1902-ben, Taiwanban született és élete nagy részét ott is töltötte Li Mei-shu, festőművész. Nem hinném, hogy bármi köze lenne az Audio Note által gyártott integrált erősítőhöz, de hasonlatnak és analógiának jó lehet; mármint a festészet.

Szia, dobozos!

Ismét egy nagyvad került lőtávolba, mondtam is magamnak, kár lenne kihagyni, hátha nem lesz már ilyen alkalom. És milyen igazam lett – ritka az ilyen, de azért előfordul. Bár ennél a szintnél én jóval alacsonyabbal gurítok, tapasztalatból tudom, hogy egy ilyen kvalitású erősítőnek kell idő, míg a végső hangja megjön, de akkor még nem sejtettem, hogy többször is találkozunk.

De kezdjük az elején. Akad néhány olyan emblematikus kapcsolása, erősítője az Audio Note-nak, amelyeknek komoly rajongói tábora van, az egyik legismertebb ilyen a 300B-kel szerelt Meishu. A Meishu az első és máig kitartó integrált erősítő, amely szakított a végfokoknál megismert, elegáns hosszanti sasszival és egy hatalmas, robusztus dobozban kapott helyet. Az első darabok még valamikor a kilencvenes évek elején jelentek meg, azóta nem sok minden változott, csupán a fejlődő gyártásnak köszönhetően újabb és újabb alkatrészek kaptak helyet az erősítőben, de sem a bevált architektúrán, sem a kapcsoláson nem változtattak.

Annyi erősítőt terveztek át az idők során, több olyat is, ami elsőre szentségtörésnek tűnt, de a Meishu maradt, ezt a változatlanságot egyrészt nyilván a hírének köszönheti, másrészt – mint általában a kiemelkedően jól sikerült termékek – megtalált egy olyan fogyasztói réteget, visszajelzett egy olyan hangzást, ami azóta is kelendő. Nem nagy titok, de időközben sok olyan készülék is készült, ami egyedi igényeket elégített ki, és mivel a kínálatban elfért, lett egy Silver és egy Signature jelzésű Meishu is, majd a kettő egybedolgozásával a Silver Signature. Ez lett tehát az új Meishu, szinte egy új erősítő, ami ugyanazon a néven, de a felsőbb szintekhez igazítva készül, illetve "esik áldozatul" a folyamatosan fejlődő alkatrészeknek.

Mackó brummog

Mit jelentenek ezek az ezotérikusnak tűnő jelzők? Nem nehéz kitalálni. A Silver annyit tesz, hogy az adott erősítőben, hangfalban és egyéb termékben ezüstből vagy ezüst felhasználásával készült alkatrészek vannak. Az Audio Note ma már csak a legmagasabb szinteken használ ezüst fóliakondenzátorokat, hasonló a helyzet a trafókkal is, de lehet, hogy ez később változni fog, ki tudja. (Nekem speciel a réz is bejön, de nem vagyok én jövendőmondó). A Signature jelző pedig egyfajta upgrade, a többi alkotóelem kiemelt minőségét jelenti, azaz a csövek, a kapcsolók, a potméterek, a csatlakozók és az ellenállások is már a négyes-ötös szintnek megfelelően készülnek. Hogy ezek milyenenek? Jók. 

Számomra ilyenkor mindig az az érdekes, hogy egy adott kapcsolás vagy egy adott készülék esetében mennyit és milyen mértékben jelent ez hangminőségbeli változást? Ugyanis eddig mindig az volt a benyomásom – akár egyetlen alkatrész esetében is –, hogy nem elég csak cserélni, a hangzást ezen túl még hangolni is kell, illeszteni, hogy ne csak néhány paraméterben jelentsen minőségváltozást. Simán lehet, hogy ez egy orbitális baromság, meghallván a mérnökök a fejüket, esetleg a hasukat fogják röhögés közben, de sajnos ilyenek a felhasználók: mindenfélét képzelnek azok után, amiket tapasztaltak.

Van-e különbség?

