Minden évben tipródom, hogy menjek-e vagy ne menjek? Igazság szerint ez nekem inkább amolyan közönségtalálkozó. Vidéki kedves olvasóimmal, törzskommentelőimmel, barátaimmal tudok ilyenkor személyesen is összefutni. És igen, persze közben azért behallgatunk ide-oda, ahogy sikerül, néha egészen jól is érzem magam. Ettől függetlenül ma már egészen mást gondolok egy ilyen rendezvényről, mint mondjuk korábban. Vigyázat, vélemény következik!

Felesleges dolgokról

Kezdjük azzal, amit már egyszer megírtam a Világ Legnagyobb Hifi Kiállítása kapcsán, hogy szerintem unalmas kiállításra járni. Persze lehet, hogy csak én untam el, ami nem is lenne csoda, hiszen az idei kiállítás és SHOW! – mi más lenne ez, ha nem show! – már legalább a 20. amit láttam, és egyiken sem volt semmi különleges, semmi új, azt leszámítva, hogy láthattam brandek és márkák újabb készülékeit, amelyek jó nagy része egyáltalán nem érdekelt. Ezek a sók, maradjunk akkor ennél a megnevezésnél, a kereskedők értékesítésének meghosszabbításai, semmi mások. Eladni szeretnének, új vevőket, kuncsaftokat szerezni, és persze bemutatni az új portékát is. Nagyon ritkán sikerül kidomborítani a high-end – ha van ilyen – kulturális* oldalát, vagy egyáltalán túllépni azon a közhelyen, hogy melyik szoba, hogy szól.

Ugyanakkor, ha némileg mégis sikerül átlépni a high-end vagy hájg end vitán, azért az mégiscsak örvendetes. Többnyire ilyenkor gondolja azt az ember, hogy érdemes volt kimenni. Mivel a magyar hifi piac (szóvicc!) csendben, néhányat sóhajtva kimúlt – béke poraira! –, már jó ideje nincs, az viszont, hogy kiállítás mégis van, a dolog jobbik oldala. Ami a magyar hifi bizniszből maradt, az csupán látszat, kósza remény, délibáb. Egy ilyen kiállítás lehetőség arra, hogy valami mégiscsak legyen, ami hasonlít a termékkereskedelemre. Igen, persze, erre mondhatjuk, hogy a szcéna résztvevői megszervezhették volna maguknak a saját kiállításukat, de eddig senki sem vette a fáradtságot, hogy megtegye. És ide itthon kötelezően hozzá kell tenni, hogy a high-end show semmiben sem volt különlegesebb, mint ez a mostani. Ugyanazok az a kiállítók jelentek meg, mint most, a különbség csupán abban volt tetten érhető, hogy az akkor még működő gazdasági környezetben jóval kelendőbbek voltak a termékek, megérte ilyet szervezni, ma már nem. (Akkor is kb nullszaldó környékén lehetett kihozni)   

Tegyük össze, amink van!

Egyébként nekem így, harminc felett jócskán, ez az egész hazai hájend kultúra – miután nagyjából tizenöt éve figyelem viszonylag közelről – inkább egy kevéssé érdekes, olykor pedig komolyan vehetetlen dologgá vált, semmint tiszteletre méltó „valamivé”. Ennek nyilván az az oka, hogy akár egy egészen egyszerű, tájékoztató jellegű cikket is nehéz összehozni, lévén jócskán le vagyunk maradva az ún. "nemzetközi trendektől", illetve az, hogy minden kereskedő, forgalmazó kizárólag a saját kis rókalyukába ásta el magát a túlélésért küzdve, onnan tekint ki a nagyvilágba. A nagyon szűk kisebbségtől eltekintve egyikük sem akar többet, mint eladni. Kezdjük akkor ott, hogy ez nem az ő hibájuk. Ez a piac magától dőlt össze. Hogy miért? A továbbiakban megpróbálok rá választ adni. 

