Ongaku apróért? Ugyan már, legyintenénk erre. Ez biztosan valami trükk. Marketing meg sok-sok felfújt „hűha”, de eredmény az semmi. Itt persze senki nem beszél olcsóról, csak relatíve olcsóról.

Az Ongaku mondjuk valamennyire még stimmel is, de ez nem az az Ongaku, amire autófellációval reagálnak a rajongói, hanem annak egy leegyszerűsített, átdolgozott verziója, már rá sem lehet ismerni, és ha a neve mellé nem kap egy jelzőt, akkor nem is kellene előrángatni az Ongakut – maradhatna abban az áthatolhatatlan ködben, ahol mindig is volt.

Ugyanaz, de mégsem

A Jinro kiindulása ugyanaz a kapcsolás, amiből az Ongaku is készült, de más szempontok mentén jött létre, mint A Legenda (Boruljatok térdre* halandók, ha ezt a nevet halljátok!). A tervezéskor az volt a cél, hogy minél inkább leegyszerűsítsék az amúgy sem egy túl bonyolult kapcsolást. Az előfokban is inkább spártai módszerek voltak eredményesek. Ugyanis azt tapasztalták, hogy az eredetileg használt négy csővel készült verzió nem szól olyan direkten, felpuhítja, ellangyosítja a hangzást – még akkor is, ha a lehető legjobb csöveket használják.

A két cső használatakor viszont fázisproblémák léptek fel, így született végül az a megoldás, hogy a két bemenő cső nem azonos és itt máris túlléptünk, túlhaladtuk az Ongakuval való összehasonlítás problematikáját. A végső architektúra a 211-es csövekre épül, illetve azok 22 wattjára, valamint a speciális kimenőtrafóra, ami ezt a 22 wattot kézben tartja. Ami fontos és ki kell emelni: ez az erősítő relatíve hétköznapi alkatrészekből készült, tehát úgy kellett egy egységes hangzású integrált erősítőt létrehozni, hogy nem használhattak ezüstöt sehol, illetve a Black Gate-ket is el kellett felejteni. Akit érdekel, ebben a Stereophile cikkben talál pár információt a technikai megvalósításról.

De mit tudhat egy trafó?

Egyébként azért is érdekes a felépítés, mert a legtöbb komolyabb tesztben, hogy úgy mondjam, azonnal adódik az összehasonlítás, és általában egymás mellett tesztelik az Ongaku UK-t és Jinro-t. Hogy ezekből a tesztekből mi derül, ki érdemes utánamenni. Szerintem a Jinro-t leginkább hallgatni kell. És hát itt van a lényeg. Sokat kell hallgatni, noha már az első fülelés is, hogy úgy mondjam: „megmagyaráz” bizonyos dolgokat. Például alátámasztja a speciális dizájnt és kivezet minket abból a féltudásból, ami úgyis csak egy részét ismerheti meg a valódi felépítésnek. És például arra is rávilágít némileg, hogy megértsük, miért hozták létre a Jinro-t, mármint a kíváncsiságon túl - de erre később még visszatérünk. A megfejtést egyébként a tervezők előre elárulják: rézzel készült trafóból és alapszintű alkatrészekből is lehet ma már nagyon komoly minőségű integrált erősítőt létrehozni, úgy, hogy bizonyos paraméterekben nem kevesebbet, hanem éppenséggel többet kapunk.

Talán ezért is kellett némileg rosszhiszeműen a 2010-es Hifi Házimozi show-n azt a pletykát terjeszteni, hogy a demóhoz használt erősítőben biztosan valami csodálatos szuper cső van, ezért szól ilyen meggyőzően, meg hogy ez átverés. Mert - és itt jön a bomba érv: "ennyiért ez nem szólhat így". Hát, a helyzet az, hogy nagyon is szólhat, de sokkal rosszabb, hogy mindegyik példányban ugyanez a cső van, az átverés pedig ott kezdődik, amikor azt próbálják meg elhitetni, hogy azért nem lehet ilyen jó, mert azt szoktuk meg, hogy ilyen hangminőségéért a sokszorosát kell kifizetni a Jinro árának. Meg persze azt is megszoktuk, hogy a „Nagyok” előtt illik leborulni, anélkül, hogy megmagyaráznánk és demonstrálnánk, hogy miért is jó, esetleg jobb, ha már milliókkal dobálózunk. A Jinro ilyen értelemben nem nagy. Talán pont ezért kezdődött úgy az egyik review is, hogy elkezdte felsorolni a prémium márkákat, majd feltette a kérdést, hogy a Jinro vajon miért nincs benne a felsorolásban? De itt nem az értékelésről, vagy az elfogadottságról akarok beszélni.

