Mit ne mondjak, nem volt túl jó napom, amikor egy maratoni négy órás meeting után kiszédelegtem a hőségben afrikai szavannává változott Hercegprímás utcára*.

Délután aztán rohantam a lemezeimért, amelyeket már napokkal korábban kellett volna átvennem, majd irány a játszótér, ahol aznap én voltam a szellem, aki elől egy csapat gyerek menekült. Miután kiriogattam a lelkesen sikítozó hároméveseket - asszem valami ilyesmi érzés lehet a busójáráson beöltözve végigvonulni, egy kicsit kínos, de azért szórakoztató, feldobtam a gyereket a bicikli gyerekülésébe, ráadtam a bukót és hazatekertünk.

Hazafelé rájöttem, hogy riogató szellemnek lenni nem is annyira szar, mint gondoltam, és egyértelműen nyereségként még azt is elkönyvelhetem, hogy a jövőben egy kicsit kevésbé fogok furcsán nézni a termékmintát osztogató, plüssjelmezbe öltözött diákokra. Estére aztán annyira elbambultam, hogy simán elfogadtam az egyik új thai ételbárban visszajáróként a régi kétezrest, ami már lassan egy hónapja lejárt. Pedig a tomdzsun leves, a világos sárga lében úszó, denevérszárnyakra emlékeztető sitake gombával pompás volt.

Szóval alig vártam, hogy este végre elnyúljak a kanapén és rendesen letöröljem magamról az izzadságot. Még nálam volt a Human Audio A42, tehát zenét is tudok hallgatni, gondoltam. Mint mindig, a legrosszabbkor csörrent meg a telefonom. Jó hírem van, mondta Zalán a hazai Audio Note importőr. Hirtelen nem tudtam, viccel, vagy csak szivat. Mégis mi lehet a jó hír, hiszen egyelőre semmilyen deal nem állt küszöbön. Hú, gondoltam, biztos van valami szuper cső, amit majd meghallgathatok. Vagy valami ilyesmi. Ehhez elég fáradtnak és kiégettnek éreztem magam, és sokkal jobban vágytam meghallgatni a frissen átvett lemezeim közül párat.

Elkészült az erősítőd, mondta szenvtelenül a hang a vonal másik végén. Hirtelen nem tudtam mit mondjak, hiszen kb karácsonyra készültem, a legjobb esetben is a novemberi AV Trend show körülre, hogy kb abban a magasságban tudom majd átvenni. A jövő héten itt is lesz, viheted. Megköszöntem, és próbáltam, elütni egy rossz poénnal az izgatottságomat: biztos, tudták, kinek lesz, azért lett meg ilyen hamar. Haha. Hát ez nem volt vicces. Letettem. Kicsit ültem még a kanapén, de ahelyett, hogy mérséklődött volna, inkább még jobban izzadtam. A sztori előzménye nem túl érdekfeszítő. Az ún. kispénztárcával rendelkező zenebuzi, aki ugye jól belelépett abba a bizonyos folyóba, ahol egy márkán belül kell építkezni, a belelépés pillanatában elkárhozott.

Ez persze bizonyos szempontból előny is, mert ugye a hang, aztán meg jó nagy hátrány is, mert ugye, a hang. Igen, sajnos a hang az akkor lesz jobb, ha benyúlsz a zsebedbe. Mi tagadás ezt a tényt nehezebb megemészteni, mint kiköpni, de attól még igaz. Ha ezt a szöveget elolvassák a haverjaim, egyből hozzáteszik a kedvenc mondatomat: hát, ezt egy ilyen játék haver. És kérek egy sajtot is, lécci. Aki nem bírja, szálljon ki.

Aki viszont bírja, az meg nyomja meg.Tulajdonképpen fel sem tudom már idézni, hányszor történt meg velem, hogy “véletlenül” a kezembe akadt az árlista. Aztán odalapoztam, ahol az előfokok vannak. És persze szépen sorban végig is vettem a lehetőségeket. A leggyengébb láncszem kétségtelenül a digitális front end, ott viszont igen messze van az, amit szeretnék, így maradt a kompromisszumos megoldás: az előfok. Az M1-emet már nem lehetett tovább pimpelni, hiszen mindenütt Telefunken csövek vannak benne, megbontani meg nem akartam. Aztán ott volt még az “okos” megoldások közül kettő is.

