Chet Baker kétségkívül különleges helyet foglal el a jazz trombitások között. Nem csak azért, mert nem volt képzett zenész - kottát olvasni is alig tudott -, hanem azért is, mert az általa meghonosított hangzás azóta töretlenül él és inspirációul szolgál nemzedékek trombitásainak.

Bakert szokás tartani az autodidakta és egyben az érzelmi alapú játék egyik nagy mesterének. És ezen az sem változtat, hogy szemernyit sem volt tudatos alkotó, a lemezei többségének egyáltalán nem volt semmilyen koncepciója, legnagyobb részüket puszta pénzkereseti lehetőségnek tekintette. Hányattatott sorsa, és szinte az egész pályáját végig kísérő drog függősége megakadályozta abban, hogy igazán kibontakozzon és olyan korszakalkotó lemezeket alkosson, mint kortársa és egyben példaképe Miles Davis. Az általa kialakított trombita hangzás viszont maradandó nyomott hagyott a jazzben.

Bakernek ugyan nem voltak olyan szerzői, és zenekarvezető képességei, mint Davisnek, és hiányzott mellőle Theo Macero szintű producer is, aki fáradtságot nem kímélve vágta újra és újra a gyakran koncerteken rögzített szólókat a lemezekre, de hangszeres tudásban utolérte, a zenészeknél nagyon fontos, érzelmi megjelenítő képességben pedig megelőzte Davist. 

Azt minden kortársa elismerte, hogy - miután az első taktusokból kiolvasta, hogy melyik tétel következik - a trombita hangzása és a szólói pontosak, tiszták és szinte tökéletesek voltak. Már amikor képben volt. Ahogy sok más függőségtől szenvedő zenész esetében is, Bakernék is sokszor az rombolta leginkább a karrierjét hogy teljesen szétcsapta magát, ha egyáltalán megjelent a felvételeken vagy a koncerteken.

Legendák sora szól arról, hogy mennyire nehézkes volt Chet-tel együtt dolgozni, és arról, hogy amikor formában volt, mennyire remekül játszott. Egyes vélemények szerint Baker lehetett volna minden idők egyik legnagyszerűbb trombitása, ha nem teszi tönkre a heroin. Pedig a karrierje üstökösszerű felíveléssel indult. Akár a ma már legendás jazz zenészek többsége, Chet is egy vidéki suttyó volt, amikor megjelent a trombitájával, hogy jammelésekre bekéredzkedjen. Innen aztán viszonylag rövid úton a korszak bebop jazz pápájának, Charlie Parker-nek a zenekarában találta magát. Ekkor futott be igazán az értők körében, de a legismertebb Gerry Mulligan szaxofonos zenekarában lett. A nevéhez fűződik az első dobos nélküli felállás is, ahol a bőgő volt az egyedüli ritmushangszer, ezt aztán élete végéig megtartotta, és sok olyan lemezt készített, ahol ez a felállás érvényesült. Egyik utolsó interjújában sokat beszél a jó bőgősről, mint a zenekar motorjáról.

Később alapított saját zenekart is Russell Freemannel, de nem bizonyult jó zenekar vezetőnek, és akkor finoman fogalmaztunk a szervezési képességeit illetően. Chetben egészen egyszerűen nem volt semmilyen fajta felelősségérzet, nem csak a koncerteken nem jelent meg gyakran, hanem az összes pénzt is elköltötte, amit a többiek között kellett volna szétosztania.

Pedig lehetett volna belőle sztár. Egyrészt a vonzó külseje miatt filmszerepekkel is megkeresték, másrészt a  kereskedelmi sikert is meghozta neki a sajátos énekével díszített Chet Baker Sings című lemeze. Ezen az albumon a trombitálás mellett énekelt is. Korai korszakában kezdte ezt a később igen fájdalmassá és zavarbaejtően intimmé érlelődött stílust. Amikor az ember először meghallja a vékony, alig intonáló hangját, a hideg futkos a hátán tőle. Ez az "ének" valahol a beszéd és a dúdolás között helyezkedik el, egyetlen hangszínen szól, de valahogy mégis élő, hiteles, kifejező.

