A samurai horo az egyik kedvenc kiadóm, már ami a furcsa elektronikát és a drum and bass-t illeti. A Grey Area címmel négy 12 incses lemezt hoztak ki egy sorozat keretében.

A cím és előadó nélküli trackek sorakoznak a sötét, kietlenséget a borítójukkal is sugalló lemezen. Előre szólok, hogy ezek limitált kiadványok, az első kettő biztosan elment, az utolsókból talán még találtok egyet-egyet. Igazából nehezen besorolható stílusú zenék ezek, ami talán azért is van, mert a horo egy ideje ad ki technót is, a tizenkét track valahol a két stílus határmezsgyéjén, átfedésén, közös halmazában van. Hosszan zúgó szétdelayezett hangszőnyegek és súlyos, szanaszét torzított dobok teremtenek földöntúli hangulatot. Meg kell találni hozzájuk a hallgatási állapotot, de megéri. Én örülnék, ha ebbe az irányba menne az elektronikus zene, amelynek innen nézve a drone az egyik végállomása, mármint olyan értelemben, hogy ezek a zenék is a zajtengerbe olvadnak, bármennyire is visszafelé billen a mérleg nyelve – vagyis az, hogy a drum and bass mindig is ritmus és dobalapú zene volt. Alapjában véve mindegy, a végső eredmény számít, az pedig nagyon jó, mély, súlyos és depresszív.

Ha valaki viszont a könnyebb, de mégis minőségi modern drum and basst hallgatna, most jött ki Hatti Vatti és Es.tereo közös EP-je, a Maps az absysnál, ami egyébként egy lengyel kiadó. Szokás szerint a vinylt ajánlom, elég jó lett, távol a mostanában agyon használt zenei közhelyektől. Ha valaki pedig vágyik a szokásos 170 bpm-es dobpatternre, akkor hallgassa meg a friss Metalheadz megjelenések közül, mondjuk a Jubei remix ep-t.

Már egy ideje nem követem Erik Truffaz dolgait, bár a legutolsó két koncertjén azért ott voltam. A Doni Doni című új lemezét mégis megvettem, holott a kétezres években kiadott anyagai, vagy a Murcof mexikói hangmágussal közös dolgai szerintem sokkal erősebbek lettek, mint a sorlemezei. A friss anyagra azért kaptam fel a fejem, mert Rokia Traoré is közreműködik elég sok szerzeményben. (Apró anekdota még a lemezhez. Az ötödik darab címe: Szerelem, amit Truffaz magyar származású feleségéhez írt.)

Nem mondom, hogy a Doni Doni minden nap lemegy, de korrekten kimunkált darabok sorakoznak egymás után, Truffaz a frissebb arcát mutatja, Traoré pedig mindig jó. A Szerelem pont kilóg a lemezről, egy lassú ballada, szándékoltan érzelmes. A Doni Doni nem egy áttörés, de rendes iparosmunka, nem nagyon feszegeti a határokat, ettől függetlenül megéri megvenni. Ha már Traoré, akkor neki is van új lemeze, NÉ SO címmel, mi másról szólna, mint az útkeresésről, a befogadásról és az üldözöttségről. (Aki nem tudná, Traoré mali származású, hosszú ideje Franciaországban él)

Ahhoz képest, hogy Traorét world music előadóként tartják számon, a NÉ SO szerintem egy sima, de annak nagyon jó poplemez, némi world music érintettséggel, vagyis játszanak néhány afrikai hangszeren is. Az új anyag szűkebb zenei területet jár be, mint a korábbi lemezei - eléggé előtérben kerültek egy ideje a gitárok - és nem annyira hangsúlyosak a Traoréra jellemző szépen kidolgozott, fülbemászó refrének sem, de őszinte, hiteles és ami a lényeg: egyben van. A szerzemények szinte egymásból “nőnek ki”, Traoré mindegyik darabban hozza a formáját, remek lemez, csak ajánlani tudom.

A Hiraeth bevallottan konceptlemez, az elmélyülés és a merülés metafórája. Yank nagyon szímpatikusan áll bele a projektbe, és nem mellesleg ez a lemez mindent tud, amit egy 21. századi elektronikus lemeznek tudnia kel. Változatosan és “szépen” megírt dobok, finom minták, kimunkált szerzemények. Yank hagyja érvényesülni a zenét, nincs menőzés, egyáltalán nem a zenészek személyiségén van hangsúly. A Hiraeth nem egy trendi anyag, a stílusok, hangzások csak addig fontosak, hogy azokon felül álló legyen. Lassan építkező, finoman felépített darabok szerves egységben, kellően mélyek és a zenekar által hozzátett hangzás is illeszkedik a lemez koncepciójába, magyarul nem lóg ki – nekem például fel sem tűntek az akusztikus hangszerek.