Kezdjük a legnyilvánvalóbbal. A magyar piac sohasem volt sem túl nagy, sem túl rétegzett. Leszámítva egy rövid tündöklést, a high-end korábban sem vonzott pár ezer embernél többet. Ezek egy része pontosan ugyanannyira volt elkötelezve egy-egy márka iránt, mint amennyire most van. Persze mindig voltak olyan naivak, akik azt hitték, hogy a "jó hang" számít, de egy kereskedőnek tök mindegy, hogy ki fizeti ki a pénzt a cuccért, ha kifizette. Óriási tévedés azt hinni, hogy a high-end kiváltság, és csak azok érdemlik meg, akik már bizonyították, hogy milyen jó is a fülük. Ezen a piacon mindig többen voltak, mint amennyit a kereslet generált. Egy részük már akkor is csak hobbiból csinálta, egy másik részük pedig már akkor is felmérhette, ha akarta, hogy ebben nincs sok pénz, meggazdagodni soha nem fog belőle.

Az is tény, hogy a hifit mindig a zeneipar húzta maga után. A digitális korszak hajnalán egységes volt a piac iránya, a cd-k rengeteg embert hoztak audiofiliának, nagyon komoly gyűjtemények alakultak ki az évek során, és a piac is felfedezte, hogy mit kell fejleszteni. Ma az ingyen letöltések és a streaming világában elképzelhetetlen, hogy akár néhány tízezres tételnél többet kiadjon az átlag érdeklődő valamiért, amit ugyanazt tudja, mint a telefonja, amit ingyen adtak az előfizetéshez. A hifi elveszítette azt a kiváltságát, hogy csak rajta lehet zenét hallgatni. Jól látjuk, próbál menekülni: usb dacba, hálózati lejátszásba, stb. De ez akkor is nagyon nagy érvágás. Nem kell hozzá egy picinél több belátás, hogy megértsük, ma egy kiállítás akkor hibázna a legnagyobbat, ha kihagyná ezt a szegmenst, mert ez hozza be a látogatók nagy részét. Aki persze nem sokat tud a high-endről mint olyanról.

Változnak az évszakok

Pár évvel ezelőtt azonban pont ez volt a nagyon zavaró, hogy a kommersz nyüzsgésben magát otthon érző embert egyszerűn zavarta a high-end. Nem tudott vele mit kezdeni. Álltak a szobák bejáratánál és az árakon hüledeztek. Mi kerül ezen ennyibe? - ez a kérdés ült ki az arcukra. A high-endért jövő réteget, aki egyébként nem nagyon vett semmit, meg éppen ez zavarta, hogy cseszegetik a hobbiját. (most hagyjuk az örök elégedetleneket, akik beköltöztek egy-egy fórumba és évek óta ugyanott tartanak.) Engem is zavart, hogy olyanok tettek megjegyzéseket, akik nem tudták megkülönböztetni a dac-ot a végfoktól, és keresték a lemezjátszón a pause gombot. 

Időközben azonban új területek is nyíltak. Mégpedig a számítógépes lejátszás, ami egyre jobb lett. Ma már a high-endben nem lehet figyelmen kívül hagyni, és bár kelletlenül és fogcsikorgatva, de a komolyabb brandek is elkezdik fejleszteni a maguk usb-s cuccait, és hiszitek-e vagy sem, idén a legnagyobb meglepetést nem a TAD rendszer és nem is a Note okozta nekem, hanem ez a kis vacak. A trendek is változnak, méghozzá elég gyorsan. Először is divat lett a sznobizmus, másrészt a fejlődő alkatrészeknek köszönhetően egyre lejjebb mennek az árak. A high-end piac megint növekszik. Egyrészt a vinyleknek sohasem gondolt reneszánsza lett, másrészt az internet okozta könnyen beszerezhető információknak köszönhetően ma már a csöves erősítés sem misztikum. Korábban ez ugye úgy ment, hogy órákon át kellett magyarázni valakinek, hogy mi is ez, ma már úgy jön, hogy tudja, mit kell keresni, mert a google kidobta. És van olcsó kínai csöves is, meg van drága t-amp is. A helyzet az, hogy ma két szegmens megy iszonyúan: a nagyon olcsó és a nagyon drága. A kettő között van egy szakadék. A legnehezebb középkategóriás cuccokból jó hangot csinálni. A dologban az a szomorú, hogy itthon az érdeklődők legnagyobb részének még éppen arra lenne elég pénze.  