Korábban persze sok olyan erősítőt is hallgattam, amelyben házilag felfejlesztett upgrade-k voltak, de sehogy sem sikerült a gyárból kijött hangját reprodukálni, holott az volt a cél. A különbség a legtöbb esetben szignifikáns volt, könnyen dekódolható, ésatöbbi. Ilyenkor persze nehéz hiteles véleményt alkotni, mert a változtatást végzők könnyen bebújhatnak a: „nekem jobban tetszik” szólam mögé. Elfogadható érv egyébként, de eddig egyik ilyen megberhelt upgradelt cucc sem volt meggyőző – ami igen, abban pedig lényegesen több volt a módosítás a gyárihoz képest. Egyszóval a Signature készülékekben gyakorlatilag ugyanazon a néven egy egészen más erősítőről van szó, amelynek hangkaraktere az eredetihez képest lett finomítva, ennek érdekében eszközöltek olyan változtatásokat, amiről a marketing nem szól – úgyse tudná megmagyarázni, és nincs is rá szükség, hiszen az eredmény hallható. Akit ez nem érdekel, az meg upgradeljen tovább otthon.

Az újdonság varázsa

Az ezüst Signature Meishu ettől függetlenül számomra újdonság volt. Korábban amúgy sem figyeltem közelről ezt a típust, nem volt ilyenem – előreláthatóan nem is lesz –, de a 300B csövekben lévő hangzási balansznak egy olyan stílusát képviselte, ha lehet ezt így fogalmazni, ami ugyan szimpatikus volt, de kissé robusztusan szólt. A hangképében mindenből nagyon sok volt. Dinamikailag nagyon meg tudott indulni, és emellett nagyon sok finom részletet megmutatott – éppen ezt szerették benne, hogy egyszerre hozta a 300B-k erőtartalékait (8 watt!!!) és a középsáv tisztaságát anélkül, hogy finomkodott volna, vagy édeskéssé vált volna.

Ennek a hangzásnak a maximuma egyébként a P4, ami nálam is nagyon magas polcon van, tulajdonképpen az elérhető legtöbb, de ott a dinamika és a fókusz, a hangszínek élénksége újabb szintre lép - viszont kell hozzá egy jó előerősítő, ami máris a nagyon nehezen elérhető szintre tolja. Szóval a Meishu erős oldala a „lélek” és a finomságok elegye, ütőképes attackokkal. Képes megfogni és lekötni a hallgatóját – nagyon sokáig lehet hallgatni, a legnehezebb zenei anyagokból is ki tudja hozni a jó oldalukat. A 300 B legendás realitása és a középsávjának tisztasága, sok részlettel és vaskos basszussal – valahol ezen a térfélen mozgott a Meishu.

Ezüsttel megjelölve

A Signature Meishu főként az extrémen magas hallgathatósági faktora, hangjának fénye és az érzelmi energiák hiteles megjelenítése miatt fogja megdobogtatni az eddigi Meishu tulajok szívét, illetve mindazokét, akik beleszerettek a 300 B hangjának ebbe a típusába. Az ezüst alkotóelemek miatt nagyon jó és igen gazdag a „hangulata”. A részletek emellett olyan finoman illeszkednek a zenébe, hogy az ember tökéletesen megfeledkezik róla, hogy felvételt hallgat. Egy hemp membrános E dobozzal, minimál láncban, ezüst kábelekkel hozta a legjobb formáját, tegyük hozzá nekem, de ezt már annyiszor leírtam, hogy én is unom. Hiába volt a mellette kontrollnak hallgatott Jinro dinamikusabb, keményebb, ha a Meishu olyan ultramély, de megfogott basszusokat varázsolt a jazztrió alá, ami több volt, mint élvezetes. Nagyon jó a ritmustartása és gazdag a színvilága, hogy a festészet analógiát is felhasználjam végre. A meghallgatásra vittem magammal olyan lemezeket is, amelyek nem kifejezetten jó felvételek, sőt, inkább pocsékok, azokkal is elboldogult, minden gond nélkül.

