig alaposan, mindet alátámasztva, elmagyarázva. Körző-vonalzó, páka, oszcilloszkóp, ahogy az kell. Hol volt ehhez képest Sólymos Antal az akkurátusan kimért csatorna áthallással, ami persze egy nagyon szép adat, csak semmire nem jó? A mai napig nem értem, miért foglalták a szkópról készült fotókkal a HFM-ben a helyet. Bemondásra is bárki elhitte volna. Tényleg volt olyan ember, aki a szeánsz-denevér előtt végigböngészte a mérési adatlapokat?

Megjegyzem, ilyen blog még külföldön sem nagyon van, érted, a fejlett nyugaton. Lévén a hifi iránt érdeklődök igen nagy hányadát nem érdeklik a műszaki részletetek, nem is értenek hozzá. Nem kell ahhoz szakértőnek lenni, hogy az ember ki tudja választani magának azt az erősítőt, aminek a hangja tetszik és jól szól a rendszerében. (Bármennyire is szeretnék egyes gyártók és lereskedők a vásárlókat felosztani jókra meg rosszakra, sajnos ez egy nyerhetetlen játék)

Egyszóval, kedves magyar hifisták, sajnos az a helyzet – bár mindig felemlegetésre kerül, hogy sokkal többet –, de egészen pontosan ezt érdemlitek, ami most van. Se többet, se kevesebbet.

Ráadásul Gábor olyan ikonikus kapcsolásokat is közelről ismer, amelyek mindenki számára ismerősen csengenek, plusz beleesnek a HFM fénykorába is, aki persze a néphifi kategóriát tartotta mindig is fontosnak, amolyan se hús se hal alapon, a high-endbe beletört a bicskája. Itthon már akkor se volt senkinek pénze a középkategóriára, amit a HFM mindig is kihagyott, nyilván azért, mert egyszerűen el sem jutottak ide a készülékek, kelet európa csücskébe. Vagy egyszerűen azért, mert nem is ez volt a céljuk – az etalonhoz mért eredmény fabatkát sem ér a rendszerszemléletben.

Ilyen ikonikus kapcsolás volt a Quad 405 is.

Az a Quad, ami először terjedt el igazán itthon, mint cég és mint márka ezzel az erősítőjével lett igazán ismert. Hetvenben persze még mindenki azt hitte, hogy elég megépíteni a kapcsolást, és egyből lesz egy igazi Quadja. Ugyanis a Rádiótechnika lehozta a kapcsolási rajzot, így nagyon sok működő, de az eredetivel köszönő viszonyban sem lévő Quad 405 “termett” műkedvelő műszerészek asztalán. Az alkatrészek az éppen beszerezhetőek közül kerültek ki, a tápok és a kondik a műszerészek szerint amúgy is az elhanyagolható részletkérdések sorába tartoztak, ha nem gerjedt nagyon és egyáltalán megszólalt, már lehetett hallgatni. Ennek egyenes következménye lett, hogy a kvadnégyszázöt, így, egyben, elég gyorsan le is értékelődött.

Az eredeti egyébként sem volt egy nagy szám, bár mostanában, hogy az old hifi is egy külön ága lett a high fidelitynek, rendes rajongói bázissal, ritkaságokra gerjedő, lakkozott fakáváktól és alumíniumból esztergált tekerőgomboktól elájuló réteggel, a kvad egy picit feljebb van pozícionálva, mint azt megérdemelné. Sebaj. Tudjuk jól, hogy alapvetően jó koncepciók is elvérezhetnek a gyenge megvalósításon, így eleve kitöröltem minden korábbi élményemet a kvadról, amiből mellesleg sem volt túl sok. Számomra a Quad 405, a Nad 3020 nagyobbik testvére volt csupán, a múlt egy darabja, rémisztő, savanyúszürke, hűtőbordás előlapját a mélyebb emlékeimből kellett így is előhívnom.

Amennyire meg tudom ítélni, Gábor végfokja a Quad kapcsolására épült teljesen új, önálló erősítő, aminek kb annyi köze lehet a Quadhoz, mint a legelső Sugden A21-nek a mostanihoz. Vagyis: semmi. A megoldandó problémák között elég sok mindent találunk: alkatrészbázist legfőképpen, ideértve a panelt is, de a jó hangzáshoz nélkülözhetetlen technikai módosítások sem maradhattak el, ezekről részletes beszámolót - három részre osztott - cikksorozatban itt találhattok.