A hatvanas években Európában a hangjának és a stílusának külön női rajongói voltak, amihez nyilván hozzájárult az is, hogy Baker fiatalnak úgy nézett ki, mint James Dean. A lassú balladák mestere volt, a You Don't Know what love is-t és a My Funny Valentine-t ma nem lehet előadni anélkül, hogy ne rá hivatkozzunk. 

Mint minden trombitásnál, így Chetnél is adódik az összehasonlítás Miles Davis-szel. Baker nagyra tartotta Davist, de ez Milest különösebben nem zavarta abban, hogy bár több alkalommal is együtt játszottak, ne szólja le Bakert, akit a tősgyökeres fekete jazz védelmezőjeként a fehérek által kisajátítani hivatott személyének tartott. Miles többször nekiment Chetnek, olykor elég durván. "Gennyes szarnak" bélyegezte a zenéjét, holott abban az időben Baker elég egyenletes színvonalon teljesített. Az is köztudott volt, hogy Chet azért kezdett el kommersznek tartott ún. west coast jazz-t játszani, mert anyagilag rászorult.  

Bár egyértelmű volt, hogy Chetnek nem tesz jót a függősége, nem sok segítséget kapott. Állandóan összetűzésbe keveredett a törvénnyel. Hol recepthamisítás, hol kábítószerrel való visszaélés miatt, hol pedig szimplán azért, mert "elfelejtett" fizetni a dílerének, amiért később a nyílt utcán összeverték. Az egyik ilyen esetnél elveszített az amúgy is hiányos fogai közül egy újabbat.

(Baker már húsz évesen is műfogsorral játszott. S mivel pénze szinte sohasem volt, ez önmagában is egyfajta csúcsteljesítmény, hogy a lemezein mennyire tiszta a hangzása) 

Baker aktív zenéléssel töltött éveit szinte teljes egészében végigkísérte súlyos drog függősége. Olyannyira így volt ez, hogy az USA-ban, ahol született és felnőtt, és ahol rövid idő alatt fényes karriert futott be, egy időben Ő volt a drogos jazz zenész ideáltipikus példája. Hiába készített remek felvételeket vagy lépett fel nagyszerű helyeken és zenekarokkal, a teljes sajtó leírta. Ugyan a Down Beat szavazásain rendre elkelő helyeken végzett, sőt, az olvasók és a hallgatók is szerették, egy idő után szinte kizárólag alkalmi fellépésekből élt, és önkéntes mentoraitól kapott segítségek tartották életben. A róla megjelenő írásokban többnyire egy lecsúszott figurának ábrázolták.

A függőségének köszönhető az is, hogy Chet hatalmas diszkográfiája ellenére a lemezeinek többsége ingadozó minőségű, és még az olyan patinás lemezcégek is pocsék felvételekkel rendelkeznek tőle, mint a Pacific. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy Chet Baker valójában milyen zenész volt, rengeteg felvételen, rádióból felvett koncerteken,és persze a sorlemezin kell keresztül rágnunk magunkat. Baker életműve azóta is leginkább válogatásokon terjed. Időben és térben egymástól távol eső felvételeken követhetjük nyomon ezt a nagyszerű trombitást. 

Miután Baker lassan rájött, hogy Európa számára alkalmasabb hely, mint az USA, volt még egy felívelő korszaka, amely egyben a legtermékenyebb is. Sokan azt mondják, hogy ez az igazi Chet Baker, ekkorra érett meg és lett belőle igazán jó trombitás; ő maga is így tartotta egyébként. Az biztos, hogy ma leginkább innen lehet ismerős az a szellős, tiszta és alig díszített játék, ami maradandó nyomott hagyott a jazzben. 

Főként Hollandiában, Franciaországban, de Svédországban is készültek vele lemezek, hol alkalmi, hol kicsit jobban összecsiszolódott zenekarokkal, többnyire kis kiadóknak, kevés példányszámban. Ezeknek a lemezeknek a borítóján szegény már ötvenévesen is úgy néz ki, mint egy nyolcvan éves öreg, cseroki indián törzsfőnök. Az arca ráncos, mint egy bulldognak, többnyire beesett, a haja megritkult és mindig görnyedten ül. Ez amolyan védjegyének is számított, hogy a trombitájával előrehajolva, meggörnyedve ül egy bárszéken, és a padlónak játszik.

