A mai nap mérföldkő. Végleg leszámoltam azzal az ortodox hifista nézetemmel, miszerint a számítógépen tárolt zenét (jellemzően FLAC) nem lehet méltó minőségben megszólaltatni, legalábbis egy bérből és fizetésből élő polgárnak.*

A formátumháború vége

Miközben a high-end iparág meghatározó szereplői még konzervatív hozzáállásról tesznek tanúbizonyságot, tudomásul kell venni, hogy a kiadók egyre kevésbé érdekeltek a fizikai hanghordozók megjelentetésében. Főként arra célzok, hogy több nagy kiadó is bejelentette, le kíván számolni CD üzletágával. A vinylt szerencsére nem kell félteni, mert jó félévszázados karrierje alatt egyértelműen pozícionálta magát prémium formátumként. Természetesen ez a változás nem fog kedvezni a továbbra is a fizikai hordozó megvásárlását választók egyre szűkülő rétegének. Könnyen lehet, hogy nekik még mélyebben zsebbe kell majd nyúlniuk és mindezen felül még jó előre képbe is kell kerülniük a friss megjelenéseket illetően, hogy arra a kevés példányra se a nepperek rakják a kezüket. Eközben egyre több helyen kínálnak a CD nyújtotta 16 bit/44.1 kHz-étől nagyobb felbontású anyagot. Mivel az SACD és DVD-Audio szabványok kvázi bebuktak (vagy legalábbis nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket) nagyon úgy tűnik, hogy ezen ún. HD audió formátumok netről történő letöltése lesz az egyetlen járható és gazdaságos út a zenehallgatóhoz való eljuttatásához. Persze joggal vetődhet fel a kérdés, honnan tudhatja, hogy a (jó esetben) megvásárolt hanganyag valóban jobb minőségű, vagy egyszerűen csak a CD változatból felkonvertálással készült. Ennek megvitatását jelen cikk nem tűzi célul, talán majd egy másik alkalommal, mindenesetre biztos megszületnek a minőséget és az eredetiséget igazoló technikai megoldások.

Hangkártyajáték

Gyakorló informatikusként elég sok hangkártyát volt szerencsém használni, egynémelyikhez szinte már-már szentimentális szálak fűznek (pl. Gravis Ultrasound), de sajnos egyik sem tudta biztosítani azt az elmélyült zenehallgatást, amelyre egy megfelelően összeállított audió láncban egy jó CD vagy lemezjátszó, vagy akár egy komolyabb tuner képes. Bár a korszerű eszközök sávszélessége (mennyi információ fér át a csövön) rendszerint megfelelő, általános probléma a valódi dinamikai tartomány szűkössége (miközben papíron a legtöbbjük impozáns értékekkel villog) ill. a csekély felbontás (talán a színmélység még kifejezőbb lenne). Rosszabb esetben még a tonális balansz sincs rendben, ami főként a közép- és magashangok tartományának túlburjánzásával, grízességével jár, ugyanakkor az alsó regiszterek pedig ellaposodnak, enerválttá válnak, sokszor még le is lassulnak, külön életet élve, megbontva a zenei egységet. 

Az előbb említett problémák arra utalnak, hogy egy zenehallgatásra alkalmas hangkártyát nem lehet a szokványos hozzáállással elkészíteni. A jó eredményhez valamilyen céleszközben kell gondolkodni, hogy a fejlesztőnek egyáltalán esélye legyen a számtalan felmerülő problémát kézben tartania. Hiszen egy számítógép már önmagában is egy elképesztően komplex rendszer, ahol sok-sok alkotóelem hat egymásra, és az ebből fakadó kölcsönhatások eredője ép ésszel szinte fel sem fogható. A High Resolution Technologies** mérnökei is erre gondolhattak a MusicStreamer II kifejlesztésekor. Ez egy külső DAC (digitális⇒analóg átalakító), amelyen mindössze egy USB bemenet, egy sztereó RCA kimenet található és egy robosztus fémkasztniba került, amely az általam nagy megelégedéssel hallgatott Moth UK elektronikák dizájnját is idézi.

