"A jóságnak vannak megfoghatatlan dolgai" - Interjú Hollerung Gáborral

Hollerung-Gábor1.jpgRégi tartozásom volt ez az interjú. Két éve készítettem a Sztereó Sound and Vision-nek, pontosabban az egy szám erejéig újáéledő Audio Magazinnak. Viszont Ők valamiért nem hozták le.

Az interjút amúgy elküldtem, hogy jóváhagyassam, de válasz a mai napig nem érkezett, a vincseszteremen, az audiolife mappában pihent egészen mostanáig. Újraolvasva szerintem elég jó lett, főként, hogy sok olyan dologról is szó esik, ami(k)ről írtam már korábban ezeken a hasábokon is jó párszor. Mennyivel jobb, kellemesebb érzés, amikor mások mondják ki helyettem - főként, ha az a más történetesen egy olyan ember, aki Magyarország egyik legismertebb klasszikus zenekarát vezényli nap mint nap. 

Hölgyeim, Uraim, beszélgetés következik Hollerung Gáborral a Budafoki Dohnányi Zenekar karmesterével.

Mi volt az első élménye a high-enddel? Hogyan került kapcsolatba vele?

Dohnányi.jpgValójában egy lemezjátszónak köszönhettem, hogy zenész lettem. A József Attila gimnáziumba jártam, de egy igen erős matematika-fizika szakra. Már akkor is érdekelt a zene, és mivel a gimnáziumnak volt zenekara, abban zongoráztam. Nyaranta kint voltam Németországban a nagynénémnél, Stutgartban. Ott volt lemezjátszó és pár lemez, éjjel-nappal azokat hallgattam, ezen kívül más nem is nagyon érdekelt. 1970-ben volt Magyar Rádió első Bartók Béla műveltségi versenye. Arra kezdtem el először tudatosan zenét hallgatni, persze csak Bartók műveket. Egészen véletlenül a nagynénim éppen 1970-ben jött először Magyarországra és hozott nekem egy Telefunken lemezjátszót.

Ettől a pillanattól fogva gyűjtöm a lemezeket, először vinylt, ma már inkább CD-t és SACD-t. A hobbim a zenehallgatás lett. Érettségi előtt eldöntöttem, hogy én tulajdonképpen a Zeneakadémiára akarok menni, zenetörténész akarok lenni. El is látogattam a Bartók műveltségi verseny zsűri-elnökéhez, Szili Lászlóhoz tanácsért. Mondtam neki, hogy zenetörténész akarok lenni. Erre megkérdezte, hogy mennyi ideje tanulok zenetörténetet? Mondtam, hogy holnap elkezdem. Udvariasan azt válaszolta, hogy ez azért annyira nem egyszerű, de próbáljam meg a karvezetést, mert az egy nagyon jó bázisképzést ad. Szili Lászlónak igaza lett, a karvezetésre fel is vettek, a zenetudományra nem. Így lettem zenész egy lemezjátszónak köszönhetően.

A hatalmas gyűjteményéből arra következtetek, hogy a gyűjtőszenvedélye még ma is tart

Igen, a mai napig megőriztem a romlatlan zenehallgatás örömét. Ahogy a pénztárcám engedte, igyekeztem a lehallgató láncot is fejleszteni. A Hifi Magazinon szocializálódott generációhoz tartozom, ebből következően a Magazin útmutatását követve a Ramovillban vettem ez első komolyabb hangfalamat, egy Heybrook HB1-et, majd egy minőségibb hangszedőt, talán az Ortofon MC10-es típusát, de volt Orister erősítőm is. A külföldi szereplések alkalmával Svédországban 1983-ban vásároltam az első komolyabb lemezjátszómat, egy Thorens-et. Nyugat Berlinben vettem egy hifi videót.

Az valami csoda volt, a szalagokra természetesen audiót rögzítettem. Volt Technics erősítőm is. Ma már a Kef Reference hangfalait, egy csöves erősítőt, valamint a Shanling szintén csöves SACD játszóját hallgatom. A házimoziban pedig a legnagyobb Yamaha mellett tettem le a voksom. Itt az irodában egy B&W rendszeren dolgozom, lehallgatásra használom. Ma már nem fejlesztek, de azért egy Martin Logan sztatikusra talán még elcsábulnék, a sztatikus hangfalak híres hangtisztasága miatt.

Említette, hogy formátumot is váltott.

budafoki_dohnanyi_zenekar1.jpgIdőközben beleszerettem az SACD-be. Már a megjelenésének pillanatában váltottam. Számomra egészen elképesztő élményt nyújt az SACD hangja, főként a térélménye miatt, ami minden bizonnyal a zenészségem miatt van. Egy jó felvétellel a sima CD-t mindenképpen előzi.