Zongora és zongorista

Amikor először** hallgattuk egy ismerősömmel, aki vásárlási szándékkal érkezett a forgalmazóhoz és megkért, hogy kísérjem el, három lemezt vittünk. Az egyiken Jacky Terrasson játszott, azonnal feltünt, hogy furcsán szól a zongora. A másikon Anthony Hegarthy énekelt és közben zongorázott, ez egy koncertfelvétel volt. Itt már sokkal jobb volt a hangzása ugyanannak a hangszernek. Miközben hallgattuk a zenét, lapozgattam a bookletet és rájöttem, hogy mi okozza a különbséget. Terrasson egy Yamaha zongorán játszott, míg Anthony egy Steinwayen. Hát nagyjából ilyen a Jinro. Amíg a hifista fülét hegyezve igyekszik megszámolni a cinnek lecsengését és belőni az énekes pozícióját, vagy éppen az akusztikán töpreng, addig sokkal fontosabb dolgok is felszínre kerülnek minden külön odafigyelés nélkül.

Egyébként feltűnő volt még, hogy Terasson játéka nem éppen impresszív, csak igyekszik az lenni, ezzel szemben Anthony produkciója jóval mélyebb, lendületesebb és ihletettebb, noha ő nem zongorista és nem is különösképpen technikás. Míg Terasson azt próbálta meg hangsúlyozni, hogy mennyire ura a hangszernek, addig Anthony egyszerűen csak játszott rajta. Az egyik interpretáció művészies volt, a másik művészi. (Valahol itt kezdődik a high-end is, ahol ezek a hangzásbeli tulajdonságok maguktól értetődően kihallhatóak) Később hallgattunk klasszikus zenét is, az egyik kedvenc felvételemet, a fiatal Glenn Gould zongorázik Brahmsot, a New York-i Filharmónikusokat pedig Leonard Bernstein vezényli. Csodálatos felvétel, mármint művészileg, mert hangzás tekintetében semmi különös. A Jinro-n keresztül még jobban megszerettem. Hogy miért? Nem azért, mert jó volt hallani a zenekar legfinomabb dinamikai váltásait a maguk teljességében, hanem azért, mert a felvétel úgy drámai, hogy közben játékos. Szinte érezni, ahogy ez a két zseni - a karmester és a zongorista - egymásra reagál. Ahogy a karmester és a zenekar direkt, nagyon dinamikus kísérete mellett Gould végletekig precíz, el-elhalkuló futamai előgördülnek, az: Élmény. Így, nagybetűvel. Bernstein egyébként azt nyilatkozta a koncert előtt, hogy ugyan nem "érzi sajátjának" Gould Brahms interpretációját, de annyira lenyűgöző, hogy végül úgy döntött, a zenekarral együtt "belevág a kalandba". Hát mindenki eldöntheti, hogy hol a helye ennek a felvételnek az egyetemes zenetörténetben. Az én személyes zenetörténtemben eléggé elöl.

Ha minden kerek

A Jinronak sajnos van baja is. Mégpedig az, hogy nem mindegy milyen láncban használjuk. Mint általában a komolyabb vasak, érzékeny a kábelekre és a társakra. A legjobban egy „minimál” láncban, a Hemp membrános E dobozzal és az ISIS rézkábelekkel szólt – legalábbis az én tapasztalataim alapján, de persze ez nem szentírás. Ebben a rendszerben az volt az érzésem, hogy a zene nem úgy áll össze, mint a legtöbb audió rendszerben, amelyek leginkább egy puzzlera hasonlítanak, jól "látni"az illesztéseket, a zene nem varratmentes. A Jinro mindezt fordítva csinálja: van egy igen éles kép – az előadás –, amit jó sokáig kell nézegetni, mire felfedezzük, hogy miből áll tulajdonképpn. Kicsit olyan a Jinro, mint egy utcai sportkocsi, nem csak a lóerő meg a sebesség számít, hanem a rugalmasság és a fordulékonyság is. Sőt, kellenek rá a megfelelő gumik is, mert igen, persze jól meg lehet kergetni, de mennyivel jobb, ha stabilan fekszik nagyobb sebességen akár a városban is.