Nem tudom, hogy a kvadnak volt-e olyan jellegzetes hangképe, amely az új verziójában is megtalálható, de azt biztosan megállapíthatom, hogy az új nagyon is fürge, messze a hetvenes évek jellemzően elég lapos és egytónusú hangjától. Kinézetre amúgy belül teljesen olyan, mint egy gyári. A szerelés minősége abszolút profi. Én mondjuk mindig mosolyogtam, amikor egy időben a HFP azzal a mondattal riogatott, hogy egy készülék belseje, idézem: “áttekinthető, logikus és átgondolt felépítést” mutat. Ennek a mondatnak az égvilágon semmi jelentősége a hangminőség tekintetében, és sokat nem is mond azon kívül, hogy eggyel több mondat van a leírásban, így jól tölti a helyet. (Javaslom, nézzenek meg egy 47Lab Shigarakit belülről. Nem gerjed, nem búg és még jól is szól. Viszont az áttekinthetőség vizsgán nem menne át.)

Szóval Quad. Hát, eleve nagyon régen volt, amikor tranzisztoros elektronikában fürdettem a hallójárataimat, sőt, egy poént lelőve közlöm, hogy pont nemrég utasítottam vissza a nagyobbik Accuphase integrált meghallgatását. Berzenkedésemnek nem voltak különösebb okai, és nagyon következetes sem vagyok. Magyarul: nekem sok a 100 watt. 95 dB az AN E, fél wattnál már nem nagyon tekerem feljebb. A tranzisztoros elektronikák létét viszont egyértelműen a teljesítmény indokolja. A high-end világ manapság amúgy is az érzéketlen hangfalak, kontra erőművek felé megy. Mit megy? Egyenesen robog. Ez most a trend. Watt-temetőkre kötött fatemetők. Másrészt tök jól elvagyok azzal, ami van, a blog meg amúgy is nyári szüneten van – a legtöbben pedig meg zeneajánlót kértétek.

Mindegy, azért beszuszakolok egy-két tesztet is.

Amikor Gábor belevágott ebbe a projektbe, egyből mondtam, hogy majd hozza át. Nem tudom, miért, valahogy elkezdett érdekelni. Meghát, mégiscsak egy Quad. Milyen lehet egy ráncfelvarrás után. Aztán történt a fiaskó, mégpedig az, hogy Gábor bevallotta, nem lett igazán jó – lehetett érezni a cikk hangvételén, hogy ez bosszantja. De elfogadta. Sok esetben történik ez, de ilyenkor általában nem az szokott lenni, hogy a tervezők beismerik a kudarcot, hanem egy szinttel lejjebb pozicionálják. Másrészt értettem a csalódottságot is, ami nem a piaci realitásban és sikerben gondolkodik, hanem kizárólag hangminőségben. Amióta ismerem Gábort, Ő mindig is az objektív hangminőség felől közelített, és nem onnan, hogy egy termékért mennyit és mennyien hajlandóak fizetni. Pont ez benne a legjobb, ha én mérnök lennék, nekem is ez lenne a legfontosabb. De hát nem vagyok az, így nekem marad a resztli – mondjam meg, milyen.

Ugyanakkor ott volt a korábbi tapasztalat, mégpedig az, hogy ez az erősítő egy teljesítmény végfok, kellene hozzá egy önálló előfok, hogy ki tudjon teljesedni. És itt jöttem a képbe én. Nekem egyébként már az elején volt egy gyanúm, mert a Quad nem véletlenül tervezte ezt anno ilyenre. Mivel a leghíresebb és egyik legjobb hangfalaik mindig is a sztatikusok voltak, amelyhez kellettek a wattok számolatlanul, nyilván azokban a rendszerekben a végfok volt az erő, az előfok pedig a finomság.

Érdemes volt megpróbálni, mit tud egy aktív előfokkal.

