Mondják, hogy a csöves erősítők között a legnagyobb reputációja a triódás erősítőknek van. Nem véletlenül, az audió rövid története során ezeknek az erősítőknek lett a legtöbb híve. Igen, ez a jó szó, híve és nem rajongója, mert a kettőnek nincs sok köze egymáshoz.

Hívők vagy hívek?

A rajongó akkor is hisz, ha nincs is miben, híveket viszont leginkább úgy lehet szerezni, ha valaki, vagy valami hiteles. Én mondjuk soha nem értettem, a rajongóknak miért fáj, ha ezt leírják róluk, de mindegy. Ennél azonban sokkal fontosabb és szorosan hozzátartozik a triódás erősítők hírnevéhez, hogy a hívek szűk táborát és a hírnevet leginkább néhány erősítő alapozta meg. A köréjük kreált legendát viszont a nyomukban lihegő hívők gerjesztették. Ezeknek a legendáknak – ahogy az lenni szokott – nem sok közük volt ahhoz, hogy a méltatott erősítők mit is "tudtak" valójában. Ma sincs ez másként, annál is inkább, hiszen egy csöves erősítő inkább relikvia, mint valóság, több köze van a múlthoz, mint a jelenhez, még kevesebb a jövőhöz. Hogy ez jól van-így, nem tudom, szerintem a legendákon túllépő megismerés a high-endben ugyanolyan fontos dolog, mint másutt. Úgy tűnik azonban, hogy a hasznosság mint szempont, mindent előz. A csöves erősítőkre épülő rendszereknek mindemellett nem jött jól az a néhány hátrányuk, amivel rendelkeznek. Gondozást és odafigyelést igényelnek, a csövek öregednek, viszonylag drágák, nehezek és nem férnek el egy lapos fémdobozban, nem túl szépek, és végül, hogy nem könnyen hozzáférhetőek, de ami a legrosszabb, hogy számtalan előítélet fűződik hozzájuk.

Számok vagy zene?

Az egyik kedvelt félreértés az - és ez érinti a csöves erősítést is úgy általában -, hogy a technikai adataik „gyengék”. Magas a torzításuk, kicsi a teljesítményük, szűk a sávszélességük. Ezek persze csupán akkor jönnek, jöhetnek számításba, ha az audiofil értékeket, a hangzást úgy általában kihagyjuk, és két számot állítunk szembe egymással. Kicsit olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy a szitár azért jobb hangszer, mint a gitár, mert több a húr rajta. Nyilván, hiszen ha a számokat nézzük, akkor a tíz az több, mint a kettő. Mindez persze pont a lényeget kerüli meg. Volt régen egy olyan mérnöki hagyomány, amely még értette ezt, és nem ment bele abba a vállalhatatlan vitába, amikor a körtét összehasonlították a naranccsal. (Az most mindegy, hogy a narancsot előnyben részesítők kinevezték magukat a józan ész letéteményeseinek). Na de maradjunk a triódásoknál. A triódák talán azért is voltak mindig az audiofilek körében népszerűek, mert működésükben, metodikájukban nincsenek nehezen megérthető és ezért jól ködösíthető elektronikai megoldások, felépítésük egyszerű, a végső hangminőséget néhány dolog befolyásolja, alapvetően kevés alkatrészből épülnek, bizonyos korlátok között „igénytelenek” is.

Ennél persze az audiofil értékrendben sokkal fontosabb szempont a hangminőség. Azt hiszem, nem vagyunk távol a valóságtól, ha kijelentjük, hogy az igazán jó triódás erősítők a „gépekkel” megvalósítható hangvisszaadás egyik jelenlegi csúcsát foglalják el. Persze mindig lesznek "trónkövetelők", de nem nagyon vannak olyanok, akik ebben a hobbiban mozogva, azt egy kicsit is ismerve, meg tudnák auditív módon cáfolni a triódás erősítés létjogosultságát. A ma ismert egyik leghitelesebb hangvisszaadási metódus a triódás erősítés. Ismerek jó pár embert, akik kizárólag ilyen rendszerek miatt "lettek" hifisták. (Jól hangzana, ha magamat is ebbe a körbe tudnám, de én viszonylag későn hallottam normálisan összerakott triódást, és onnan is el kellett telnie még jó pár évnek, illetve jó pár rendszernek, míg megtanultam megérteni és értékelni a hangjukat). Egy biztos, a triódákból épült erősítők továbbra is őrzik a reputációjukat, egyelőre nem látni a változást. Az már az előzőekből következik, hogy valóban jól megépített triódáshoz kell némi tőke, talán éppen ezért nem sikerült mindenkinek egyenlő módon betörni a „legendák” közé, kizárólag azoknak, akik időt és pénzt nem kímélve építették meg a sajátjaikat.

