A kiállításokat szeretik az emberek. Egyrészt kellemes program egy ötcsillagos szállódában jönni-menni, másrészt megvan az élmény része is a dolognak, ami ideig-óráig leköti a családot, emellett lehet találkozni ismerősökkel is - és meg lehet hallgatni például nívós high-end rendszereket. Számomra az idei show kiemelkedik az eddig látott-hallott összes hasonló rendezvény közül. Hogy miért? Alant kiderül.

Örülni kell

A hifi és főként a high-end specifikus dolog. Valakit vagy érdekel, vagy nem. Az eddigi show-kon a közönség nagyon vegyes volt, jöttek olyanok is, akiket tulajdonképpen nem érdekelt, de benéztek, lássanak ilyet is. A heterogén látogatói csoportok aztán többnyire a BNV-n szocializálódott csordaszellemben tarolták le a szobákat, a prospektusgyűjtsen és az ízléstelen vicceskedésen kívül például arra is jók voltak, hogy a valódi érdeklődöket zavarják a zsezsegésükkel. Idén ez a réteg látványosan lecsökkent, szinte eltünt. Minden kiállításszervező arról álmodik, hogy a rendezvény, amit nem kis fáradtsággal megszervez, azokhoz jusson el, akiknek szánták. Ez most, úgy érzem sikerült. Az persze megint egy más kérdés, hogy a magyar hifista az egy külön állatfaj: az sem tetszik neki, amikor kitűnően kiszolgálják, és a legfinomabb ételeket is inkább visszaküldi, ahelyett, hogy megkóstolná. A másik fontos dolog egy ilyen jellegű rendezvény esetében a fejlődés. A hifi show-n pár évvel ezelőtt látványosan nagyobb számban képviselték magukat a házimozi forgalmazók, és csak egy kis szegmensben volt high-end.

2011-ben a felhozatal tekintetében a high-end szekció volt a legizmosabb és legérdekesebb része a show-nak, ez egyébként szerintem mindkét részről előnyösnek bizonyult, bár én leginkább a látogatói oldalt tudom reprezentálni. A harmadik nagyon fontos dolog hogy ezidáig itthon fájóan hiányzott a nívós szaksajtó, amelyben végre hitelesen és legfőképpen jól megírt cikkeket olvashatnak a hobbi iránt érdeklődők. És ezt most nem azért írom, mert a Sztereó Sound and Vison különszámban éleszti fel az egyetlen magyarul olvasható high-end magazint, az AUDIO-t, és ezt üdvözölni kell, nem is azért, mert én is jegyzek egy cikket a lapban, hanem azért, mert ezt gondolom.

Életérzés vagy kultúra?

A high-end életérzés mint olyan, nem létezik. A zene szeretete viszont annál inkább. Minden magát valamennyire is érdemesnek tartó kiállító, forgalmazó és konstruktőr ezt kell, hogy hangsúlyozza. Így lesz a high-end a kultúra része, még ha egy egészen kis része is, de akkor is a kultúrához sorolható. Amikor viszont az ember elmegy egy kiállításra, ott többnyire nem ez kerül előtérbe. Éppen ezért volt tökéletes ellenpont a Penna Média szobában elhangzott Dankó Péter rövid bevezetőjét követő Sebestyén Ernő minikoncert, amely nem hogy kilógott volna a sorból, éppen ellenkezőleg: tökéletesen és szervesen beleillett. Mert erről szól a high-end. A lemez, amit kiadtak és meg is lehetett vásárolni, a maga nemében hibátlan. A hozzáállás és a mentalitást tanítani kellene. Nincs ebben semmi meglepő, azzal, hogy az ember high-end termékeket árul, például ízlést, mentalitást és kultúrát is árul egyben. A kulturális utalásokban persze voltak ennél finomabb megoldások is. Például a nagy Audio Note szobában, ahol az Ongaku Kensei sejtelmesen derengő 211-es csövei adták meg az alaphangulatot, lement az idén 20 éve megjelent Nevermind lemezről az első három track.

Értitek a párhuzamot? Nirvana - audió nirvána. A hallgatóság csendben végigülte, csakúgy mint a J-Magic súlyos döngölését, a Realistic Crew-t és az Indigo Children-t is. Számomra ez tökéletesen mutatta a befogadói szint emelkedését. A Nirvana évforduló mellett volt némi Steve Reich is, hiszen idén Ő 75 éves, két hete a MüPa születésnapi koncertjén személyesen is jelen volt. A meghallgatások szünetében egyébként sok más egyéb dolog mellett többek között arról is faggattam Andy Whittle-t, az Audio Note UK fejlesztésért és gyártásért felelős vezetőjét, hogyan értékeli az idei show-t? Nem tett különbséget a világ más pontján megrendezett high-end show-k és a budapesti között, csakúgy mint az AN UK másik fele sem: Martin Grennal, aki rezzenéstelen arccal, és tökéletes érzékkel prezentálta a jobbnál-jobb zenéket a 12. Házimozi és hifi high-end show két napja alatt a nagyobbik Analog Voice szobában. Andy-vel készítettem egy interjút is, amely reményeim szerint a következő posztban lesz olvasható.