Micimackó felnőtt és elkezdett gyúrni

Nagy Mackó - gondolná az ember, amikor meglátja a nehéz és súlyos dobozt. Ehhez képest a macinak inkább lelke van; nem annyira az ereje a lényeges. Hátránya lehetne, hogy a kisebb dobozokkal nem jó párosítás, kicsik neki, minimum egy E kell, hogy kifuthassa magát. A J-vel vékony lesz, nem tudjuk majd kiaknázni a remek basszusát, hiába a finom részletek. Rézzel némileg keményebben, harapósabban szólt, az ezüstökkel viszont – nyilván a trafók miatt – tökéletesen megtalálták a hangot. Mint általában a felsőbb szinteken, itt már mindenféle olyan paraméter is tisztán hallatszott, amiért igen-igen mélyre kell nyúlni a zsebbe. Hangulat, szív és lélek egysége, tökéletes nyugalom, hegyomlásként a tuttikban meginduló zenekar, hihetetlen bőgőszólók, a húr és a hangszer testének ezernyi árnyalatával, lélegző hegedűszólam, felvételek hibái az arcodban, Sade a szobában suttog, ilyesmi.

Egy biztos, az ezüst verzió sehol sem fog annyira harsogni, mint amire a sima képes néha, főként, ha nagyon ki van vezérelve – és soha nem válik agresszívvá, még a legvaracskosabb gitártépesben is ott van egy fensőséges nyugalom, a sötétség és az áramló energiák mellett. Nagyon precíz, ehhez képest az alsóbb szinteken mindenki kapkod vagy elmismásolja a valódi részleteket, legyen az egy lábcin, egy véletlen húrzendülés, vagy egy kissé nazális hang az énekestől. Az ezüst Meishu egyébként tudja már azt a drámát, amitől a high-end, high-end, és amiért a Single Ended erősítőket szeretjük.

Első látásra

Mondtam magamnak először. Aztán micsoda meglepetés, megint belefutottam a AV Trend shown, de egészen más hangja volt. Kicsit szarul is éreztem magam. Na, ennyit számít a körítés, gondoltam, de azért elég pocsék érzés volt. Nézegettem, nézegettem, végül feltűnt, hogy valami sötétlik a burkolat alatt. Ja, hogy ebben a példányban már Shuguang Treasure 300 B-k vannak! Na így azért egy kicsit más. Ebben a felállásban győzött a realitás. A finomságok megmaradtak, de a Shuguangra jellemző, egyáltalán nem lágy, hanem feszes, szinte a keménységig gyors hangzás került túlsúlyba. És ez nem hátrány! Mondom én, de lehetséges, hogy másoknak más a jó. Az biztos, hogy ilyen hiteles gitárhangot, ami nem száraz, mint általában a NOS csövek hangja, nagyon nehéz kicsiholni a csöves erősítőkből. Amellett, hogy már zavarbaejtően precíz.

Kinek-kinek

Volt lehetőségem „némileg” összehasonlítani a Meishu Silver Signature-t a 211-esekkel épült Jinroval. Mennyiben volt más a Meishu? Finomabb, szelídebb. A két hangzás között a dinamikai csúcsok és a hangzás egészében is volt különbség. Ha autós hasonlattal akarok élni, akkor a Meishu lehetne a Ferrari, a Jinro pedig a Mustang. Mindketten kb. ugyanannyi idő alatt gyorsulnak százra, de a Ferrari elegánsabb és jobban néz ki, addig a Mustang agresszívabb, direktebb, bővérűbb. Az élmény is hasonló, amíg a Ferrariban gazdagnak és menőnek érzed magad, addig a Mustangban csak iszonyú menőnek – de ez épp elég.

A Ferrariban fogsz zenét hallgatni, meg lassan kanyarogni a miénknél menőbb országok karban tartott kertvárosaiban, a Mustanggal nem, annak odalépsz és elhúzol vele a francba. (Ezzel egyben azt is mondtam, hogy ha rockerkodni akarunk, akkor inkább P4 a mi „emberünk”, minimum egy M3-mal). Ha hangzásbeli világokról beszélünk, nekem a 2A3 a favoritom, éppen a színeinek hihetetlen gazdagsága és a természetes zeneisége miatt, a 300B középsávja a pontos és lélekkel teli megszólalása lenyűgöz, a 211-esek páratlan ereje pedig elkápráztat. A Silver Signature Meishu megtalálja a középutat, mert mindegyikből van benne bőséggel: zenei is, dinamikus is, és erőteljes is tud lenni. A tűzpiros Ferrari, amiben nem gáz, ha alacsony vagy és nem vagy kigyúrva.