A lemezt egyébként egészen jól keverték, patentül szól és a az artwork is nagyon rendben van. Szerintem az utóbbi idők nemcsak legjobb elektronikai, hanem legjobb magyar lemeze is, ami szerintem azért is szuper, mert abszolút nem tűnik annak, nincs rajta például a hazai előadók kényszeres “tegyünk bele valami egyedit is” érzése. Nálam ez tíz pont és nemzetközi szint. Ha lenne még Realistic Crew, Ők csinálnának ilyen zenét, csak némileg sötétebbet. És bár nincs rá szükség, Yankék már régen benne vannak a nemzetközi körforgásban, de ki fogom küldeni a lemezt Qvortrupéknak, hogy a high-end showk sznob hallgatói is megismerjék. Én így gondozom a hazai kultúrát.

Az ecm-ben soha nem lehet csalódni, és annyira durva tempót diktál, hogy alig bírom követni. A legfrissebb megjelenések közül szerintem kettő emelkedik ki, az egyik Glauco Venier szólózongora darabjai, ami úgy szép, hogy nem gicsses, és Carla Bley trió öt számos Opus magnuma, amiből egyébként nyomtak vinylt is. Minkét anyag nagyon erős, főként a Bley lemez, ahol a “korosodó zenészek csúcsformában” patront lehetne elsütni, de nem teszem. A trio felállás egyik csúcsa, Bley játéka eszményi, bár néha hallani, hogy a billentése kicsit fátyolos, nyilván, elmúlt nyolcvan éves. A Adando el Tiempo már most klasszikus, legyen elég ennyi. Amúgy szerintem egyben érdemes értelmezni, hallgatni az előző lemezzel, aminek az új szerves folytatásának tűnik. Bleyt szerintem a trio mint játékforma izgatja, ennek rendeli alá a darabokat is, és ez a zenekar elképesztően profi, klasszis zenészekből áll, játékuk úgy zseniális, hogy abszolút természetesnek tűnik.

Aztán ott van Avishai Cohen (Ő a trombitás, nem az izraeli bőgős) lemeze is, Into the silence, szintén remek. Hosszú, tagolt és elmélázóan gyönyörű darabokkal. Mostanában csak egyben tudom meghallgatni. Teljesen ki tud lazítani, annyira markáns és annyira természetesen játszik. Nem tudom, mennyit tapasztalat birtokában lehet, hiszen egy fiatal ember, de úgy játszik mint az öreg Miles, elképesztően érzéki és hiteles anyag.   

Ha már trió, akkor érdemes megemlíteni az egyik legegyénibb hangú hazai énekest, Tóth Evelint, aki alakított egy új zenekart, Trio M néven. Igaz a lemezük (Maya) tavalyi, de attól még ajánlhatom. A zenekarban Szalay Péter az ütős, szerintem ennyi önmagában elég is lenne, de mellette még ott van Evelin is. Én egy kicsit elfogult vagyok irányában, megvan minden lemeze, de ez a lemez azokon túlmutatva is nagyon jól sikerült. Sajnos elég nehéz beszerezni, a facebook odalukon érdemes érdeklődni. Hallgassátok meg, megéri.

Amellett, hogy az Opusban minden héten van egy nehezen kihagyható koncert, egyre erősödik a lemezkiadó tevékenységük is. A bmc recordsnál többségében egyébként élő, és utólag masterelt felvételeket lehet beszerezni, szerintem nagyon jól szólnak. Most csak hármat emelnék ki, az új Csalog Gábort, akinek lemezei mindig ünnep számban mennek nálam, és persze a Kurtág házaspár: Kurtágék Kurtágtól játszanak című lemezét, ami meg egyértelműen kihagyhatatlan. De ott van Palotai Csaba (The Deserter) friss cd-je is, ami szintén eléggé rendben van, vagy éppen a Borbély Műhely új lemeze, Gyere hozzám estére, amely mellett szintén nehéz elmenni főhajtás nélkül.

Hát, van termés bőven, válogassatok.