Amikor még benne voltam, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy egy jól megépített szélessávú hangfallal megvalósított hangzásnál jobbat is el lehet érni.

Persze voltak a nagy és komoly high-end hangfalak, az ellenfelek -, ahogy a szélessávban hívők emlegetik -, amelyek a maguk elérhetetlenségében, nyugodtan szemlélődve, azt üzenték a csóró hifistának, hogy: igen, lehet sokkal-sokkal jobb hangot is kihozni, de annak ára van. Hogy hogyan csinálták, az megmaradt az Ő titkuk. Sajnos rólunk egyelőre le kell mondanod, hiszen, mint látható, elég sokat kell gyűjteni ránk - üzenték a különböző hifi és hájend show-k szobáiból, szerencsés kiválasztottak nappalijából. Józanul végiggondolva, ami alatt a bemutatóteremben, a barátnál, vagy a konstruktőr garázsában berendezett lehallgató helyiségben (Istenem, de utálom ezt a szót) általában valami akusztikus jazz szólt a szélessávún, és én majdnem biztos vagyok benne, hogy a Jacintha-Patrica-Rebeka szuúúúper hármas valamelyike, úgy tűnt, hogy egyszerűen nincs jobb náluk.

Szépen csengő gitárhúr

A szélessávú hangfalak megszólalásának, egyáltalán a szélessávú hangzásnak annyi előnye van a "sima" konstrukciókkal szemben, hogy az a néhány hátrányuk elsikkad. Az egyutas, szélessávú hangfal szerintem majdnem mindenkinek vízválasztó a hifiben. Amellett, hogy nagy élmény, azonnal felismerhető és iszonyú meggyőző. (Olyannyira, hogy amióta kisteljesítményű csöves erősítőt hallgatok, nem tettem le róla, hogy egy tölcséres szélessávút, - kb 17 cm-es papír hangszóróból készültet - is kipróbálok, pusztán csak kíváncsiságból.)

És azonnal tudok mondani az ismerőseim közül legalább tízet, akik akkor kezdtek el érdeklődni a hobbi iránt, amikor meghallottak egy ilyen konstrukciójú hangfalat. Soha előtte nem foglalkoztak vele, de utána mindegyiknek lett valamilyen rendszere, amit azóta is boldogan hallgat. Amellett, hogy a zenére is sokkal nyitottabbak lettek, és bár egyikük sem hardcore gyűjtő, és bár nem rendszeresen, de olykor vesznek lemezt, és ami fő: nem néznek bután, ha egy társaságban az ember arról kezd el beszélni - horrible dictu -, hogy az otthonában jutott zenei élményhez, és mondjuk nem a youtube előtt ült. Sőt, még az sem kizárt, hogy ezt most olvassák. 

Egy út van előttem

Szóval. A szélessáv, mint annyi más dolog a hifiben, az egyszerűségével hódít. A DIY körökben még ma is keringő tervek nagyjából ötven-hatvan évesek, az elvek meg még annál is régebbiek. A hangszórógyártás automatizálásával és a gépi pontosság ugrásszerű megnövekedésével a hangszórók könnyen előállíthatóak, egy részük fillérekért beszerezhető, többségüket Kínában vagy Távol-Keleten gyártják elég komoly mennyiségben. (Aminek sajnos szinte egyértelmű következménye, hogy a gyártósorról lekerülő szériák eltérnek egymástól és gyakran nincs két tökéletesen egyforma) A dobozok nagy része nem túl bonyolult, akármelyik asztalos könnyedén legyártja, a cnc megmunkálás ma már tized milliméter pontossággal dolgozik, a festékek és a lakkok pedig elképesztő lehetőségeket kínálnak, így némi kézügyességgel egy nagyon szép, egyedi hangfalunk lehet.

Ha pedig van kedvünk és időnk azzal molyolni, hogy olyan erősítőt keressünk hozzájuk, amellyel nem lesznek túl direktek, és nem jelenik meg a rájuk oly' jellemző torzítások némelyike, elég lehet egy életre. A kisteljesítményű csöves kontra nagy érzékenységű szélessávú hangfal kombó különösen sikeres és közkedvelt, csakúgy, mint a szintén kisteljesítményű A osztályú tranzisztoros vagy fetes vonal. Illetve mostanában a t-ampnak köszönhetően a D osztályú, röhejesen olcsó, két deszkán összerakható erősítők is szélvészként terjednek szélessávú hangszóróból készült dobozokkal.

Több szempont

Megjegyzem, hogy ez több szempontból is nagyon fontos. Egyrészt mivel a gyártók és a kereskedők ebbe - mármint a DIY-be - már nem tudnak olyan mélyen beleszólni, mint az ipar többi területébe, az újságok, fórumok és a blogok új lendületet kaphatnak, és végre lehetnek reálisak, szókimondóak és hitelesek, amilyenek mindig is szerettek volna lenni. Másrészt a szélessávú hangszórók ára sokkal nagyobb rétegnek elérhető. Harmadrészt az emberek részesedhetnek az alkotás folyamatában - még akkor is, ha a végeredmény nem mindig kielégítő. Ezzel a hifi kilép abból a szerintem rendkívül egysíkú, olykor kifejezetten kontraproduktív területről, ahol a hangszínek különbözőségén vitázik. Nagyon-nagyon süketnek kell lenni ahhoz, hogy valaki egy jól összerakott szélessávú hangfalat rossznak halljon. (Tegyük hozzá, hogy a hibáival együtt)