Kizárólag klasszikus zenét gyűjt?

Nem. De ez főként az SACD-k szűk piaca miatt van. Vásárolok jazz lemezeket is, és van némi popzene is otthon. A jazz felvételek azok, amelyeken igazán meg tudja ítélni valaki egy készülék teljesítményét. Egyébként én egy Stravinsky felvétellel szoktam tesztelni, ez az a felvétel, ami igazán feladja a leckét. Bár a készülékek teszteléséből az a saját tapasztalatom, hogy olyan összeállítást érdemes venni, ami egy hétköznapi felvétellel is jól szól, mert a tesztelésre szánt demó lemezekkel egészen más a helyzet. Itt leginkább a felvételtechnika problematikusságára gondolok. Mondjuk a Mahler VIII. szimfóniára, ahol a nagyzenekar mellett van egy száz fős kórus is. Van otthon jó pár felvételem ebből a szimfóniából, de körülbelül hat-nyolc olyan akad közöttük, ahol sikerült mindent rögzíteni, ahol a hangkép át tudja fogni ezt a nagyon széles spektrumot.

Ön készített lemezfelvételeket is, mi volt a tapasztalata ezzel?

Ezzel kapcsolatban vegyesek az érzéseim. Itthon nem rendelkezünk egy olyan technikával, soha nem is rendelkeztünk, mint mondjuk egy Mercury rendelkezett Amerikában. De ez ízlés dolga is, mert én személy szerint sokkal közelebb állok a hatvanas évek Decca felvételeihez, a Kenneth Wilkinson féle hangzáshoz, elképesztően sokat visszakap a hallgató a zenekarból ezeken a felvételeken. Az RCA, a Mercury és a Columbia kiadványai nehezen felülmúlhatóak. Az a szerencse, hogy a Living Stereo kiadványai mind megjelentek SACD-n, és ha jól tudom, akkor ezeken a felvételeken volt egy harmadik sáv is, a sztereó mellett. Már akkor is próbálkoztak a térélmény minél hűebb visszaadásával. De van egy Dvorak: Újvilág szimfóniám, ami még monó. Rafael Kubelík vezényli a Bostoni zenekart. Az első pillanatban az ember nem hiszi el, hogy monó felvételt hall, annyira jól van felvéve. Számomra a zenében való hallás elsősorban tér kérdése.

Ez is a felvételek visszahallgatásának problematikájához tartozik...

Igen, de mondok egy példát, hogy szemléletesebb legyen. Elég gyakran játszom jazz zenészekkel. Két hete játszottam az Oláh Kálmán trióval. Egy ilyen zenekari felállásnál az a gond, hogy az életben az nem úgy szól, mint a felvételen.  Az a feltuningolt hangzás, amit a stúdióban kikevernek, amikor a nagybőgő az ember gyomrában is megszólal, az egyszerűen nem igaz. Ez a dolog hamis illúziót kelt nagyon sok mindenkiben, de ugyanakkor azt is látni kell, hogy egy nyolcvan fős zenekart nem tudunk befogni mikrofonokkal. Sem dinamikában, sem térben.

Mi az, ami ebben befolyásolja a zenehallgatót?

budafoki_dohnanyi_zenekar.JPGEz egy zenésznek alapvető probléma. Nagyon sok olyan koncertet tartok, ahol igyekszünk elmagyarázni, bemutatni, megértetni a hallgatósággal a zenei alapfogalmakat. Mégpedig azt, hogy a zenében lévő hangsúlyok, gesztusok egy Sokol rádión egyszerűen nem jönnek át. Sem a térben megszólaló zenekar illúziója, ami nagyon fontos zenei tartalmakat hordoz. A high-end gyakran elköveti azt a hibát, hogy sok olyan dolgokba megy bele, ami száz emberből kilencvennek nem érthető. Ez pontosan ugyanaz az élmény, mint a zenészeknek. Nekünk az a legnagyobb hendikeppünk, hogy a közönségünk a koncertről picit „megszégyenülve” távozik. Sokan úgy igyekeznek beállítani, hogy a koncert során valami nagy titok történik. Mi valami csodát tudunk, amit vagy értesz, vagy nem.

Ezzel önmagunknak ásunk sírt, mert aki egyszer úgy távozik valahonnan, hogy ezt én nem értem - egyébként a kortárs zenének ez egy nagyon lényeges problémája -, akkor nem biztos, hogy legközelebb is el fog jönni. Ha az én minőségem olyan elemekből manifesztálódik, ami nem képződik le az átlagember számára, akkor az a minőség nem biztos, hogy létezik, nem biztos, hogy igaz, és nem biztos, hogy befogadható. A high-endnek egy része mérhetetlenül bonyolulttá vált, ilyenek a méregdrága kábelek például, amelyekben azért elég sok a ködösítés. A high-end sok dologgal meg tudná fogni az embereket jobban, mint most, ilyen például az SACD is, vagy a házimozi, ha zenére használnák.