Ennél az erősítőnél egyébként megint azt éreztem, hogy egy kissé a kimenőtrafó köré lett építve, illetve azt, hogy a csövesek hangzása nem abba az irányba megy, mint azt hittük volna pár évvel korábban, miszerint lassú és lebegő, meleg és lágy, nem bánt és nem is karcol, hanem éppen ellenkezőleg: pontosabb, direktebb és gyorsabb. Illetve azt, hogy egyáltalán nem az a helyes irány, hogy mindenből a legdrágábbat vesszük, hanem az, ha kiválogatjuk a leginkább összeillő darabokat. Ha így járunk el, nagyon könnyen egy igen komoly láncnál köthetünk ki. Az Ongaku "világából" a dinamikai finomságokat és a zeneiséget szinte mindenben megkapjuk, egyedül a legfinomabb hangszeres kontrasztokat nem, ami a legmagasabb hanghűségű láncok sajátja, ezért – és a hologramszerű hangszerhangokért – sajnos még mindig sok-sok pénzt kell fizetni. A rézzel készült Jinro-nak levegősége, színei és az érzelmek tolmácsolásához szükséges technikai feltételei már mind megvannak, ami összeadva azzal, hogy az ára negyede az előbb említett erősítőknek, szerintem nem rossz teljesítmény.

Miben higgyek?

Az ebben az erősítőben alkalmazott kimenőtrafók és az architektúra, valamint az alkatrészek összhangja nagyon sokban felülmúlja a nyolcvanas években elterjedt csöves erősítők még ma is élénken élő geil színeit és hangzását, amivel a legnagyobb baj az volt, hogy nem volt elég reális. Az ma már édeskevés, hogy az erősítők nem torzítanak, arra is megoldást kellett találni, hogy a modern, nagy felbontású felvételeken is állják a versenyt a tranzisztoros erősítők sebességével, megfogottságával és színpadmélységével. Erre viszont mostanában nagyon kevés hihető példát hallottam. A high-end egyik ága eltolódott a tonalitás felé, abban egyre közelebb kerülnek az élőzenéhez, de sajnos ezzel együtt egyre strelibbek is. A kihívás az, hogy manapság jellemző, gyakran érzelmileg tökéletesen kilúgozott felvételek se szóljanak szárazon, hidegen és sterilen. Vagy ami még rosszabb, bágyadtan, mackósan és lassúan. Az Audio Note módszere, úgy tűnik, képes valamit visszaadni a felvételek realitásából úgy, hogy közben a zeneiség sem vész el, mindezt hétköznapi megoldásokkal, tömjénfüst és mechanikai-technikai varázsolás nélkül.

Úgy gondolom, hogy ez az „út” karöltve a rendszerelvvel sok olyat megoldást kínál már, ami nem pénztárcafüggő. A Jinro annak lehetne a legszemléletesebb példája, hogy egy ikonikus kapcsolást és egy hírhedt erősítő architektúrát hogyan kell modernizálni, a kornak megfelelő kihívások mellett megépíteni. Ez a módszer hatékonyan lebonthatja a szerintem kártékony és csalóka dicsfényt a "Legendáról". Ugyanis nekünk, hétköznapi felhasználóknak nem arra van szükségünk, hogy ajnározzanak és irigyeljenek, miközben egyre irreálisabb összegeket költünk el valamire, amiben sokkal inkább hinni kell, mint hallgatni. Hanem arra, hogy a megfelelő módszerekkel olyan termék(ek)et nyújtani, amely egy szélesebb rétegnek teszik elérhetővé a high-end csúcskategóriás hangzásvilágát. Úgy gondolom, hogy manapság a high-end sok esetben elfeledkezni látszik a lényegről: a zene reális és élvezetes megvalósításáról, illetve arról, hogy ez a hobbi nem csak az unatkozó milliárdosok hobbija. Azok a cégek, akik a sznobizmus fenntartásában érdekeltek, persze erre azt fogják mondani, hogy nem érdemes az alacsony szinttel foglalkozni. Ebben a meccsben a Jinro egy iszonyú erős érv amellett, hogy igenis érdemes, illetve amellett, hogy nem feltétlenül attól lesz valami igazán klasszis, ha telenyomjuk ezüsttel.

Én azt szeretem, ha egy cucc úgy jó, hogy közben nem kell ajnározni. Megveszed, leteszed, teszi a dolgát. Nem kell fölé a falra a poszter, amin az alkotó látható, hogy minden pillanatban tudd: igen, ez az. Felejtsd el a körítést, inkább vegyél még több lemezt. És akkor úgyse lesz hely a poszternek.

*Kevésbé tapasztalt olvasóknak írom: ez a mondat színtiszta irónia.

**Eredetileg nem akartam írni erről az erősítőről, mondván, hogy nem ismerem közelebbről. De mivel nagyjából négy hónapja tart a hallgatása, végül úgy döntöttem, ennyi idő alatt hallottam annyit, amit írásban is tudok vállalni.