A hétköznapok reggeli rohanásában, miután leadtam a gyereket a pillangó csoportba, nagyjából akkor ébredek fel, amikor leérek az évtizedek óta omladozó, hányás- és húgyfoltokkal tarkított Blaha Lujza téri aluljáróba. Mostanában majdnem minden reggel ott fekszik, oldalt a papírkartonból és rongyokból összehordott fekhelyen, a furulyás hajléktalan. 

A repertoárja elég szűk, néhány egyszerű dallam, de Morriconét nagyon szeretheti, meg nyilván technikailag könnyű is, így elég sokat játszik tőle. A kedvencem a Jó, a Rossz és a Csúf főcímdala. Először pár hete hallottam, amikor az UH feszt nulladik napjára igyekeztem a budai Nemdebárba, este nyolc körül. Először azt hittem, valami magnó szól, vagy egy nagyon hangos és béna telefoncsörgőhang, teljesen szürreális volt a Blaha aluljáró amúgy is szürreális neonfényében. Többször fel akartam már venni a telefonommal, de egyszer sem engedte - kissé szemérmes a művész. Azóta sajnos megint eltűnt. Így marad a szokásos ébredés: egy csésze tea, már bent a monitor előtt.