Egy különc zeneszerző meg egy lemezjátszó: Soulines Satie

satie-03.jpgAmikor beizzítottam az új blog felületet, eldöntöttem, hogy nem fogok tesztelni. Azt még nem tudtam, hogyan fogom visszautasítani a csőstől érkező készülékeket, pláne mit fogok csinálni azokkal, amik engem érdekelnek, de elhatározásom szilárd és megmásíthatatlan volt. Elég feloldhatatlan dilemma, lévén azért mégis csak egy hifi blog lenne az audiolife, akkor is, ha olykor ezt titkolom, vagy éppen próbálom kiszélesíteni a látókört. Szóval arra nem számítottam, hogy éles helyzetben mi lesz, főként, hogy a helyzet már az első héten éles volt.

A Pointe nyílt napon adódott a magas labda, hogy lenne lehetőség ráhallgatni valamelyik lemezjátszóra. Két lemez között beszélgettem Igorral erről, aki éppen New Yorkba készült, az ottani hifi show-ra, de inkább a lemezborítókat nézegette, meg kérdezgetett, mit hallgatok mostanában. A lemezjátszó meghallgatásra annyit mondott: yeah, that’s good. Ilyenkor szoktak begyorsulni az események, nekem meg feltorlódni egy csomó dolgom egészen addig, aminek a vége az, hogy megint lesz egy csomó nagyméretű doboz a lakásban, amit nem tudok hova tenni, és az ellenállásom elolvad, mint egy kocka vaj a tűző napon.

satie-04.jpgIgornak egyébként sokkal jobb ízlése van, mint nekem, sőt a legtöbb lemezjátszó konstruktőrnél is jobb, mert mindegyik futóműve tök egyedi és iszonyú jól néz ki. Ráadásul nála pont fordítva működik a dolog, mint a népszerű budget lemezjátszók királyánál, a Pro-Jectnél, amelynek modellei a fotókon gyönyörűek, élőben meg csalódást keltő aprócska, pillekönnyű, papundekli kinézetű dolgok.

Ehhez képest a Satie fantázia nevű modell tekintélyes súllyal és robusztus megjelenésével simán hozza a high-end fílinget, már ránézésre is, pedig a képeken nem tűnik sem nehéznek, sem ilyen szépen megtervezettnek. A technikai paraméterekben és a kidolgozás minőségben a Soulines abszolút az élvonal, minden tömör fém és fa, vagy sűrű polipropilén, a tengely hatalmas, a kardeszka átlátszó kemény műanyag, a felületkezelés parádés, a forma tervezés dicséretes.

A Soulines lemezjátszók igen mutatós szerkezetek, még azoknak a szívét is megdobogtatják, akik egyébként vért hánynak a high-end nyíltan vállalt feltűnősködéséből és sznobizmusától, és az arcukba kergeti a várt a cnc megmunkálás milliméter pontos dizájnja. Egyébként a Satie tökéletesen józan és mértéktartó dizájn kapott, nincs benne például semmi, ami krómozva lenne vagy nagyon fényes, és hiányzik róla az arany névtábla is. Ráadásul motort rejtő a porszórt felület is inkább tűnik logikus mérnöki szemlélet döntésének, mintsem a marketinges vevőcsalogató fogásának.

satie01.jpgAmikor végre sikerült kihámoznom az atombiztos csomagolásából és egy barna színű, nyersvászon burkolatból a Satie-t, letettem a rezgéscsillapított asztalkára, egyből bevonzotta a tekinteteket. A Note a maga letisztult dizájnjával szinte elhalványult mellette, pedig abban is van legalább 5 kiló alumínium. Ha a Satie-ban lennének csövek, amelyek finoman pislákolnak a sötétben, tuti nyerő lenne minden hifistánál.

Sajnos a lemezjátszók kényes szerkezetek, minél bonyolultabbak, annál háklisabbak. A beállításra simán rá kell szánni egy fél délutánt. A Soulines ebben kivétel, fél óra alatt minden megvolt, igaz, eredetileg beállítva kaptam, de nyilván a csomagolás és a kidobozolás közben majdnem minden elállítódott. A legkönnyebben a Jelco S karjának ellensúlya mászik el, amikor először leengedtem a liftet, az Audio Technika pick up-ja majdnem felhasalt a lemezre. Bíbelődtem egy darabig vele, mire minden szépen beállt, de a kardeszka még így sem volt tökéletes, mert a lift tartóbakja belógott a bevezető barázda fölé.

Ez azonban rutin lépés, hiszen a Jelco Linn rendszerű kar, oldalt van egy imbusz csavar, azzal tudjuk állítani a karmagasságot vagyis a VTA-t, és ezzel lehet belőni a kar távolságát a lemeztányérhoz képest is, ami ugye a papíron 30 fok, a valóságban meg kb. Ha van kéznél sablon, és van, mert Igor ezt is mellékel a Satie mellé, olyan slussz poénnal, hogy egy lemezborítóban lapul, amin az A oldalon van a beállítási segítség, a B-n meg minden más.

satie02.jpg

A beállítások után rögtön feltettem egy másik beállító lemezt, amit arra használtam, hogy kiverjem a fejemből a dallamtapadást, amit a "Mit-szállít-az-autóóóó? Kukásautóóóóó" szövegű, pusztító gyereksláger dallama okozott, és egész nap ment a fejemben végtelenítve.

Már a szöszmötölés alatti lemezeken is feltűnt, hogy mennyire toleráns a Satie a barázdazajjal, sehol egy sercenés, és nem csak a teljesen tiszta lemezeken, hanem a nyúzottakon is. A hangzás tiszta, dinamikus, már-már cédésen lendületes volt. Aznap este szinte csak klasszikus lemezeket tettem fel, főként azért, mert nem akartam zajongani. Meg azért, mert a legtöbb és legnagyobb különbségek számomra mindig is az előadók, karmesterek közötti különbségekben jelentkeznek.