A készülék nevéből sejtheti a kedves olvasó, hogy ez már egy korábbi termék továbbfejlesztése, amelyet ugyan meghallgatni nem volt szerencsém, de annyit mégis sikerült kideríteni róla, hogy a koncepció még gyerekcipőben járt: korábban nem ilyen szintű DAC chipet kapott és ami nagyon fontos, hogy az USB csatolófelülete is fejletlenebb volt. A készítők ugyanis teljesen újratervezték az USB-n zajló kommunikáció protokollját és a hasonszőrű megoldásokkal ellentétben itt az eszköz "diktál" a gépnek azt illetően, hogy az adatok épp mikor indulhatnak át a kábelen. A jelátvitelhezhez használt órajelet is a kütyü szolgáltatja, nem pedig a rendszerint zajosabb PC. Ezt a megoldást aszinkron USB-nek hívják. Természetesen nem arról van szó, hogy az USB-n jövő adatokat egyből a DAC chipbe tolja az eszköz, ugyanis található benne egy kis puffer memória, amelyből a DAC "eszik" és ezt a memóriát töltögeti a készülék az USB-n keresztül. Ennek megfelelően teljesen hiányzik a hifiben már megszokott S/PDIF csatolófelület is, megspórolva az egyik legnehezebben implementálható részegységet.

Ami kissé szkeptikussá tett, hogy a készülék nemcsak az adatot kapja az USB-n keresztül, hanem a táplálásához szükséges 5V-ot is. Ennek ellenére nem tapasztaltunk zajt és zavaró torzítást, a készülék a zeneszünetben még akkor is csendes volt, amikor jól feltekertük a hangerőt. Úgy tűnik tehát, hogy a mérnöki furmányosság nem merült ki pusztán a jól kidolgozott USB-kommunikációban és a gondosan válogatott alkatrészekben, hanem a tápellátás szűrését is sikerült szépen megoldani. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem érdemes odafigyelni az USB kábel kiválasztására (mint ahogy a gép jó tápellátása is ugyanolyan fontos), érdemes egy komoly árnyékolással rendelkező és lehetőleg nem túl hosszú drótot beszerezni hozzá. (Az elméleti maximum 5m.)

Merülés

Felhasználói szempontból teljesen transzparens a használata (plug-n-play). Jelen meghallgatást egy MacBook Air laptoppal végeztük el, amelyen a készülék csatlakoztatása után egyből USB hangeszközként vált elérhetővé a rendszerben és még a hangerőszabályzót is letiltotta. (Ez a feladat innentől az (elő)erősítőé.) Egyetlen zavaró momentumként az említhető meg, hogy a lejátszáskor használt felbontás nem automatikus, azt az "Audio MIDI Setup" segédprogram segítségével előre ki kell választani. Ésszerű lépés lenne, ha a készülék által támogatott legmagasabb értéket (24 bit/96 kHz) állítanánk be, de sajnos pl. a 44.1 kHz-es mintavétellel készült anyag minőségvesztés nélkül nem konvertálható ebbe a felbontásba. Szerencsésebb lenne, ha önmagától a natív üzemmódot választaná, vagyis azt a felbontást, ami a felvételhez legközelebb áll. Ez persze nem a készülék hibája, sokkal inkább Mac-es sajátosság, elképzelhető, hogy Windows alatt nem kell ezzel megküzdeni.

Kontroll berendezésként a jó öreg California Audio Labs Tercet készülékemet választottuk. Ez egy remek hangú CD-játszó és még új áron sem volt olyan drága, mint amelyet a 6moons-beli tesztnél választottak referenciaként. A korrekt összehasonlítás kedvéért mindkét készüléket Kondo KSL-Vc összekötővel csatlakoztattuk a rendszerhez és Daruma alátéteken nyugvó edzettüveg lapokra helyeztük őket. Főleg olyan felvételekkel hallgattuk a készülékeket, amelyekből rendelkezésünkre állnak a gyári CD-változatok is. Lejátszáskor a MusicStreamer II-n levő LED-ek jelzik, milyen mintavételezési frekvenciát alkalmaz éppen. A CD-felbontású anyagokkal kezdtünk. Az elektronikus zenék közül a tavalyi Kryptic Mindst és Scubát, valamint Emika nagylemezét választottuk. Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy szereti a szintetikus zenét, energikus és ütős hangja van, mégsem mászik az arcunkba, hosszabb hallgatás során sem vált zavaróvá vagy agresszívvé.

