Átlagos péntek délután

Átlagos péntek délután. A szobában két rendszer. Egy kis, kompakt hangfal, amelynek gyártása már félig megszűnt. 

Az egyik nagyjából annyit ér, mint egy kétszobás bérlakás valahol a város kevésbé felkapott részén – egy ilyenben lakok én is. A másikban pedig a 150-ért kapható kétutas. A nehéz állványon kicsit furán is mutat. A 300B csövek ütegeiben tükröződik az arcunk. Előszedem a lemezeket. Ma többnyire az ecm friss megjelenések. Kortárs jazz, impresszív szólók, lehelet finom zenei megoldások.

Akik nem értenek a zenéhez, ráadásul nem is szeretik, azt mondják: ehhez hangulat kell. Frászt. Ülünk a tavaszi napsütésben, a fénycsíkokban szállnak a porszemcsék. Azon töprengek hogyan szerettem meg az elektronikus zenét – sokan ki nem állhatják. Gépzene, azt mondják. Meg, hogy az nem is zene. A zene az, amit hangszerekkel csinálnak arra képzett emberek. Lehet, hogy ehhez is csak hangulat kell? Frászt. Nem mondom, csak gondolom, hogy ennek a jazznek - figyelembe véve a zenei megoldásokat - több köze van az elektronikához, mint az ortodox jazzhez. És azt is csak gondolom, hogy a mai kortárs klasszikus zene által alkalmazott megoldások, frázisok nagy része is mind az elektronikából jönnek. Hogy egy friss dupstep megjelenésen legalább annyi réteg, sáv van, mint egy szinfóniában. Mégis úgy döntök, hogy a Consequence-el kezdek. Vagy inkább egy kis akusztikus techno? Kiegyezünk döntetlenben. Az első taktusok után döbbent csend. Érthetetlen nagy misztérium*. A barátom azt mondja, hogy ezért a tapasztaltért megérte. 

Olyan két óra múlva kezdünk szedelőzködni. Addig lemegy majdnem két teljes lemez. Miközben várunk a buszra, csendben vagyunk. Mit mondjak, ez nem verseny, itt nem nyer senki. Érteni sem kell semmihez. A táskámban ott lapulnak a lemezek, meg két pár kiváló összekötő kábel. S miközben hazafelé zötykölődök a buszon még nem tudom, hogy aznap este frenetikus koncertet ad Charles Lloyd, hosszan beszél Szabó Gáborról, Kodályról és Bartókról, majd bemutatja a zenésztársait. Nem sokkal előttem ül a technikus, de látom, hogy a műsor kezdete után hamar abbahagyja a potméterek birizgálását. Félrehajtja a fejét, úgy hallgatja azt a hat muzsikust, akik a színpadon önfeledten játszanak. (A koncert felénél megjelenik a színpadon Lukács Miklós, Dresch Mihály, Borbély Mihály, és a három magyar zenész rezzenéstelen arccal kezd bele a következő darabba.) Lehet, hogy azért, mert volt hangulata? Bár szerintem ezen a pontján a dolognak világosan kiderül, hogy mindegy, ki milyen instrumentumon játszik, ha tehetséges akkor az és kész.

A képekért köszönet Tamás barátomnak, a lehetőségért pedig az Analog Voice-nak. 

Audio Note M1, Conqueror, AX2 és Wolfert Brederode Quartet.

*Részlet Hamvas Béla szövegekből készült, Láthatatlan történet című Szemző Tibor lemezről.