Nos, jelentem: jó. Bővebben? A jó tranyós cuccok általában a “vidámság” avagy “fun” faktorban előzik a csöveseket, amelyek egy része általában sötétebb hangú, szárazabb. A klasszikus illetve kortárs komolyzenének ez jobban áll, mint a jazznek-popnak, viszont könnyebben meghallható, és hosszabb távon teszi hallgathatóvá a rendszert. Ugyanakkor a teljesítménytartalékok tekintetében is jobbak, nem annyira háklisak, és egységesen emelkedő hangerőnél bírják a kivezérlést is, magyarul látványosabban nő a hangszerek mérete is a hangerővel - egy darabig. Először nem is értettem, Gábor miért lett annyira csalódott, aztán rájöttem: mert itt már betekintést enged az elektronika a magasabb világba, ahol mások a törvények. Ezért várt talán többet. Hogy hátha elmegy a "gép" a falig. 

Ez a Quad azonban nem ezért jó. Hanem azért, mert mindent eléd tesz. Mint egy pincér, akinek a felszolgálás nem alárendelődés, hanem hivatás. Érzed a törődést. Észre sem veszed és karizmája maga alá temet. Az elején még akartál valamit rendelni, hozzá a megfelelő bort, de rájössz, hogy jobban jársz, ha rábízod magad. Ez a végfok az elengedettség érzését hozza. Jól esik hallgatni. Nem terhel fölösleges körökkel, nem akar bemászni a lelkedbe. Ami tonálisan odatehető, az ott van, de ez már a haladó szint, a trombitának nem csak tölcsére van, hanem levegője is, a zongorának nem csak billentyűi, hanem pedálja is. A zene olyan, mint egy jó pasztell kép, színes, eleven, mozgékony, mindez egy jó nagy vásznon, pont előtted. Ami elsőre megfog benne, az a ritmika.

Egy bőgő, dob felelgetés teljesen le tud kötni. A tónusai üdék, fényesek, levegősek. És nincs fölösleges sziporkázás, ilyen hifis csingilingi, realitás van. A másik szó, ami eszembe jutott – elsőre, amikor a végfokot feltettem a lemezjátszó és az előfok tetejére, ferdén, az volt, hogy sima és nem torzít. Nem nagyon van karaktere. Hallgattuk egy húsz percet, amikor megkérdeztem Gábort, hogy tulajdonképpen mi a baja vele? Azt válaszolta, hogy zavarja, ha tudja elektronika szól, és nem jön át a végfokon akadálytalanul a zene, mert nem elég csak hallgatni, oda is kell figyelni rá.

Utólag azt mondom, ebben van valami. Az a simaság, ami tényleg nagyok sajátja, amikor megvan a flow élmény és a zene nem mozaik, hanem egységes egész, itt még nincs. Vagy nem maradéktalanul van. Vagy nem egészen úgy van. Egy picit zártabb, szerényebben magabiztos. Az viszont egyértelmű, hogy teljesítmény korlátai nincsenek, és simán odatehető úgy nevezett Nagy Nevek mellé, és semmilyen formában nem kelti DIY kapcsolás benyomását. Ideértve a házat és az egy centis húzott alumínium előlapot is. Ma a piacon ezért a hangért eléggé mélyen be kell nyúlni a zsebbe, és persze nincs sok köze az eredeti Quadhoz sem – a 405 csupán egy távoli rokon, akiről már régen megfeledkeztek. Mindez persze hangilag inkább afelé tendál, hogy elég sok a nem túl jó végfok, másrészt meg azt, hogy nem is túl olcsóak. De ez minket ne zavarjon, ha találunk valamit, ami jó.

Mint fentebb írtam, mostanában nem nagyon volt testközeli élményem szilíciumkristályok hangjával, inkább a vákuumcsövek. Az Extreme nem terhelt meg, sőt, nagyon jól elvoltunk. A teszt itt még korántsem ért véget, hátra van még egy-két kör. Például az érzéketlen hangfal és az Extreme találkozása a boncasztalon, akarom mondani egy hifi állványon. De ezt már csak a következő posztban.

*Aminek egyébként egyik érdekes hozadéka az volt, hogy félmeztelen gimnazisták, akik korábban egyáltalán nem érdeklődtek a foci iránt, most büntetlenül felmászhattak a körúti villamosmegálló tetejére üvöltözni, de mindegy.