Egy kicsit hasonlított ez a project a transformers című sikeres amerikai fantázia filmre, csak nálunk nem autókból lettek robotok, hanem egy gyári cédé játszóból alakítottunk egy újabbat.

Tipikus DIY projekt, dőlhet hátra az olvasó, hogy innen már csak leszkrollozzon a lap aljára, ahol a teszt végeredménye olvasható. Ezen a ponton én viszont intően a levegőbe emelném a mutató ujjam, figyelemfelhívás céljával. Hogy miért? Hát mert időközben néhány dolog kiderült, ami azért is szerencsés, mert éppen ezért is vágtam bele a projektbe, ez volt a célja, hogy a fennforgásokat részletesen végigvegyem és megállapíthassam, mit tud, vagy éppen mit nem tud az a nagy becsben tartott dac chip.

Nem titkolt cél

Kezdjük ott, hogy a DIY nem titkolt célja, hogy önmagunk szórakoztatására valami újat, valami mást alkossunk, mint amit a gyárakban elénk raknak. Olyan ez, mint a főzés: ugyan mi nem vagyunk szakácsok, de képesek vagyunk a saját szánk íze szerint összehozni egy pörköltet vagy egy pizzát, amelynek elfogyasztása nem csak táplálkozás, de élmény is valahol – talán éppen azért, mert én csináltam, a két kicsi kezemmel. És persze a házi pizzánk nem fog versenyt nyerni, és minden bizonnyal menő éttermekben sem fogják felszolgálni, de nekünk jó lesz, finom, ehető, omlós, tele a kedvenc alapanyagainkkal. Mint tudjuk, Magyarországon a főzéshez és a focihoz mindenki ért, ha pedig belekukkantunk a hifi fórumokba, rájöhetünk, hogy a mondást nyugodtan kiegészíthetnénk azzal, hogy láthatóan a hifihez is mindenki ért.

Hifi kulinária

A DIY itthon mindig is annak a kártékony és igen-igen félrevezető közhelynek a hálójába gabalyodott, miszerint mi itthon lehetőleg nagyon olcsón szeretnénk valami nagyon finomat enni. A hazai hifista a McDonald’s-ban kapható 200 forintos sajtburgertől is kulináris kalandot vár, és ha nem kapja meg, nem a saját elképzelésének az irrealitását vizsgálja felül, hanem a gyorséttermet fikázza. Ugyanezt játssza néhány gyártó és kereskedő is, aki persze a saját gyakorlatából adódóan pontosan tudhatná, hogy egy késztermék megtervezése és elkészítése majd legyártása jóval több munkát és befektetést igényel, mint ami gyakran az árakban realizálódik, és amelynek megtérülése nem ritkán évek, olykor évtizedek múlva várható. Ehhez képest a magyar hifi gasztronómiája tele van a gyorséttermek alaptalan és idétlen fikázásával, holott a dolog egyszerű.

A japán nagymester szusija

Ha jót akarsz enni, akkor tudom javasolni a japán nagymester szusiját, amelyért viszont sorba kell állni, és a végén a számlán otthagyjuk egy hazai kisváros éves költségkeretét. Ilyenkor jönnek persze a rajongók az agyonfűszerezett kolbászon nevelt, erősen elfogult ízlésükkel, megszokott ízvilágukkal és emelik piedesztálra a sarki kifőzde, repedt ujjbegyű Mari nénijének főztjét, ahol a kockás terítőn évtizedek óta ugyanaz a morzsa található. Állításuk szerint Mari néni átizzadt otthonkájának sajátos aromája is belekerül a kolbászos nokedlibe, ami – minden várakozást felülmúlóan – fenomenális. Ravasz és edzett Szindbádként erre azt mondhatom: a főzéshez nem elég a gyakorlat, tudás, világismeret is kell hozzá. A magam részéről Mari néni lecsója után maradt vastag zsíros szaftot szemlélve, és erényeit maximálisan szem előtt tartva – különös tekintettel a mondott otthonkára – az étlapon látható étkek háztáji jellegét emelném ki, majd egy pohár vízben feloldva az emésztés könnyítőt, a borravaló nagyságán töprengenék. Konkrétan azon, hogy adjak-e.