Conqueror

Nem is olyan régen volt, hogy sikerült egy igazi triódást újfent meghallgatnom. A rendszer sem volt gyenge**, de én leginkább az erősítőért mentem, ha lehet ezt a kifejezést használni. Úgy alakult, hogy szinte végig rádiót (véletlenül ez is egy csöves analóg tuner volt) hallgattunk, először néhány felvételt, majd következett egy koncert közvetítés. Amúgy sem vagyok az a finnyás fajta, de a klasszikus zene ide pont jól jött. A jól sikerült, jól megépített triódás erősítők zeneiségben és „valóság faktorban” mindig villantanak, a zene ritmikája, szólamtisztasága hitelesen szólal meg, és ez amolyan vízválasztó a hifiben, hiszen éppen a sok hangszeres felvételeken van a legtöbb nehezen visszaadható részlet, még akkor is, ha a teszteken általában akusztikus jazzel fárasztják egymást a hifisták.

A lényeg azonban szerintem nem ebben van, hanem abban az egységben, amikor minden hifis paraméter összeadódik - és ezzel el is felejtődik. Azokon a rendszereken, ahol a magas és mélyhangok arányát méricskélni kell, általában hiányzik egy sokkal fontosabb szempont, a zeneiség - éppen ezért méricskélnek. A triódások amúgy is jeleskednek hangszínek helyességében – főként a középtartományukat méltatják, de ez sokszor ki van emelve a rendszer többi elemével –, itt ez most egyfajta tisztaságot, átláthatóságot jelentett, meg tudott szabadulni az ember attól az érzéstől, hogy valamit feltétlenül minősítsen, illetve attól, hogy gépek szólnak. Nyilván ilyenkor elő kell állni a farbával, hiszen egy erősítő sokféleképpen szólhat a rendszer elemeitől függően, és még így is sok múlik az akusztikus környezetben. Igen, ez így van, de az akusztika csak a hab a tortán, ha az erősítő gyenge, lehet bármilyen tökéletes az akusztikai környezet, a végeredmény nem lesz jó.

Wattok vagy zene?

Ez a végfok azonban azonnal megvett magának. Tisztasága, lendülete, dinamikája, hangszínei kedvesek és ismerősek voltak a fülemnek. Ráadásul nem kért sokat, nem kellett milliókkal körbe rakni, nem kellett mágiával kihozni belőle a maximumot, finnyáskodás nélkül szolgálta ki az alapszintű kísérőket is. A zene természetessége, a lendülete első osztályú készüléket sejtettet, nagyon nem is lőttem mellé, a Conqueror az is. Ami az este nagy tanulsága lett végül, hogy a Conqueror: nem feltűnő, szinte alig észrevehető. Kiáll az útból, hagyja, hogy a zene érvényesüljön.

És ez nagyon nagy szó, mert itt azért még bőven nem azon a szinten járunk, ahol ezt csuklóból kell tudni. Jó, a tapasztaltabbak könnyen megmondták volna, hogy itt azért nem egy egyszerű csöves erősítő kombó van installálva, és mutogattak volna intő ujjal az árlistára, de azt sem lehet félvállról venni, hogy a Conqueror mégiscsak a belépőszint fölött egy lépés, ami ha jobban megnézzük, nincs is olyan távol a nagyoktól. Ha össze akarom hasonlítani, rögtön adódik a Vindicator. Erre azt mondhatom, hogy a két világ közül mindenki döntse el, melyiket választja. A Conqueror élénkebb, lendületesebb, egy kicsit feszesebb, ami jól jön, ha sok rockzenét hallgatunk, a basszusa erőteljesebb, de nem annyira megfogott. A Vindicator emellett részletezőbb és szélesebb a frekvenciasávja, könnyebb illeszteni, már ami a rendszer többi elemét illeti.

Malt Mill

Van egy film, most mutatták be. Ken Loach: Szesztolvajok a címe, és abban egy jelenet. A film érintőlegesen a whiskykről, azon belül is a világ egyik legértékesebb whiskyjéről szól, Malt Mill-nek hívják egyébként, és valószínűleg kitaláció. A film egy pontján a whiskykóstolás elismert Nagymestere az egyetlen Mallt Mill hordójából kóstol és minősít, amit az árverésre várakozó, kőgazdag – filmben a hordó whiskyt több, mint 1 millió fontért veszik meg – csoport szájtátva bámul. A Nagymester természetesen el van ájulva a whisky-től, el is süti a poént: bár csak mindenki érezné, amit Ő. Ezzel lehetne zárni ezt a posztot, stílszerűen, bár Én nem vagyok Nagymester, és nem is whiskyt kóstoltam.

*A meghallgatás során éppen ezt a Wagner művet közvetítette a rádió.

**A rendszer többi eleme: M1 line, The Fischer tuner, AZ3 hangdobozok, a kábelek Lexus és az új Vx.