Én a vizilovakkal szélessávúakkal vagyok

Nagyjából azt hiszem négy évet hallgattam egy mindössze tíz centis szélessávú hangszóróból, transmission line elven készült hangfalat. Még ma is fel tudom idézni azt az izgalmat, amikor először megszólalt otthon. Illetve azt a nyugalmat, ami utána beállt. Hogy már nem akartam többet kutatni. Igen, persze bruttó tíz perc alatt kiderült, hogy nem fogom sok rock zenével kínozni, hogy nem sok mélybasszust tud. De kit érdekelt, amikor végre valahára kiléphettem a mosott, ködös, álmos, lassú, színezett, tipikusan az audiofil kategóriába szánt hangfalak poklából. Még az is megvan, hogy fejben kiszámoltam, mennyi lemezt tudok venni majd abból a pénzből, amelyet már elkezdtem kuporgatni a következő hangfal beszerzésére. Boldog voltam vele. A lemezeim 90%-a úgy szólalt meg rajta, ahogy kell. Amikor eladtam, egyetlen feltételt szabtam magamnak: kizárólag olyan embernek fogom odaadni, aki valóban értékeli. Így is lett.   

Next level

Az a hangszóró emlékeim szerint nagyjából 15 ezer forint volt, az egész hangfal benne volt kb 80-ban. Nincs az a tuti használt vétel, ami ennyiért jobbat tudott volna. Na jó, de ha ennyi előnye van, akkor miért nem terjedtek el és miért nem söpörték le a tonnányi olcsó budget hangfalat, amelyekben még hangváltó is van, meg szép magas-sugárzók? Hát minden bizonnyal azért nem, mert a konzumhifik hangzását, amelyeket évek-évtizedek óta sulykolnak az emberekbe, nagyon messze elkerülik. Meg azért, mert van jó pár nagyon is jelentős hátrányuk. A kisméretű hangszórókat nem lehet terhelni, az alacsony érzékenység miatt nem képesek egy közepes helyiséget sem rendesen beszólni.

Nagyon nehéz rendes basszust kihozni belőlük, az állványos dobozokból gyakorlatilag lehetetlen. Mivel a szélessávúak karakterisztikája és átvitele főleg a középsávban lineáris, a frekvencia sáv alja és teteje lekonyul, ebből következően a kevésbé sikerült konstrukciók – sajnos a házi dobozok igen nagy hányada – középen kiemel. Ez az a bizonyos jellegzetesen hatalmas torkú énekesnő, aki beterítve a hangképet, ráül a produkcióra, míg a ritmusszekció elsikkad, a doboz lenyeli a basszust, ezáltal megbomlik a zene összhangja, felborul az egység. (Többek között ezért is demózzák a Jacintha lemezzel, mert a kezdő hifista azt hiszi, hogy annak így kell szólnia)

Stílusváltás

Mindebből következően a szélessávú hangfalak hajlamosak élesen és sterilen szólni. Bizonyos zenéken, ahol a basszus támogatása elengedhetetlen, vékonyak, kiabálósak lesznek, nem nagyon lehet őket terhelni, a dopler torzítás a szélessávúak egyik legnagyobb hátránya. Főként a tölcséres megoldások nagyok és ormótlanok, nem ritkán hiányzik belőlük az igazi atmoszféra, ritmusuk rendben van, de izgága és stílusfüggő hangzásuk van. Opera-akusztikus jazz-vonósquartet még fekszik, de egy koncertfelvétel vagy egy dubstep már kiüresedik, és hiába a precíz felbontás, a nagyon jó fókusz és a levegős hang, ha nem von be a zenei történésbe. A transmission line konstrukciók általában sötétek, néha lassúnak hatnak, 100 hertz alatt már csak a tölcsér búg, a nagybőgő basszusgitárrá változik, nincs teste, csak húrjai.

Jellemző egyébként a váltásra, hogy amikor lecseréltem a kis szélessávút az Audio Note AZ1-re, két napig nem tudtam mit csináljak. Idegesített az AZ1 hangja. Nagyon sok mindent hiányoltam, megszoktam a szélessávúak „beetető” hangját, és nem tudtam mit kezdeni a másikkal. Aztán, ahogy sorra kerültek elő a nehezebb zenék, amelyeket már jó ideje száműztem, hiszen azt gondoltam, hogy azok nem szólnak jól, egyre jobban értettem, hogy mi volt a baj a másikkal. Amíg a szélessávúval Jacqueline du Pré által előadott Brahms csellószonáta eddig agresszív támadás volt a fülem ellen, addig most egy hihetetlenül drámai és elképesztően komoly technikai tudással megszóltatott mű lett, ami után nem is nagyon tudtam, mit kellene hallgatnom.

Az előszoba

A szélessáv gyakran a high-end előszobája, de ugyanilyen gyakran nem éri azok szintjét, éppen azért, ami az előnyük: az eszköztelenségük miatt egy idő után sterillé válnak. Aki sokféle zenét hallgat, annak ez egyértelműen visszalépés. Ugyanakkor nehéz arról megfeledkezni és tulajdonképpen nem is kell, hogy menyi mindenben milyen jók. Itthon, ahol olykor még az audiofil kategória legalja is nehezen megfizethető, szinte az egyetlen olyan megoldás, amibe érdemes befektetni. Maradjon ez a végszó addig, amíg a következő cikkben kicsit jobban körbejárom a szélessávú hangfalak jellemzőit, típusait. Hátha sikerül addig egyet meghallgatni a Vindicatorral, a mostani set-upban.