Csütörtökön volt a zene ünnepe. Ez a cikk a blog tisztelgése a nemrég elhunyt híres énekes emléke előtt a zene ünnepe alkalmából. 

A Dietrich-Fischer-ről szóló wikipédia oldalon rögtön a kezdő mondat után idézet következik, majd megállapítják, hogy Ő a huszadik század legnagyobb hangja. Anélkül, hogy pontosításként más példákat citálnék, inkább egy személyes élményt osztanék meg a huszadik század valóban kiemelkedő és életművét tekintve is lenyűgöző énekes-karmester és előadó személyiségéről, az egyik felvételéről. Dietrich-Fischer 2012 május 18-án hunyt el, a klasszikus zenei életben is szokatlan, rekorder méretű felvétel mennyiséget és szerepléstörténetet hagyva maga után. Aki lemezeket gyűjt, vagy valaha érdeklődött a klasszikus zene iránt, minden bizonnyal találkozott Dietrich-Fischer nevével, vagy valamelyik felvételével. Azok közé az énekesek közé tartozott, aki rengeteg felvételt készített, Schubert dalokat - karöltve Gerald Moore zongoristával -, minden bizonnyal Ő énekelte fel a legtöbbször. Számtalan opera szerepéből talán érdemes megemlíteni Kurvenal-t a Trisztán és Izoldából, abban a zenekarban, ahol Furtwängler vezényelt. De volt Posa márki a Don Carlosban, volt Don Giovanni, és volt Pagénó, a Varázsfuvolában Karl Böhm vezényelte Berlini Filharmónikusokkal.

Előszeretettel adott elő kortárs műveket is. Lemezeit, felvételeit a gyűjtők is nagy becsben tartják. Éneksítlusára a dinamikai kontrasztok maximális kihasználása, a tisztaság, az elképesztő precizitás és a szinte mániákus kottahűség jellemezte. Több nyelven énekelt, angolul, olaszul, franciául, sőt magyarul is. Főként a Schubert dalokban nyújtott teljesítménye és a Gerald Moore-ral összeszokott párosa miatt az egymást követő felvételei egyfajta kronológiát is kirajzolnak a Schubert: Lieder interpretációkban. Ebből következően Dietrich-Fischer -  ma már nyugodtan mondhatjuk – amolyan etalon volt e dalok előadásában. Schubert dalairól egyébként egy kötetet is kiadott, repertoárjában szinte minden Lieder szerepelt, beleértve Beethowen, Mahler és Wolf dalait is. Tevékenysége, munkássága megkerülhetetlen mérföldkő a klasszikus zenében, még akkor is, ha mondjuk karmesternek nem volt akkora hírneve, mint énekesként. Pályája töretlenül ívelt a világ hír felé, személyének, habitusának változása nélkül, mindvégig a zenét szolgálta, az előadásmód és annak tökéletesítsére törekedett. Halálával egy ízig-vérig huszadik századi embertípus, egy nagyszerű művész és egy kivételes előadó távozott. És mos jöjjön az első élményem Dietrich-Fischer művészetével: 

Első találkozásom a klasszikus zenével kb 11 éves koromban volt, amikor is az általánosban új ének-zene tanárt kaptunk. Hogy az előzővel mi történt, arra már nem emlékszem. Talán elment egy másik iskolába, talán feladta a tanári mesterséget, ki tudja. Annyi biztos, hogy kiskamasz fiúként szívből utáltam az énekórákat, ami többnyire szolmizálásban, az erőtlenül előadott, többnyire orosz és magyar népdalok kornyikálásában merült ki. Amíg az egész osztály harsogta hamisan a Hejvargánét, addig kényelmesen el lehetet bújni a tátogás mögé, de feleltetéskor mindig küszködtem az énekléssel, el-elcsukló, az idegességtől cincogó hangon adtam elő azt az egy sort, amire képes voltam. Mindamellett, hogy a teljesítményem totálisan értékelhetetlen volt, szégyeltem is magam. Az új tanerő viszont már az első órán egészen máshogyan állt a témához. Behozta az iskola ütött-kopott lemezjátszóját, a két hangfalat a tanári asztal szélére igazítva várta ki a jelentést.

A napló mellett jó pár hanglemezt tartott a kezében, amelyek színes borítóján egy esőáztatta erdőt, és egy Roberspierre emlékeztető arcot láttam. A tanárnő ahelyett, hogy akkurátusan bemutatkozott volna, mint később kiderült erős tájszólással beszélt, és bár nő volt, nem volt a szavak embere, feltett egy lemezt a sokat látott lemezjátszóra, és 19 tátott szájú megrökönyödött 11 éves gyereknek lejátszotta Schubert Pisztrángötösének első tételét. Ez azért egészen más volt, mint az előző tanárnál megszokott, aki elsősorban a házifeladatot szerette ellenőrizni, majd rögvest belefogott a szinkópa magyarázatába. Szegény új tanerő, mint kiderült, életének elég rossz periódusát élhette abban az időszakban, és mintegy terápiaként, minden órán zenét hallgattatott velünk, többnyie Beethoven-t, Mozart-ot, de a kedvence egyértelműen Schubert volt, és bár a nehezebb részeket mindig átugrottuk, a lassú tételek többször is lementek. Nekem egészen új volt a dolog, otthon soha nem hallgattunk komolyzenét, apám betaes volt, LGT-t meg Omegát hallgatott, anyám meg Szécsi Pált, nem is nagyon volt más lemezünk, leszámítva azt a pár nyugatról becsempészett Bob Marleyt, Queen-t és David Bowie-t, amelyet valamilyen csodálatos véletlen folytán apám megszerzett. 

Sajnos már arra sem emlékszem, hogy az új ének-zene tanárnőt hogy hívták, de arra viszont igen, hogy az első értelmes magyarázatot a zenéről tőle hallottam. Magától értetődő módon beszélt az előadókról és úgy általában zenéről, nem úgy, mint a legtöbb tanár a tananyagról, ami számukra egy bebiflázandó, idegen és totálisan érdektlen univerzum volt. Az új énektanárnőn más furcsaság is volt, mégpedig az, hogy többnyire szomorú volt. Erdélyből települt vagy inkább menekült át, otthagyta a családját. Az órákon rezignáltan, a tanterem egy távoli pontjára függesztett tekintettel magyarázott, vagy inkább csak mesélt, szavait aztán egy-egy zenei tétellel illusztrálta, láthatóan egyáltalán nem érdekelte, tudunk-e énekelni, sőt a szolmizálást végleg abbahagytuk, a népdalokat sem eröltette, ellenben rengeteg zenét hallgattunk, s ha jól emlékszem akkor ott, az egyik májusi délutánon hallottam először Schubert: Téli utazásának első három tételét is. Nem vagyok benne biztos, de erősen hiszem, hogy egy Dietrich-Fischer lemez volt.