Street food

Nos, feledve a mindenféle, hajánál előráncigált gasztronómiai párhuzamot még egy utolsó: a Yamaha projekt örvén inkább a mostanában itthon is éledező és izmosódó street food kultúrára hívnám fel a figyelmet. A street food célja, hogy egy talpalatnyi helyen, jó minőségű alapanyagokból, hittel, tudással, lelkesedéssel valami egyedit elindítani. Legyen az pho leves, vagy hamburger, a lényeg ugyanaz: ízes, stabil minőség, egyedi megközelítés, stílus és könnyedség. A street food ugyan papírpohárba méri a levest, és műanyag villával esszük a thai tésztát az utcán, mégis megvan benne minden, ami kell: stílus és minőség egyedi románca ez, a felhasználó megkapja, amit akar: jót eszik és jól is lakik tőle. A street food még le sincs írva rendesen, mégis komoly gasztronómiai lapok cikkeznek róla, sőt, már eredményeket is fel tud mutatni azon túl, hogy egyre többen esznek a pár négyzetméteres konyháikban. Nem vagyunk távol a tudástól miszerint: az emberek szívéhez a gyomrukon át vezet az út. Vagy valami ilyesmi. A street food nem gerjeszt fölöslegesen ezotériát, látjuk, hogyan készül a hambi, nincsenek méregdrága háztáji alapanyagok, van viszont szakértelem és ízlés. A street food megfizethető, azt adja, amit kérünk: normál adag, speckó ízvilág, semmi túlzás, tisztaság, egyszerűség, hitelesség. A Yamahát is boltban vettük, akár a darált húst, de egyedileg ízesítettük, a magunk szája íze szerint a magunk kis sarki dizájnos kifőzdéjében.

Befogadta

Szóval kezdjük ott, hogy a clockot végül befogadta az olcsó japán cd játszó, ami a jitternek jót tett, vagy inkább a jitter hiányának, majd gyorsan folytassuk azzal, hogy az analog kimeneti fokozatba is megjöttek a csatoló kondik, a’la Mundorf. Az alapanyagaink mint látható: hibátlanok. Nem a legdrágább, de minőségi. Akadtak azonban problémák is. Az egyik az volt, hogy a Yamahában irtó kicsi a hely. Ha viszont kiműtjük az opampokat a kimenetről, a csövek többet erősítenek és a szabadon lévő kábelek összeszedtek némi brummot. Ennek okán a tápot át kellett szerelni a másik oldalra, hogy ne zavarják egymást. A másik probléma a kondik mérete volt.

A Mundorf középkategóriás típusai képen jól néznek ki, de élőben baromi nagyok, akkorák, mint egy öklömnyi, 20 ezer mikrofarádos puffer, alig férnek el a ház alatt. Ha mindezt megoldottuk, még mindig ott volt egy bosszantó hiányosság, a hálózati kábel és az IEC aljzat hiánya. Gábor – nyilván sokszor emlegetve a felmenőimet – végül kireszelte az aljzat helyét, a tápkábel csonkját pedig kicsélte valami minőségire. A kimenő fokozat kapcsolása egyszerű, a csövek (6SN2) régi ruszki NOS-ok, a dac és a klock külön tápról ketyeg, a túlmintavételezést kiiktattuk, a kritikus helyeken minőségi alkatrészek vannak, a csatlakozók ezüstök, mi kell még? Meg kell jegyeznem, hogy ennek a hamburgernek a hús (TDA1541A) és a Cheddar sajt (analog kimeneti fokozat elektroncsövekkel) adja az egyedi ízét.

Nő a lendület

Amikor a projekt külün-külön összetevőit meghallgattam, úgymint: NOS üzemmód, opampok helyett csöves kimenő fokozat, és a Sonyban a clock, mindegyik dobott rajta valamennyit. Érdekes módon szinte mindegyik hasonló módon: csökkent a torzítás, nőtt a lendület, a tipikus éles, bántó cd hang kezdet hasonlítani egy kellemes analogra, azaz az énekhang nem kiabált, a hangok összeálltak hangszerekké, ésatöbbi, ésatöbbi. A legnagyobb fless azonban a csöves kimenőfokozat volt, ott lehetett érezni, hogy ez nem egy mezei DIY tuning, hanem annál egy kicsit több. Reményeim szerint abban bíztam – míg vártam, hogy a végeredmény elkészüljön –, hogy mindezen összetevők majd egymást fogják erősíteni. Főként azért, mert úgy gondoltam, a clock a pakliban a jóker - a kimenőfokozat adú ásza mellett.