Az egyik a népszerű, M7 klón utánépítése mindenféle verzióban. Ezt nem vállaltam, mert noha pár százezer körül meg lehet úszni, mindenféle csúcsszuper alkatrésszel, de a lényeg éppen kimarad belőle. Azt a nézetet pedig, hogy a jobban sikerült példányok elérik a gyári M2, pláne az M3 hangját, én nem osztom. Vagy legalábbis, még olyat nem hallottam, ahol ez bevállt volna. Nekem ugye a sokat kárhoztatott zeneiség lenne a lényeg, tudok élni a sok magas, sok mély nélkül is, márpedig az M7 klónok, mind kissé lusta, kissé színtelen és darabos hangúak voltak. Ráadásul, hogy nézett volna ki a teljes Note szettben egy kakukktojás?

Szóval ez kiesett. Arról nem beszélve, hogy a végén hónapokig tartó szenvedés után mondjuk éppen anyagárban lehet tőle megszabadulni. A másik szokásos okos megoldás: kivárjuk, amíg használtan felbukkan egy példány. Hát, ez is olyan mint a többi fehér holló, például a sima hempes E doboz. Nagyjából három évente egy, ha szerencséd van. Az meg ki tudja, milyen. Úgy hogy fogakat, ánuszgyűrűt összeszorítani, emelt fejjel behúzni a melóba és lemondani pár jó drága lemezről. A Telefunkeneket meg majd kiheverem valahogy.

Volt bennem némi kétség azzal kapcsolatban, hogy mi fog történni. Azt viszont, hogy otthoni körülmények között a saját cuccodon milyen lesz, nem tudhatod. Amire számítottam: a csöves egyenirányítás miatt a zenei összhang és ezzel együtt a felbontás, ahogy az várható, növekedni fog. A bemeneti csatlakozótól az előfokig menő “A” kábel kissé ellágyítja a zenét, ezért az M2 fürgébb lesz, simább. Az előfok csövekben is van még tartalék, a 6SN7 nagyon jól fog együttműködni a Vindicator elejében lévővel, így a szinergia, ahogy azt egyébként már sokszor mondták is, lép egy szintet.

Aztán: a tápban van némi Black Gate (manapság inkább KAISEI) is, ami szintén simít a hangon, és a realitás is megnő, avagy csökken a torzítás. És azok a hatalmas réz-fólia kondik! Azokra azért jól esett ránézni. Az M2-ben fojtótekercses simítás van a tápban, ez nagyon sokat képes hozni hangban. Ja és belül pedig V kábelen futnak a jelek, amelyek sokkal kiegyenlítettebben képesek szólni, mint az A.

A korábbi tapasztalatok során az M3 kicsit sok lett a Vindicatornak, nem volt hozzá elég kraftos, és mivel az M3 már trafóval van csatolva, nem tudta magát kifutni a sima alkatrészekkel szerelt végfokkal. Az ezüst és a Signature változatok persze lényegesen jobbak voltak – ott ilyen problémák nem léptek fel. Én persze a csóróbb AN-es vagyok, nekem csak simára futotta. Az M2 viszont az ideális társ volt hozzá, ezt többször megtapasztalhattam.
Amikor kivettem a Dobozt a dobozból, egyből éreztem, hogy tartalmat kaptam a pénzemért.

Az M1 ugye egy kicsit elhúz jobbra, mert ott van a trafója. Az M2 viszont mindkét oldalon nehéz volt, pedig elvileg csak egy panellel van benne több. Na jó, kettővel. A fojtótekercs is öklömnyi, és hát a panelek sem olyan szellősek, mint az M1-ben.

Szerencsém volt, mert szabadságon voltam, így nem este és nem fáradtan kellett az első benyomásokon túlesni. Én nem vagyok az a típus, aki szereti szabadjára engedni a benne élő gyermekit – ennek tanulmányozásaképpen melegen ajánlom Eric H.Berne munkásságát és a tranzakció analízist –, szóval mondtam, hogy nyugodtan nyissák ki és kössék be, hadd járatódjon.

Volt benne néhány óra, de nem sok. Kissé nyersre számítottam, ahol a felfutó élek azért még simábbak lesznek, eltűnnek az sz-ek az énekből, és a csendek is nyugodtabbá válnak. Köztudott, hogy a Note cuccokhoz idő kell, de az első hangok sejtették, hogy itt azért igaz a szintek közötti váltás, az M2 egyből megmutatta, hogy miben és miért nagyobb eggyel a szám a típusjelölésen. (Spúroknak: miért kerül majdnem kétszer annyiba) Felnőttebb, igazabb, hitelesebb és főként nagyvonalúbb hang. A legtöbbet szerintem a szinergia hoz: vagyis nem is az előfokot hallottam meg, hanem a Vindicatort. Mintha végre kiszabadult volna a dzsinn a palackból. Lehet, hogy tévedés, de szerintem most lett világos számomra, hogy miért is kedvelem a 2A3 hangját. Ilyenkor szokták elsütni a poént: és miben lett jobb? Hát mindenben!