Halottról jót vagy semmit

Aztán persze van más ok is, jó sok ráadásul. Nincs például normális szaksajtó. Még engem is megdobálnak, ha valami olyat írok, ami nem tetszik. Arról nem beszélve, hogy a kereskedők még mindig nem értik ezt az alapfogalmat: a rossz reklám is jó reklám, csak a semmilyen reklám a rossz reklám. Normális, működő piacon nem kell azon aggódni, hogy esetleg egymástól veszik el a vásárlókat, normális piacon természetes, hogy nem kell győzködni az embereket a vásárlásra. Normális és működő piacon nem kell mindenről azt írni, hogy fantasztikusan jó, és normális, működő piacon nincs arról sem vita, hogy egy kiállításon jól kell-e szólnia. (Nem egyébként, mert nem ez a lényeg, de erről később) Normális és működő piacon képesek a szereplők akár összefogni és megszervezni a maguk dzsemboriját. És akkor a végén a legfőbb, elsődleges ok: normális piacon van elkölthető pénz. Ma itthon a potenciális érdeklődők nagyon-nagyon hányadának a zenére sincs pénze, nem hogy hifire. 

Mire jó a hifi kiállítás?

Térjünk vissza egy kicsit a működő kereskedelemre. Szóval a Világ Legnagyobb Kiállítás és Vására tulajdonképpen azt akarja megmutatni, hogy a hifi biznisz egy működő, olykor fejlődő, olykor hullámzó, de végső soron prosperáló kereskedelem és iparág. A kiállításokon sincsen nagyon "szakmázás", vásároljatok, drága emberek! ez a felirat van mindenütt kifüggesztve, még akkor is, ha fizikailag nincs kiírva. Csak a végtelenül naiv hifi zsurnaliszták és a hóviráglelkű tervezők szeretik abba a hitbe ringatni magukat, hogy egy kiállításnak valami olyasmi lenne a célja, például meg- és bemutatni, milyen valójában a jó hang. Vagy az oktondi és tömött pénztárcájú, ám süket embereknek megvilágosodást okozni, hogy ne vegye meg a bóvlit!!! Ember, hát nem hallod, hogy ez rosszul szól?!

Egy kiállításon viszont egyetlen dolog fontos: hány fizetővendég jött el, a szervező mennyit tud bemutatni a forgalmazónak, akit kizárólag egyetlen dolog érdekel, hogy ebből mennyi fog később visszajönni mint vásárló. (Apró anekdota a hardcore fanok Istenéről, a régi high-end show szervezőjéről: egyszer együtt voltunk koncerten, ahol a szünetben a közönséget figyelve arról tartott nekem hangos gondolkodást, hogy ezek közül vajon mennyinek lehet eladni az általa forgalmazott termékek közül valamit.) Baj ez? Már miért lenne az? A kereskedés is egy szakma, nyilván aki ebben él, ezen a szemüvegen keresztül látja a világot. A baj ott kezdődik, amikor ezt misztifikáljuk. Ugyanis erre bárki képes, nem csak néhány "kiválasztott". 

Lassan bezáruló lehetőségek

Itthon lassan évek óta nincs már olyan, hogy hifi kereskedelem. Szépen csendben kimúlt, nem sokat nyögött, halkan és békében szenderült el. Még a legjobbaknak is éppen, hogy csak a túlélésre futja. Akkor viszont minek a só? Hát mondjuk éppen azért, hogy legalább valami legyen. Ugyanis marketing nélkül nincs kereskedelem. És ebben a játszmában nem osztanak lapot a jó hangnak, mint olyannak. A hifit is ugyanazok a dolgok viszik előre, mint a többi kereskedelmet. A felhajtás, a szélesebb, azaz kevésbé tudatos, ám költhető zsetonnal rendelkező vásárlók megfogása jó csajjal, csöccsel, autóval, csiricsáré tömegcikkel, hangos lakossági house-szal, kurrens és gagyi amerikai filmmel, 3D-vel, parasztvakítós házimozival, nyomkodható kütyükkel, akcióval, ésatöbbi.

A high-end közben meghúzódik a felsőbb szinteken, ahová már csak a kíváncsiság vagy a meghívás viszi el. És ez egyáltalán nem baj. A high-end show mint olyan, egy halott műfaj, csak úgy tud megélni, mint az avantgard jazzkoncert a MÜPA-ban, ha van mellette zsúfolásig megtelt Klasszikusok Könnyedén, ami kitermeli a jótékony sötétségbe burkolózó félig üres sorokon a bukót.