Az igény és az oda vezető út

Folytathatnám a sort azzal, hogy egy tisztességes high-end shown a lemezfelhozatal is erős. Erre sem lehetett panasz, három szobában, három árfekvésben lehetett vinylt és cd-t vásárolni, akinek arra támadt kedve. A szobákban hallható hangminőség ezek után számomra sokadrangú tényező lett, ennek egyénenkénti megítélése a fórumok szintje, csak röviden emlékeznék meg róla*. Egyrészt úgy gondolom, hogy a felhozatal nagyon erős volt, mindenki megtalálhatta a számára szimpatikusat, elérhetőt és inspirálót, másrészt pedig úgy, hogy felesleges azon vitázni, kinek melyik és milyen összeállítás áll közelebb a saját ízléséhez. Az én favoritom az Ongaku volt, de ezzel semmi újat nem mondtam. Annyit mindenképpen ki kell emelni, hogy ilyen minőségű hangzást elhozni a kiállításra ajándék, még ha ezt sokan nem tudják kellőképpen értékelni. Nem arról van szó, hogy kinek elérhető, akinek igen, az vesz egyet magának. Hanem arról, hogy egy forgalmazó, nem különben egy gyártó a hallgatókért fárad, ezt kellene értékelni. Nem maguknak demóznak, hanem a közönségnek. Az Audio Note szerintem tökéletesen reprezentálta, hogy miért az egyik leg(el)ismertebb high-end gyártó. A belépszintű Zero hangkaraktere lényegében minden paraméterében mutatta azt az utat, aminek a vége a nagyobbik szoba erőben és finomságban tobzodó, szinte tökéletes hangzása volt. Aki belépett a két szoba közül bármelyikbe, érzékelhette, hogy a zenereprodukációhoz szükséges emelkedettség mindenütt ugyanaz. Andy egyébként megerősített abban a vélekedésemben, ami úgy szól: a szintek közötti sávoknál egyre jobban érzékelhető, hogy miért is kell többet fizetni, vagy másképpen fogalmazva: mennyivel tudnak többet az egymásra épülő szinteken található készülékek. A kisebbik (jelszó: réz) szoba már bőven nyújtotta azt a zeneiségét, amitől a high-end, high-end lesz. Már annak, aki erre fogékony. A nagyobbikban, ahol minden ezüst volt, pedig egy lehetséges végállomást mutattak, e fölött nem nagyon van már más.

Régről ismerős volt, de egyben új szín a kiállításon az Avantgard Acoustics. A legkisebb szubokkal megtámogatott trió rendszer meggyőző, kristálytiszta hangja izgalmas ellenpontja volt annak a hihetetlenül erőteljes hangzásnak, amit a CDT5-DAC5-M8-Ongaku-E/Spe/HE lánc nyújtott. A l’auditeur idén két szobában demózott, az aktív Mangerek letisztult, szerethető és színes hangzása sokaknak tetszett, abban a szobában is folyamatos teltház volt. Sajnos a két nap alatt nem sikerült mindenhova értékelhető módon eljutnom, így a benyomásaim olykor csupán jelzésértékűek lettek, és nyilván sokan ki is maradtak**. Tetszett a DIY szobában a hangulat, a Pennánál a zenék, és legfőképpen az, hogy végre nem ment mindenütt valami borzasztó audiofil lemez.

Azt hiszem végre azok a kiállítók is megértették, hogy a közönséget nekik is kell nevelni, akik eddig kizárólag azzal voltak elfoglalva, hogy becsalogassák az érdeklődőket, és ehhez a legalkalmasabbnak a Stan Getz-Louis Bonfa lemezt tartották. Ahogy én láttam, egy-két kivételtől eltekintve ezt a közönség is értékelte, csendben, kulturáltan szórakoztak. Gazdasági és zeneipari válság ide vagy oda, a high-end él és virul. A hifi show-ból pedig egy olyan színvonalú rendezvény nőtt ki, amely a világ bármely pontján megállná a helyét. Én mindenesetre bizakodó vagyok, sok lehetőségem nincs, mint hinni abban, hogy ehhez a közönség is fel tud majd zárkózni. Azt hiszem ennél nagyobb siker nincs. Jövőre ugyanitt.

* Leginkább azoknak ajánlanám, akik el akarják rontani a maradék jókedvüket is. Ugyanez igaz azokra az ultraközhelyekre, amikor a szobát és az installációt okolják az eredményért.

**Kétszer ekkora terjedelem kellene, hogy mindenki beleférjen. Nem mentegetőzésként mondom.