Először is az élvezhetőség nőtt meg, ami ugye nagyon nem mindegy a konzervzenénél. De inkább nem hadávolok tovább, mondom a lényeget. Szóval az új Nils Petter Molvaer lemezt hallgatom mostanában. Ismerkedünk. Buoyancy. Nem könnyű anyag. Molvaer olyan darabokat ír, ahol szinte percenként kapod fel a fejed. Kezd valami szétfolyó ambient textúrával, amire ráfúj egy eszményi szabad improvizációt, miközben a kíséret szétszedi az alapot és elkalandoznak erre-arra. Így egy nagyon sűrű struktúrában találjuk magunkat, az egész olyan, mint egy eddig ismeretlen zenei nyelv, amiben olykor felbukkanak megfejtethető hangok. Az experimental belecsúszik az ambientbe, majd vissza, és az egész káosz felületén meg szólóznak a zenészek.

Aztán Molvaer megtalál valami finom témát, amivel eljátszik, és úgy tűnik, hogy a zene itt végre egyenesbe vált. Molvaer soundja isteni, lágy, hajlékony és a magasabb regiszterekben olyan finom, ami már-már Miles-t idézi, ezek itt a Nagy Pillanatok. Azt persze mindenki tudja, hogy kurva jó trombitás, de ez valahogy egyáltalán nem fontos, és senkit nem az érdekel, hogy meddig tudja tartani a hangot és a hangmagasságot, hanem az, ahogy innen lassan visszavált a zenei folyam és valami egész más kezd el körvonalazódni.

Korábban azt hittem, hogy az avantgarde kisérletei közben párolta ilyenre a mostani lemezt és hangzást, ahol éppen a struktúra a lényeg, a darabokat külön-külön érdemes hallgatni. Aztán rájöttem, hogy nem, éppenséggel egyben sokkal jobban érvényesülnek a zenei megoldások. És a játékosságra is csak most figyeltem fel. Arra, hogy ez egy – a kísérletek ellenére – nagyon tudatos lemez, és minden eleme összefügg. Amióta betört a digitális korszak, az emberek többnyire egyedi számokat hallgatnak, kedvüktől és hangulatuktól függően, az album formátum és a nagyobb egységbe szerveződő lemezeket nem nagyon tudják hova tenni.

A Buoyancy pedig éppen egy ilyen album, amit nem lehet megérteni, ha csak egyetlen tracket hallgatunk meg róla. A darabok felépítése egyfajta sajátos logikát követ és egy olyan, tételekből álló nagyobb zenei forma bontakozik ki előttünk, ami egyrészt összefüggő egység, másrészt bizonyos pontjain megtelik szépséggel, bizonyos pontjain meg elég mélyre ereszkedünk.

Az egész koncepció mögött az a hideg és rideg, mégis emelkedetten gyönyörű dolog áll, amit ahhoz tudnék hasonlítani, ahogy a kihült és csonttá fagyott tájat a lemez hátsó borítóján ábrázolják. Az M1-Vindicator páros mindezt szépen felrajzolta, de a mélységben lévő elkalandozás lehetőségét már az M2 hozta be. Nem az, hogy átkerültek a hangsúlyok, vagy mondjuk szebb lett a trombita hangzás, mert persze, az is, hogyne, de a megszólalás emelkedettsége és a megszólaló zenének a belső hangulatai és azok magától értődése segített abban, hogy elkezdtem figyelni a zenét mint struktúrát. Hogy végleg elszakadhassak a tonalitástól, és elkezdhessek szemlélődni. Mégis, mi történik itt - kérdezed? Ez ugyanaz a lemez? Mert persze ugyanaz, csak közben szintet léptünk, mert más is van ám, csak ahhoz meg kell az eszköz, amivel ezt meg tudod látni, pontosabban hallani.

És igen, megint az derült, amit amúgy is tudtunk, hogy kell egy felső mérce, amin sok mindent megtanít. Ehhez viszont kell idő, meg kellenek olyan lemezek is, amelyek ezt tudják. Egy hifi shown ezt nem fogod realizálni a maga valójában. Csak annyit fogsz hallani, hogy az M2-vel a Vindicator nyugodtabb, szélesebb a frekisávja, ilyenek. Kicsit itt jobb, kicsit meg ott. Nagyjából itt le is zárhatnám, sok mindent nem kell már mondani. Talán csak annyi, hogy ugyanabba a folyóba lépni nem lehetséges – de ezt ugye tudjuk jól: hiszen milyen súlyos belegondolni, hogy hol van ez az M8-tól…Inkább abba is hagyom.

*A cikk még nyár végén íródott, de csak most sikerült értékelhető fotókat készítenem.