Később persze a legfrissebb lemezeimet hallgattam rajta, és örültem neki, hogy egyszerű rajta a harminchármasról negyvenötösre való váltás. Így meg tudtam hallgatni az új dubstep EP-ket is minden gond nélkül. A Satie egyébként távolságtartóbb, mint a Note, nem akar annyira bevonni a zenébe, de ez például teljesen jól áll az elektronikus zenének.

Miután túl voltam a belövőzenének használt Böhm vezényelte Mozart lemezen, egyből megfogalmaztam magamnak, hogy a Satie egyik legnagyobb erénye a stabilitás. Atombiztos alapon zenél, és olyan ritmusos, mint egy gumicsípőjű táncbajnok, amikor meghallja a salsa első ütemeit. A tonalitása pedig egy kategóriával feljebb lévő gépekét hozza, de ez szerintem közhely, meg később úgyis kifejtem, mit értek ez alatt.

Miközben hallgattam, azon gondolkoztam, hogy egy ilyen megépítettségű gépnek nem is nagyon van a kategóriájában ellenfele, ezt Igor nagyon jól belőtte. Úgy egyáltalán, nagyon szépen felépítette a Soulines-t. Az egyszerű garázs manufaktúrából igen rövid idő alatt egy valóban profi gyártó céget csinált; alapvetően azzal a pofon egyszerű trükkel, hogy szimplán "csak" jók a termékei. Mindezt persze sokkal könnyebb leírni, mint megcsinálni. Manapság szinte naponta jelennek meg új márkák, brandek, amelyek nagy része hamarosan el is tűnik. Igornak megvolt a tapasztalata az analog világhoz és ezt nagyon jól kamatoztatta a Soulines-ban.

Semmi csiricsáré dizájn meg nagyzoló marketing. Még egy árva jól hangzó szlogenje sincs, mint annyi más cégnek, mégis alig pár év alatt az összes valamire való online audio sajtóban megjelent egy-egy teszt, vagy bemutató, és a többségük nem csak dicsérő, de egészen elragadtatott hangon tudósított a lemezjátszókról.

satie-01.jpgIgor egy jó humorú, szerény ember és ez azonnal le is jön, ha találkozol vele. A termékei is ilyenek, egyenesek, nincs bennük különleges filozófia, ha csak nem a névválasztás az. Igor kedvenc írójának, zeneszerzőjének és filmrendezőjének neveit adja modelljeinek. A választásai finoman szólva sem egyszerűek, kezdve a csont alkoholista, a századforduló utáni francia avant-garde mozgalmaiban úttörő szerepet játszó, különc Satie-től, a mélyen melankólikus Dosztojevszkíjig.

Végre valami, aminek nincs köze a modoros zenei szlogenekhez, amit a high-end cégek általában még ki is csavarnak, hogy idézőjelek között, cirkalmas betűkkel felvéshessenek a szórólapok fölé, mint valami angyali üdvözletet. Valahogy a high-endben mindig olyanok tevékenykednek, akiknek ez jön le a zenei kultúrából, hogy az valami nagyon magasztos, fennkölt dolog, pláne ha egy erősítőről van szó. Pont ezzel  teszik teljesen életidegenné, merevvé és olykor taszítóvá. (Hülyét kapok, amikor egy tervező elkezdi fennhangon a zenét rangsorolni, csak azért, mert neki szűk az ízlése. Majd feltesz egy tesztlemezt)

igor-gligorov-1000x500.jpgAzt hiszem megállapíthatjuk hogy a Soulines lemezjátszók vírusként terjedő híre sokkal többet ért a piacon, mint az értékesítési háttér. A Soulines-nak úgy sikerült az audio világának hírei közé kerülni, hogy meggyőztek jó pár megmondó-embert - ide értve az angol közszolgálat non plus ultráját, a bbc-t is, aki megemlítette a vinyl revival-ról szóló cikkében. Mindez persze kevés lett volna a valódi sikerhez, ha a lemezjátszók nem szólnak jól, de hát elég jó szólnak.

Ebből is látszik, hogy nagyon nem elég valamit szimplán csak jól megtervezni, tudni kell azt is, hogy egy olyan speciális piacon, mint az audio, mivel lehet nagyot gurítani. A Soulinesnál mindkettő rendben van. Egyrészt látszik, hogy a dizájn nem öncélú: nem véletlenül olyanok a lemezjátszók, amilyenek, másrészt nincs plusz körítés. Nincs túlmagyarázva, izzadtságtól csöpögve bizonygatva, hogy ez de-aztán-mennyire-de-ultra jó.

A végére egy kis filozófiai morfondírozás, árakról, meg színvonalról, meg arról, hogy jön ez ide. Az audiofil középkategória folyamatosan szűkül. A felsőbb rész megkapta az ultra-fi kifejezést az angol nyelvterületen, ami még ugye nem high-end, de már súrolja, és sok paraméterben el is éri. Az alsó meg átment a budget hifi-be, ahol inkább a sok szolgáltatás számít, a hangnak nem osztanak lapot.

A Satie egy ilyen ultra-fi kategóriás készülék, ha nem is mindenben, de jó pár paraméterben már bekandikál a high-end kategóriába. Nyilván ez a karon és a hangszedőn is múlik, de a futómű "tudása", kvalitása engedi - akár a komolyabb - upgradet is. Ez az egyik nagy előnye a Satie-nak. A másik pedig a kézzel fogható matéria, és az anyaghasználat: ahogy és amilyen módon meg vannak építve. Van bennük anyag, és ezt be is váltják, tartós darabnak, nem fogyasztási cikknek készülnek.