Bakelit, lemezjátszó, High-End Audio.....retro*

records.jpgRemegett az ujjam a gomb felett egy darabig, de meggondoltam magam. Analógról írni – na, ez
a retro.

A húszas korosztály már nem ismeri ezt a szót. Digitális minden. Fürdőszoba mérlegtől a
kávéfőzőn át a viráglocsolóig. Vagyunk egy páran, szerintem kizárólag az idősebb korosztályból, akik megéltük az analóg világ utolsó mozzanatait – és nem estünk áldozatul a mindent számszerűsíteni szándékozó trendeknek. Hűek maradtunk, fejben, szándékainkban, álmainkban mindenképpen a régi szép világhoz. Nem volt tökéletes, de befogadható volt. Emberközeli technika, emberibb időkből. (Minden relatív – Obi van Kenobi is ezt állította a fénykardról a Star Warsban, pedig hát a lézer, az ugye, már a másik világ.) Nos, épp innen, ebből a szemszögből szeretnék egy kis visszatekintést tenni, vagy előre? Kiderül...

Edison óta

Vinyl-02.jpgSzokatlan dolog egy mérnöktől hogy esztétikai, mi több, érzelmi töltetű írásra adja a fejét, egy
alapvetően technikai eszköz, a lemezjátszó kapcsán, Edison óta a hangrögzítés történetében ugyan sok mindenre megpróbáltak felvételt készíteni, acélhuzaltól a hangszalagig és a vasoxid, krómdioxid, ferrokróm ill. jómódúaknak a metál kazettáig, mégis egyetlen módszer volt sikeres a hanganyag tartós tárolásában, a mechanikai rögzítés, vagyis a bakelit lemez. Nagy „mák”, hogy a varrótűs korszaknak hamar vége lett, és innentől már lejátszás közben sem kell aggódni az élettartam miatt, jó sokáig bírja az a pár tíz gramm vinyl. Annyira sokáig, hogy ma (ezt a fiatal korosztálynak írom) az ötvenes-hatvanas években készült lemezek gyakran jobb hangot adnak, mint az átlag CD lemez, a sok – nagyon sok – rosszról nem is szólva.

Ennek az éremnek is két oldala van, egyiken mi, akik jó zenét szeretnénk, a másikon az Zenekiadó Ipar. Ahogy az idő halad, az Zenekiadó Ipart egyre kevésbé érdekli a hangminőség. Mondom ezt annak ellenére, hogy épp a digitális technikában lehetünk egy intenzív minőség-javítási hullám szem és fültanúi. Ezt nem a Zenekiadók fejlesztik... A CD 44,1 KHz / 16 bit felbontását a versenyhelyzetben levő chipgyártók tornásszák felfelé az égbe, előbb 18 majd 20 bitre, aztán 24/96 jött, most a 24/ 192 van épp kifutóban a DSD okán. Szóval a felbontás nő, de csak a lejátszás oldalon, egyelőre még kevés az olyan műsoranyag, ami érvényre is tudná juttatni a technológiában rejlő potenciált. Miért? Mert az Zenekiadó Ipart nem érdekli a hangminőség. Jelenleg legfőbb problémájuk, hogy a CD lemez meghalt. Ez megér két sort.

Vinyl-01.jpgMiért halt meg a CD? Véleményem szerint a CD-t az internet és az mp3 tette tönkre. Az emberek nem szeretnek fizetni olyasmiért, ami ingyen is az övék lehet. Márpedig a gyors internet korában, a torrent korában, a mobiltelefonon, jobb esetben ipodon zenét hallgató fiatalok korában, kit érdekel egy retro ( !!! ) CD NÉGYEZER FORINTÉRT???? Van egy-két ilyen kövület, én is ismerem Az embert, de egy fecske ugye, nem csinál nyarat. Így aztán töltögetünk lefele ezerrel, CD a kutyát sem érdekli, a jobbakat, akiket eddig érdekelt, már megvették, lemásolták. Az Zenekiadó Ipar pedig PÉNZT akar keresni. Most azon megy a játszma, hogyan is legyen ez a jövőben?