Just relax

Nos a helyzet az lett, hogy a "jótétemények" ugyan összeálltak, de mégsem úgy, ahogy elképzeltem. A hangzás elképesztően lágy lett és finom. Amolyan just relax, viszont képes volt megérinteni és megindulni is. A felbontása átlagon felülien jó; a magas frekvenciák élénkek, és hihetetlenül gazdag a basszusa, mélyre megy, de kottázható. A hang egyébként nem száraz, éppen ellenkezőleg: gazdag, húsos. Meglepően analitikus, részletei is rendben vannak, szervesen illeszkednek a zene egészébe. Hiába, hogy a TDA chip a nyolcvanas évek szülötte, ez bizony egy élő, kellően "analógos", lendületes hang. Leköt, sőt további hallgatásra biztat. Ilyen jól szóló modifikált cd-t még nem hallottam.

Alternatíva

Az biztos, hogy itt már elég komolyan beszélhetünk a minségről anélkül, hogy különböző kitételeket kellene tennünk. És az is kétségtelen, hogy a mostani digitális világon edződött fülnek szoknia kell, ugyanis ez a hangzás messze van a túlsterilizálz, éles és minden apró részletet felnagyítva az arcba toló, mostani divattól. Az, akinek az a célja, hogy egy tűpontos és tűéles képet kapjon a zene felszínéről, ne itt keresgéljen. Aki viszont meg akarja közelíteni a digitális torzítástól mentes cd hangot, bátran vágjon bele.

A TDA DAC-nak, mint szinte mindennek van alternatívája: a modern, nagyfelbontású chippek és azok a DAC-ok, ahol a modernitásból eredő összes tényezőt kiaknázzák, ezzel viszont nem biztos, hogy közelebb vagyunk a zenéhez. Illetve az eddigi tapasztalatok alapján továbbra is fogják tartalmazni a szokásos cd-s fárasztó hangzást, bár több rajtuk a fény, ez kétségtelen, ezzel együtt viszont távolságtartóbbak is. Viszont van itt egy nagy DE, mégpedig a Yamaha ára. Gondolom, nem meglepő, ha én is ezért kezdtem bele - egy vagyok közületek! Analógot nem lehet olcsón szerezni, jó erősítő is sikítós, hangfal pláne, legalább a cd-t ússzuk meg olcsón, gondoltam, és milyen igazam lett. Vagyis nem, szerencsém, mert van nekünk egy TDA chippünk. Örvendezzünk, barátaim!

Ahhoz, hogy a lemezeinken hallható minden információt könnyedén és színhelyesen halljuk, ma még mindig milliókat kell fizetnünk. (De még a közepesen jó árú DAC-os is 400 ezer körül vannak, futómű nélkül!) Az igazi nagy dobásokért pedig több milliót kell kipengetni. Szóval a helyzet az, hogy ez a moddolt cd pörgettyű így, ahogy van, nagyon egyben van, és nagyon megéri az árát. Jól szól, simán függővé tehet és simán el tudok tekinteni attól, hogy ezüst korongot hallgatok. Az analog világ lágysága, fókuszáltsága és ritmusartása megvan. Kell ennél több az élvezehetőséghez? Szerintem nem. Ez nagy szó ám, mert nem vonja el a figyelmem a zenéről. És legyen ez a végszó azzal együtt, hogy én melegen ajánlom. Meg azzal, hogy egy ideig most ezzel elleszek.   

Ennyiért egyszerűen képtelenség akár használtban is olyan hangot kapni, amit a Yamaha gyomrába rejtett TDA chip simán hoz. Pont. Akinek nincs pénze komolyabb digitális front endre, ebbe nyugodtan beszállhat, az üzembiztonságot leszámítva nem lesz vele problémája – a hangjával biztos nem.

*Sajnos nem volt kedvem időm új képeket lőni, így a fotók egy része a korábbi cikkekből lett kimazsolázva, vagy illusztráció. Ezen azért majd módosítok.