Rendkívül sok dolgot csinál egymással párhuzamosan, hogyan jut ideje a hobbijára?

Ma már nem kell mindenben nagyon mélyen részt vennem. Az az érdekes, hogy ennek valami módon köze van a high-endhez. Azt gondolom, hogy a művészet elsősorban innováció kérdése. A kérdés az, hogy mibe invesztálunk? Ha az embereket arra neveljük, hogy értéket teremtsen, értéket felismerjen, bátorságra, kezdeményezésre és önállóságra neveljük őket, akkor ez egy idő után megtérül. Így építettük fel a világ legnagyobb kórusverseny hálózatát egy tíz fős hazai csapattal. Ha abba ruházunk be, hogy dolgok önmaguktól elkezdjenek fejlődni, akkor azok adott esetben piacot is teremtenek. Nincsenek nagy titkok, egyszerűen jól kell kommunikálni és nagyon jól tálalt dolgokat kell elkészíteni.

Milyen volt a Sting*-gel játszani?

Sting-1-NVFLFRANG9-1024x768.jpgPont a Sting volt egy nagyon nagy visszaigazolás számunkra. Elképesztő profizmus lengte át az egész produkciót. Sok olyan jellemző, amit az előzőekben említettem, például, hogy lehetetlen körülmények között is a legjobbat kell kihozni valamiből, hogy nem lehet a véletlenre bízni bizonyos dolgokat. Az improvizációnak is akkor van értelme, ha az alapok teljesen világosak, mint a jazzben is egyébként. Sting egy teljesen normális ember amúgy. Persze sokan veszik körül, nagyon őrzik, ügyelnek arra, hogy nagyon ne fáradjon el, hiszen nagyon nagy a produkcióban betöltött „értéke”. Két koncertet csináltunk vele, a zenészek versengtek, hogy vele játszhassanak. Magával ragadó dolog, amit Sting csinál.

Az ember pontosan meg tudja mondani, hogy ez azért ilyen népszerű, mert nagyon jó. A jóságnak vannak megfoghatatlan dolgai, de a dolog összességében iszonyú jól össze van rakva. Kitűnő emberek csinálják, akik pontosan ugyanúgy kommunikálnak, amire én is neveltem a saját csapatomat. Nagyon sok visszajelzést kap ilyenkor az ember. A profizmusnak vannak követelményi és a teljesítménynek nem csak misztikus részei vannak. Egy kőkemény munka, ahogy én tanultam a mestereimtől is, hogy minden este meghalj a színpadon, azt meg kell tanulni.

Nagyon sok fiatalemberrel dolgozik együtt. Ön szerint a zenei minőséghez való kapcsolatukat mennyire határozza meg az, hogy mp3-at hallgatnak?

Azért régen a Furtwangler felvételek is recsegtek. Hiába tisztítottuk a lemezeket a végtelenségig, azok recsegtek. A zenehallgatásban nem csak az akusztikai jellemzőkre vagy a hangszínre figyelünk, hanem magára a zenére. Minél inkább a zenére tudunk figyelni, annál kisebb az igényünk a minőségre. Ezt a high-end iparnak is figyelembe kellene vennie. Mi az elsődleges, amit leképezünk a hallgatás pillanatában? A hangzás vagy a tartalom? A tartalomnak melyik eleme? Ha arra gerjedek, hogy a tegnap este a szórakozóhelyen a gyomromban rezgett a basszus, akkor ez egy pszichés kérdés, amit viszonylag kevéssel fel lehet idézni. Ami már bennünk van mint élmény, a feltételes reflex mechanizmussal kiváltható a tényleges feltételek nélkül is. Ez igaz a Furtwangler felvételre is.

A high-end élvezetében nagyon lényeges, hogy mennyire képes azt kiszolgálni, ami az embereknek az elsődleges élménye. Az ember másként hallgatja a zenét akkor, amikor a hangzását akarja élvezni. Nem az a kérdés, hogy a rossz minőség mennyire rontja el az embert, hanem az, hogy a jó minőséggel képes-e arra koncentrálni, ami az ott hallott zenét jobbá teszi? Egyébként azt kell mondanom, hogy sajnos az mp3 nem olyan rossz ma már, bőven alkalmas arra, hogy az ember meglévő képzeteire emlékeztessen. 

*Sting budapesti fellépését a Dohnányi Zenekar kísérte.