A legfrissebb vinylcheckben számtalan újdonság mellett néhány magyar lemezt is szemlézünk! Kihagyhatatlan alkalom, szóval gyorsan, görgessetek tovább.

Nos, ezer éve adós vagyok a Vijay Iyer lemezzel, amit agyba-főbe hájpoltam itt a blogon, holott nem is hallgatom annyit. Sokat most sem írnék róla, remek lemez a Break Stuff, akit érdekel, szerezze meg, és bár nem olcsó, nem fogja megbánni. Azt már szerintem ezerszer leírtam, hogy Iyer az egyik legizgalmasabb kortárs zongorista, egyedisége nem a virtouzitásában – noha azt sem hanyagolja – hanem a zenei megoldásaiban, a megközelítésében és a játékának formai megoldásaiban van.

A Break Stuff-ról ő maga azt nyilatkozta – például a fentebbi videóban –, hogy a zenei szünet mint zeneszervező elem izgatta és ezeknek szentelt egy egész lemeznyi tanulmányt, szerzeményt. A trió amúgy klasszisokból áll, bőgőn Stephan Crump, dobon pedig a Charles Lloyd mellől is ismerős Marcus Gilmore kíséri. A Break Stuff amellett, hogy valóban kimeríti Iyer megállapítását, már ami a megtorpanást, és szüneteket illeti, egészen érdekes párhuzamokkal dolgozik. Egyrészt nagyon sokat merít olyan, a jazztől távol álló zenei formanyelvekből, mint például a house, vagy az afrikai zene megoldásai, másrészt a kompozíciók közül nem egy alkalmazott zenének íródott, mégis működik. Fő erénye, hogy egyáltalán nem hat kísérletezésnek, sem túlírt-túlgondolt rögtönzések egymásutánjainak, noha nyilván mind a kettő van benne bőségesen.

A dupla lemezt 180 grammra nyomták, és talán mondhatni: az ecm hagyományoknak megfelelően egy kicsit alulvezérelt, cserében széles spektrummal, dinamikusan és nagyon-nagyon helyesen szól. Ez utóbbi lenne a legfontosabb, hiszen a rögzített zene egyetlen audiofil szempontból jelentős tulajdonsága, ha élményszerűen lehet reprodukálni. Bevallom, kicsit féltem, hogy az új ecm nyomások nem lesznek olyan jók, mint a régiek, de nem csalódtam. A korai, zöld címkés nyomatokkal összevetve – nyilván a masternek köszönhetően – eléri, olykor meghaladja azok színvonalát. Kétségkívül mélyhangsúlyosabbak ezek a printek, mint amazok – van néhány régi ecm lemezem, amelyek magasba húznak –, de ballanszuk kiegyenlített, hangzásuk lágy, de tiszta.

Szerintem ebben az esetben, ha ennyire jó zene találkozik ilyen jó minőséggel, nem érdemes kihagyni, de sajnos elég drága: 8 pénz volt, szóval gondoljátok meg, én nem bántam meg. Arvo Pärt észt kortárs zeneszerző idén lesz nyolcvan éves. Az évfordulóra sok egyéb mellett az ecm-nél megjelent lemezei is előtérbe kerültek, én meg rácsaptam és berendeltem magamnak egy Misereret, na meg a Tabula Rasa újramasterelt verzióját is (Ez utóbbi volt az első ecm kiadvány Pärttól, ahol egyébként Keith Jarrett játszik Gidon Kremer-rel. Az eredeti is megvan). A Miserere vinyl, a Tabula Rasa cd. Kezdjük az elsővel. Ha lehet, akkor a Miserere még az Iyer lemeznél is hallkabb picit, de sajnos annyival jobban is szól.

A zene jellegéből adódóan – ez egy szakrális mű nagyon halk, szinte suttogott részekkel –, ráadásul ugye egy templomban rögzítették, bizonyos tételeknél elég hangos a szalagzaj és az a „súgó, zúgó csend”, amit a mikrofonok összeszednek az elektronikákból és a levegőből, viszont tényleg klasszis a hangminőség. Térből, élően, valóságos dinamikával, és nagyon-nagyon levegősen szól, le a kalappal a hangmérnők előtt. A Miserere ugyan nem 180 grammra préselt, de szerintem kihagyhatatlan, mind a zenei, mind a hangminőségét tekintve. Az újra masterelt cd-t csak egyszer vetettem össze a régivel, de elég volt, hogy rájöjjek, itt most az új nyert a régivel szemben. Illetve ki tudja.