Persze igazán az érdekelt bennünket, hogy akusztikus felvételeken mennyire tud hitelesen megszólalni, így ráklikkeltünk az Art Ensemble of Chicago Les Stances á Sophie c. “lemezére”, amelyet 1970-ben rögzítettek ‒ még analóg technikával. Az eredmény abszolút élvezhető, izgalmas, kellően játékos, bántó momemtumok nélkül. Ezen felbuzdulva belevetettük magunkat a nagyobb felbontású anyagok közé. A Beatles Abbey Roadjának 24 bites remasterével kezdtünk. Ez ugyan csak 44.1 kHz-es anyag, de jó munkát végeztek a hangmérnökök, tehát ha valakinek nincs módja az eredeti vinyl megkaparintására, ezzel a változattal is ki fog békülni.

A nagyobb felbontású ‒ a webshopokban stúdióminőségűként aposztrofált ‒ hanganyagok megjelentetésében leginkább a jazz és klasszikus zenei kiadók motiváltak (egyelőre). Következő hangzóanyagunk a Mirror c. Charles Lloyd Quartet album volt, amelyet 24 bit/88.2 kHz-es FLAC-ba csomagoltak. Ez a "lemez" már nagyon szépen mutatja mind a formátum jelentette felbontásban, mind a készülékben rejlő lehetőségeket. A hangzás minden eddig hallott hangkártyához képest a leginkább letisztult és levegős, talán ennek köszönhető, hogy a térélmény is kezd a komoly rendszerekéhez közelíteni, és a zene végre leválik a hangfalakról. 

A szeánszot a respektált Winter & Winter kiadónál tavaly megjelent Theo Bleckmann Kate Bush-számokat feldolgozó lemezének nagyfelbontású kiadásával zártuk. Számítógépes hangforrásból még nem hallottam ilyen hangot, beleértve a Hifi Shown felvonultatott rendszereket is, ahol már jópár éve nyomják a harddisk alapú zenélést. Bár hangszínek terén van hova fejlődni, és a térleképezés is lehetne precízebb, de amit nyújt, az már elegendő ahhoz, hogy az új digitális kor zeneformátumait is élvezettel hallgathassuk.

Új hajtás

Mindent egybevetve ki kell jelentsem, hogy elérkezettnek tűnik az idő a nagyfelbontású digitális formátumok hallgatásához. A MusicStreamer II mindössze 45e Ft-ért kapható, ami a produkált hangminőséget és a megépítettségét tekintve (made in the U.S.A.!) kiváló ár. Az USB csatlakozásnak köszönhetően gyakorlatilag egy netbook is elég a használatához. A CD-játszómat és a lemezgyűjteményemet ugyan nem fogom eladni, de egy újabb ág “hajthat ki” a hifi-láncomban, amellyel már nemcsak háttérzenélni lehet. Kíváncsiságból belekukkantottunk néhány HD filmbe is. Azt tapasztaltuk, hogy nemcsak a zenékkel boldogult jól, hanem a dialógusok is jól érthetőek voltak, így ha valaki ki tud békülni azzal, hogy a sokcsatornás hangot sztereóra keverve élvezze, akkor még egy további célra is alkalmas eszközt talál benne.

* Mint ahogy két bejegyzéssel korábban ígértem, ez a cikk második vendégbejegyzés, amelyet nem én írtam. Ennek oka abban keresendő, hogy nekem nem volt és még most sincs gyakorlati benyomásom ezekről az eszközökről. Tamás barátomnak viszont témába vág. Egyrészt szakmájából adódóan, másrészt mivel láthatóan sok ilyet látott és halott már. Ezúton is köszönöm a munkáját, amelyet megosztott velünk.

** A HRT talán nem meglepő módon nem pusztán informatikai eszközöket gyártó cég. Kevin Halverson a Muse nevű amerikai highend-gyártótól és Mike Hobson a Classic Records lemezkiadótól hozta létre, azért hogy nyissanak a nagyfelbontású hangformátumok felé a highendben