Shakespaer-i állapot

Vannak kezdeményezések zeneáruházakra, meg havi díjért hallgatható online streamekre, ami a közeli jövőben megvalósuló korlátlan mobil telefonos internet elérés esetén egy jól működtethető rendszert jelenthet, ha nem esnek a CD-vel eljátszott hibába, és a havi díj nem lesz irracionálisan drága. A gyors letölthetőség nyilván a hangminőség rovására fog menni, de ehhez a srácokat javarészt már hozzászoktatták. Nem mintha a könnyűzenei studio felvételek önmagukban is olyan égbekiáltóan jók szoktak volna lenni. Az Audio Ipar is pénzt akar keresni. Bőszen fejlesztik az egyre nagyobb elméleti felbontásokra képes készülékeket, ezek már tömeggyártásban is vannak, csakhogy a megfelelő minőségű műsoranyag nincs meg hozzá.

Vinylgif.gifÍgy az emberfia CD-t hallgat olyan eszközökön, amelyek annak sokszorosa felbontással is elboldogulnának. A digitális audio ipar egyfajta Shakespeare-i állapotban van: „Sok hűhó semmiért”. Ami hangminőség javulást elértek, annak a túlnyomó része az analóg elektronika és a tápegységek finomítgatásaival jött létre, szinte semmi köze sem volt a digitális felbontáshoz. Az Audiofil Közösség azonban hangminőséget akar. Nagy piac ez is, csak valahogy a lemezgyárak látják szűknek. Mert a zenekiadók milliókban gondolkodnak (fizető hallgató) és nem nagyon hatja meg őket pár tízezer vájtfülű őrült fikázása, hogy már a studio felvétel is csapnivaló, pláne mikor ebből lemez lesz. De miféle lemez?

Igazhitű audiofilek nem hallgatnak se másolt lemezeket, se semmiféle tömörített fájlt, FLAC-et se, maximum trükkösen, házilag tuningolt, damilon fellógatott, saját tápról üzemelő meghajtókon real time-ban digitalizált wav-fájlt, vagyont érő külső DAC-al, arról a pár száz jó hangú CD-ről amit lassan mindannyian jól ismerünk, esetleg azt a pár elérhető HD Studio Mastert, VAGY...igen....BAKELITET. Ugyanis, bakelit – van. Milliószámra. Nincs tömörítve, nincs agyonlimitálva, mint a legtöbb CD, a használt lemez még relatív olcsó is.

Single Malt Skóciából

És a régi, még csöves elektronikákkal készített felvételek nagyon élethűen, emberien szólnak. Mintegy ellenpontjaként a modern uniform-tömörített konzum zenének. A lemez – hűen őrzi a digitális előtti világ hangulatait. Hangjaiban és megjelenésében is. Van valami semmivel sem összehasonlítható érzés abban, amikor a kezünkbe vesszük egy bakelit lemez borítóját. Először is, emberi méret. Nem miniatűr, mint egy USB meghajtó, CD-t megszégyenítően látszanak rajta a betűk – tudom nevetséges érvelés, egészen úgy 45 éves korodig... Kihúzod a belső borítót, és illata van. Mint semmi másnak. Ehhez semmi sem mérhető, maximum passzol. Pl. egy elsőrangú Single Malt, mondjuk Skóciából vagy Írországból, netalán egy mélyvörös, nehéz, gyümölcs és fahéj illatú Cabernet Sauvignon Szekszárd mellől, a Szent Gaál kastélyból.

Ha volt ennyi – legalább ennyi – ízlésed, akkor a lemez nem fog csalódást okozni. Mert felnőttél a feladathoz, és amin meg fogod hallgatni, az nem egy kristálytűs Unitra hordozható lemezjátszó lesz, lecsatolható piros hangszórókkal, mint Apáméknál annak idején, amikor életem első lemezeit hallgattam otthon, a szülői házban. ( Amúgy még megvan, nemrég találtam meg a padlásukon... ) Ehelyett – ahogy Cabernet Sauvignont sem iszol vizespohárból – vettél egy jó – jobb – High-End lemezjátszót, tisztességes, bele való (oké, lehet egyszersmind belevaló is !) hangszedővel, minőségi phono-elektronikával. Komoly lemezjátszókon a bakelit bármilyen CD-t megszégyenítő élmény.