Az európai éveiben nem volt soha stabil otthona, folyamatosan vándorolt, mindent elvállalt csak hogy pénzhez jusson. A monstre turnékon fizikailag teljesen leamortizálódott, miután a rövid metadon kúrák után újra és újra visszaszokott a heroinra.

Baker egész életében megmaradt dzsánkinak, amint pénzhez jutott, azonnal elverte, és még azzal sem foglakozott, hogy a gyerekeinek utaljon valamennyit. (Három gyereke volt egyébként, két különböző nőtől. Összesen háromszor nősült, de rövid együtt töltött időszakokat leszámítva, mindig volt a feleségei mellett barátnője is - többnyire hasonlóan függő, mint ő.)

Mindennek ellenére nagyszerű trombita játékos volt. Szólóit ma is tanítani lehetne. Nála mindig a megütött hangzás és az érzelmi involválódás van a középpontban. Igaz, hogy kissé szűk skálán játszott, nagyjából két oktávot fogott át a hangterjedelme, a magasabb regiszterek sosem voltak az erőssége, de ebben a két oktávban mindent el tudott mondani, meg tudott jeleníteni, amit a trombitából egyáltalán ki lehet hozni. Félelmetesen elkötelezett zenész volt. Miután elveszítette az felső fogsorának felét, újra tanulta a játékot. 

A lemezei nagyon ingadozó minőségűek, mind zeneileg, mind hangminőségben. A legjobbak talán a Chet Baker sings, és a Chet is Back, valamint a hetvenes évek második felétől, kb 1974-től kezdődően készült anyagai, amelyeken ugyan ma már ismeretlen nevekből álló formációkkal játszik, de a trombita nagyszerű rajtuk. Ezekből a lemezekből keveset nyomtak, gyűjtők féltve őrzött kincsei.

A Pacificnek van egy szintén híres, de sajnos gyenge, recsegő válogatása is a Chet Baker & Strings, ami egy jó közepes lemez. Készített Stan Getz-cel is egy anyagot, de az nagyon gyenge, ötlettelen és bágyadt. Hallani, hogy mindkét zenész szanaszét van csúszva rajta.

(Getz-cel egyébként turnézott is, de nem nagyon jöttek ki egymással. Getz azt állította, hogy azért nem hajlandó Bakerrel együtt játszani, mert úgy néz ki, mint egy csöves. Holott inkább az volt a helyzet, hogy Getz-et meglepte, Chet mennyire sikeres Európában, holott az államokban már teljesen leírták. Nagyobb tapsot kapott, mint Ő és Chet ki is tett magáért, lefújta a csillagokat is az égről, ami idegesítette a sztár státuszhoz szokott szaxofonost.) 

Annak ellenére, hogy Baker hatalmas ígéret volt és nagyszerű játékos, a drog teljesen tönkretette. Azt nem tudjuk, hogy mennyi zene maradt még benne, mielőtt kizuhant egy amszterdami hotel ablakán, de így is elég színvonalas életművet hagyott maga után.

Még akkor is, ha olykor keresni kell benne az értéket. Játéka stílusteremtővé vált, a maga nemében azóta is egyedi. Ha vissza lehetne menni az időben, az egyik zenész, akire mindenképpen kíváncsi lettem volna élőben, koncerten. Azt mondják, ha tiszta volt, varázslatosan játszott. Kortársai szerint Chet amúgy nagyon jó ember is volt, amikor éppen nem drogozott. Visszafogott, kissé félénk és befelé forduló figura volt. A sikerültebb felvételein egy mély érzésű, emberi és törékeny hangzás szólal meg, ami a jobb pillanatokban hátborzongatóan szép.  

Az élete sokakat megihletett, egy film is készült róla, Let's get lost címmel, sajnos elég gyengén sikerült, tele van félinformációval és csúsztatással. ez nem volt akadálya, hogy mint film a Velencei Filmfesztiválon megnyerje a kritikusok díját. Én kb húszévesen hallottam először, és azonnal megfogott a halk éneke és a finom trombita játéka. Többnyire a balladáit kedvelem meg ahogy dúdolva énekelget. Késői lemezei kuriózumok, akinek van esetleg, ne nagyon adja el.

A poszt megírásához felhasználtam Jeroen de Valk: Chet Baker, a lírai hangú jazztrombitás című könyvet.