Van az audiofileknek egy ilyen beakadása a női gitáros/zongorista-énekesekkel kapcsolatban, az ún. Diana Krall effektus. Szegény művésznő ezt valószínűleg nem tudja, ő csak készíti a sorlemezeit egymás után, és meg sem fordul a fejében, hogy ideáltipikus példája, rosszabb esetben céltáblája a rigorózusabb audiofileknek. Pedig ez csupán kellemes és ringató mainstream pop-jazz, amiben Russell Malone gitárján a műanyag húrokat is óvatosan pengetik.

Emlékszem, egy régi Gramofon Magazinban Juhász Gábor - az egyik legjobb hazai gitáros - írt kritikát Malone lemezéről, és ott azt fejtegette, hogy vagy nem tud rendesen játszani, vagy ez direkt ilyen. Egyik sem egy hízelgő megállapítás.

Számtalan audiofil kiadó készített és futtatott nagyon sok Diana Krall klónt, ahol a fókuszban a sima és puha, mindenféle izgalomtól és érzelmi felindulástól távol tartott zenei séma volt az alapkövetelmény. Ma már talán senki nem emlékszik Rebecca Pidgeon munkásságára, én viszont őrzök tőle két kazettát is - ő egyébként a Chesky Records üdvöskéje volt. Szinte külön stílusba lehetne sorolni Jacintha-t, Sara K-t, és társnőiket, mondjuk female smooth jazz címkével.

Manapság a hifi show-k sztárjának Anne Bisson felvételei számítanak. A mézes hangú hölgyek lemezein általában megtalálható az elvágyódó lassú szerelmes szám, valami az őszről és Párizsról, a hátsó vagy az első borítón a művésznő művészi fotójával, ahol egy fotósoppal keményen kezelt képen kellemesen mosolyognak, hatalmas szemeikkel szinte fixíroznak minket, hallgatókat. Sőt, ahogy nézem, manapság minden valamire való jazz zenei szcéna kitermeli a maga Diana Krallját. (Nálunk erre a posztra egyre több jazz énekes nő jelentkezik be)

A női jazz énekesekkel rögzített lemezek nagy része igen jó felvétel, és igen unalmas zene. (Én egyébként az agyon ajnározott Patrica Barbert sem tudom fenntartások nélkül hallgatni, de mindegy) Érdekes, hogy a valódi személyiséggel rendelkező női előadókat, akiknek nem csak a búgó hangjuk, hanem felismerhető személyiségjegyeik, esetleg gondolataik, ne adj isten, hangszeres tudásuk is van, valahogy kerülik a hifisták. Én legalábbis nem nagyon látom, hogy egy Joni Mitchell, Björk, vagy egy Kate Bush, esetleg egy Zola Jesus, Laurie Anderson komoly helyeken lenne a teszt lemezek sorában.

Valószínűleg Susanne Sundfør sem fog ilyen babérokra törni, pedig a legfrissebb lemeze nekem annyira beakadt, hogy kénytelen voltam megírni ezt a cikket róla. Mindamellett, hogy Norvégiában Sundfør már-már sztárnak számít. (Hát nekünk meg Rúzsa Magdolna jutott...Ez van)

A mindössze 31 éves művésznő igazi kortárs popot játszik, de azon belül is a sötétebb, mélyebb vonalat képviseli sok szintivel, amire szeretik rámondani, hogy dreampop, mert ilyen álmodozós a zenék hangulata. (Ebben az esetben szerintem helyénvalóbb lenne inkább rémálomról beszélni).

Sundførnek egyébként ez a hatodik lemeze, és a korai dolgai után elég hullámzó színvonalú anyagokkal jelentkezett, egészen mostanáig. Az új lemezének beszédes címe Music for People in Trouble szerintem a legjobb dolog, amit mostanában hallottam. Törékeny, rezignált, lemondó és kiábrándult. Vagy egyszerűen és minden csavartól mentesen szép.

Nagy zenei megoldásokra ne számítson senki, egyszerű szövegek, innen-onnan összelapátolt dallamok, egy kevés szinti, némi búgó elektronika, na meg a fojtott énekhang, ami kicsit olyan, mintha az énekes önmagának dúdolná a dalokat, vagy éppen félelmében énekelne, mert mondjuk valaki a fejéhez tart egy töltött fegyvert. Semmi sincs túlagyalva, és Sundfør azt sem mondja, ki, hogy mennyire riasztó, hogy láthatóan kezdi az őrület átvenni az irányítást a világ dolgai fölött. 

Az igen erős női singer-songwriter élmezőnyből nem fog kiemelkedni, ahhoz ennél sokkal bátrabb dolgokat kell ma már letenni az asztalra. Pontosabban feltölteni a soundcloudra, ideértve a szokásos marketing hájpot is, és hát Sundfør nem a menstruációs vérével festette a lemezborítót, és nem is egy harcos feminista. Ettől függetlenül a maga lecsupaszított teljességében érett és korrekt lemez lett Music for People in Trouble. A dalok tele vannak bizonytalansággal, halálfélelemmel és zajjal.

Az nyilván tudatos, hogy úgy szól, mintha a konyhában vették volna fel, de szépen és profin van keverve. Én napok óta ezt hallgatom egyfolytában, felváltva Stephan Micus meditációs lemezével, és sokkal jobban érzem magam - már amennyire érezhetem. Ajánlom figyelmetekbe. Lesz belőle vinyl is szeptember végére.