Tokkal, borítóval

murakami-room1.jpgÉlet, ritmika, dinamika, sávszélek, térhatás....mind ott van. Nagyon OTT VAN. Poén, hogy kezdenek megjelenni az új kiadású bakelit lemezek**. Jó pár kis cég felismerte a lehetőséget, a növekvő keresletet, és a kínálkozó profitot. A bakelitet ugyanis nem lehet letölteni. Csak megvenni lehet. Nem csodálkoznék, ha a nagyobb kiadók közül is lennének nemsokára akik a HD felvételeket kiadnák – bakeliten. Technológiai értelemben ugyanis a két médium közelít egymás felé. Vicces, de tényleg. Egy DSD felvétel – ha a hangmérnök érti a dolgát, és nem használ limitereket, hanem a hangszinteket állítja inkább helyesre – dinamikában és felbontásban elég közel esik egy bakelit lehetőségeihez. Felbontásban némileg elmarad, zajban viszont sokkal jobb. Van olyan amerikai lemezgyár, akinek beküldheted a digitális felvételed, megcsinálják a masteringet, és 200 db-tól felfelé akárhányat rendelhetsz. Tokkal, borítóval. Szóval egy efféle hibrid-világ lehet hogy még az olyan, analógon szocializálódott, kritikus léleknek mint én, még apellálhat is. 

*A félreértések elkerülése végett, ezt a cikket nem én írtam, hanem az audioworld facebook oladal szerkesztője, Gábor. Ezúton is köszönöm a munkáját. Amíg elkészül a profilja és el nem kezdi használni, én fogom feltölteni az oldalra a szövegeket.

**Nem csak poén, hanem nagyon is konkrét valóság. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni a Pitchforkon ezt a cikket, amely egészen jól összefogllaja, hogy miért is terjed egy ideje a vinyl újra. Igen, gondolom és sejtem, az audiofil közösség most azt szeretné hallani, hogy miatta és a hangminőség miatt, de ez korántsincs így.

Ugyanis a vinyl eladások évek óta emelkednek, és ez az új lemezekre igaz, a használtpiacot senki sem vizsgálja, azt képtelenség lenne felmérni, arról semmilyen adatunk nincs, még teória szintjén sem. Az emelkedő eladásoknak jó pár oka van, aki figyeli egy ideje ezt a "világot", az többnyire nem sok újat talál. Az első a Record Store Day, amely a miénknél fejletteb zenei kultúrával rendelkező országokban egyre népszerűbb, a koncertekkel összekötött lemezboltosdi tulajdonképpen a kurrens és egyedi vinyl megjelenések mekkája.

A másik fontos dolog, hogy a fiatalok körében egyre népszerűbb a formátum, még azok is megveszik az egyre színesebb, egyre speciálisabb lemezeket, akiknek nincs otthon lejátszója. Ez ugye két dolgot feltételez: az egyik az érdeklődés, a másik a pénz. Mindkettőből összehasonlíthatatlanul több jutott mondjuk egy amerikai huszonévesnek, mint egy magyarnak, akinek a horizontja nagyjából ott húzódik, hogy hol lehet öt két ezer forintból a hétvégén az Ilonka Presszóban bulinegyedben berúgni. 

És végül a harmadik "érdekesség", hogy az új vinylek közül is egyértelműen az ún. indie gitárzene és a pop megjelenések generálják a legtöbb forgalmat (a legtöbbet eladott lemez jelenleg Jack White friss szólólemeze), míg a jazz és a klasszikus - a két audiofil szent tehén - tulajdonképpen a sor legvégén helyezkedik el. A Pitchforkos cikk magyar kivonatát itt olvashatjátok.