A régi nyomás nyersebb, direktebb, olyan, mint a korai cd-k, kicsit visít, kicsit éles, de ettől még nem szól rosszul. Talán a hegedűhangon sínyli ezt meg a leginkább, ott hallani, hogy az akkor már haláltusáját vívó vinylhez képest sehol nincs, színtelenebb, egyhangúbb és jobban is összezúg a zongorával. Az új master olyan, mint a mostani ecm-ek. Picit halkabb, de tisztább, élőbb, nem olyan direkt, viszont nem is mosott, vagy elkent. Én általában nem kultiválom a remastert, mert többnyire egy teljesen új, önálló lemezt kevernek a régi anyagokból, de ebben az esetben tiszteletre méltó visszafogottsággal meghagyták az eredeti lemez arányait, a zenei hangsúlyok nem kerültek máshová, csak tisztítottak rajta és lesimították a torzításra hajlamos magasfrekvenciákat. Nagyon jó lemez mind kettő, de a Miserere klasszis.

A Jazzékiel hat év után tért vissza a music businessbe. A korábbi lemezi közül a Hunnia recordsnál kijött anyagot Holy Shit-et anno is kedveltem, noha a dalok között akadt egy kettő, amelyen elég hangsúlyos volt a qumibys áthallás. Ez egyébként az egyik legszebb magyar lemez, ami valaha megjelent itthon, már ami az artworkot illetti, és bitang jól is szól. Mindez 2009-ben volt, azóta sok minden változott, az új anyag – Másokat szeretni – idén télen jelent meg, tele remek zenével, de sajnos a cd már írott. Viszont, hogy kedvezzenek a formátumra izguló zenebuziknak is, a Portugál című dal megjelent 7 incses kislemezen is (B oldalán a Mi már leszoktunk róla című Sziámi átirattal), az ide Record Store Day-re. (A legfrissebb történés pedig, hogy az új lemez remixei kazettán jöttek ki)

A lemezt itthon vágták, a Vinyl Teamben, tehát nem préselt, hanem vágott. (Ha sikerül kivárni, nekem is készül ott egy lemezem, persze nem saját zene van rajta, de erről később) A nagylemez már első hallásra is sokkal sötétebb, komorabb, mint a korai anyagok, szerintem kidolgozottabbak, egyenletesebbek az új zenék, de ami a legfontosabb, hogy sokkal markánsabb az egyéni hang és el mertek távolodni a dal formától is, egyrészt instrumentális darabokkal – lásd: Portugál – másrészt zeneileg is. Több a váltás egy-egy darabon belül, összetettebb, ezzel együt érettebbek a szerzemények.

A hangminősége a cd-nek kielégítő, bár a keverés során az ének elég gyakran elvész a zenében, olykor alig is érteni a szöveget, viszont nem olyan fapados, mint sok magyar lemez, amelyek a cd őskorszakának borzasztó, csattogó dobokkal, visító gitárokkal és sercegő cinntányérral szólnak. Azt nem tudom, hogy a kislemezhez készült-e külön vinyl master, vagy egyszerűen kivágták a digit mastert vinylre, de mivel a Portugál mindkét formátumban megvan, össze tudtam hasonlítani. A lemez verzió hihetőbb zongora hanggal szólt, hihetőbb zörejekkel, simábban, ütősebb lábdobbal, feszesebb pergőkkel. A cd kicsit enerváltabb volt, egyszínűbb, lassabb. A kislemez mivel limitált, nem olcsó, de magyar és remek zene van rajta, szóval ajánlom. A cd-t feltétlenül, a Jazzékiel „visszatérés” erős lett és ütős. A vinylt pedig azoknak, akik szeretik, ha vannak otthon különlegességek. Például én is megvettem, pedig én nem vagyok sem rajongó, sem igazi gyűjtő.