Klasszikusok könnyedén

Így aki ma az AV Trendet szidja, nem tudja, mit beszél. Ez a kiállítás és só az utolsó menekülési lehetőség, hogy egyáltalán legyen valami itthon, ami hasonlít termék kereskedelemre. Itthon, ahol az elszegényedés és a kilátástalan jövő az alapélmény, nem a négyévente lecserélt autó. Szomorú ez egyébként, mert a high-end egyáltalán nem a bunkók hobbija; a többségnek van és jó az ízlése, meglepő-e vagy sem, de a többség, akit ez a hobbi érdekel, szeretne magának jó cuccokat, és a többség – ellentétben a fórumokon szakértőt játszó haterektől – tudja, mi szól jól, és tökéletesen tisztában van azzal is, hogy az adott cucc az anyagi fájdalomküszöb alatt avagy fölött helyezkezdik el. (Amikor vérre megy valami, mindenki pontosan számol. És itthon mindig minden vérre megy.)

Ma egy rendes rendszer összerakása, legyen az akár csak belépő szintű is, nem megy napok alatt. Furcsa egyébként, de így van. És az is elég régi tapasztalatom, hogy a jó rendszerek egy idő után meghozzák a gyümölcsüket, és formálják az ízlést. Mint ahogy az is nagy és mély igazság, hogy aki elköteleződik valamelyik márka, készülék iránt, az valahogy megoldja az anyagi részét. Vesz használtat, vagy összegyűjti rá a pénzt évek alatt. A hifi az első pillantásra egy idétlen és magamutogató, fölöslegesnek tűnő valami, ám idővel az ember rájön, hogy ez csak a felszín, az értékek itt is megvannak, csak fel kell őket ismerni, meg kell őket találni. (Talán éppen ezért szomorú, hogy jelenleg egyáltalán nem ebbe az irányba megyünk) 

Nagy érvágás

Az is nyilvánvaló, hogy ma egy kiállítás komoly döntés a kereskedőnek. Adott esetben a nagy kínnal összeszedett bevételét viszi el. Viszont mégiscsak megjelenik ott pár ezer ember, akik között egyre több van, aki leszokott vagy már megpróbált leszokni a nézelődésről és a prospektusgyűjtésről, tényleg érdeklődik, valóban kíváncsi. Ehhez képest huszadrangú dolog, hogy mi hol szólt jól, még akkor is, ha vannak szobák, ahol tényleg sikerült némi drámát varázsolni a sok kommersz tesztlemez üvöltetése közé. (Miközben a száz hertzet takkra meghalló réteg is kielégült)

Ezek után érdemes egy pillantást vetni az idei "felhozatalra". Szerintem idén kiegyenlítődött a tábor. A látogatók is tanulnak ám - nem kell őket sem lenézni. Amellett, hogy láthatóan zsugorodik a kiállítók létszáma, a high-end hozta önmagát, kis kilengéssel pontosan meg lehetett mondani mindenütt, hogy a rendszerek az audiofil világ melyik stílusát képviselik, hogy mely márka, milyen irányból próbálja megközelíteni a valósághű reprodukciót. A kütyük között egyértelműen a kurrens trendek voltak terítéken. Aki nyomkodni akart, nyomkodhatott. A kínálatot tekintve pontosan látható, hogy ma itthon például fülhallgatót és lemezjátszót meg a hozzá való pick upot és tűt például tök jól el lehet adni. 

A high-end szekcióban idén igyekeztek földközeli rendszereket bemutatni, nem volt ultra high-end, sem arra való törekvés. Nagy és komoly cuccok ugyan voltak, és meglepő módon szinte mindegyik kiegyensúlyozott hangon szólt. A látogatók is inkább az érdeklődők voltak, ami azt jelenti, hogy nem kellett minden szobában rövid kis vitákba botlani, amikor az értetleneknek kell hatékonyan megindokolni, hogy a kisáramú csövek nem olyan intenzitással világítanak, mint a nagyáramúak. Senki sem erőlködött, hogy megmutassa, mennyire ért hozzá. Összességében egyre inkább a bensőségesség a jellemző, ami azt jelenti, hogy a kiállítás megtalálta a célközönségét  - kérdés, hogy túléli-e. Ennyi. Ezek vagyunk mi. Egyelőre. Aztán jövőre meglátjuk.

*Hogy mitől lesz valami kultúra és nem csak biznisz? Itt egy szuper jó cikk a sörökről. A hifivel pontosan ugyanez a helyzet.

A képekért óriási köszönet Tibornak!