Amikor összejött a lehetőség meghallgatásra, már örültem. Igaz, ez az öröm azonnal le is lohadt, amikor kiderült, hogy a tesztelhető készülék szállítás közben megsérült. Mindegy, gondoltam, majd írok a nagy elő-végfokról, de az meg, ahogy haladt előre a füleléses ismerkedés, nem igazán jött be.

Itt pontosítanék: nem tudom, hogy ennek mi volt az oka, a Tidalon található zenék minősége, a teljes rendszer instalja, vagy a kábelek. Sajnos nem volt lehetőség saját lemezt vinni, ettől először beparáztam, majd rájöttem, hogy kár volt. Gondolkoztam is miközben kerestem az általam kedvelt, egyébként elég nagy sztárnak számító előadókat, de a Tidal keresője az istennek sem akarta megtalálni a kívánt tracket. Na, ennyit a szép digitális világról – mondja egy fizikai formátum függő. (Hol van itt a Booklet? Az itt nincs, csak egy másik felületen.)

Mindegy, gondoltam, de azért lezárásként addig erőltettem a bekötést, hogy megtörtént a csoda: működött a kis integrált. Vagy megcsináltam kézrátétellel. Ment vagy három percet, amikor udvariatlanul bontottam a bulit és indultam. Összepakoltuk egy szatyorba az összepakolni valót és rohantam a játszótérre.

Este nem nagyon volt időm, de azért a Muto X-et bekötöttem, puszta kíváncsiságból. A DAC-tól vártam a legtöbbet. Lement két szám, de nem kapott el a gépszíj. Kissé hűvös volt, tárgyilagos, és az énekhang – Sinikka Langeland: Half finished Heaven – szétterült a hátsó falon, mintha nem a levegőből szólna, a hangszerek előtt, hanem mögöttük. Hú, ez elég hifisre sikerült, ez a hasonlat, mindegy, hagyom, remélem, érthető. Kissé fátyolos volt. Az volt a furcsa, hogy a hangzás többi része viszont teljesen rendben volt, a Muto X nyugodt és lágy, de nem lekerekített.

A részletezés és a felbontás tekintetében a TDA 1541A és a csöves kimenettel ekvivalens, kb egy szinten vannak. A finom rezdülések, és a zene mikroinformációi is simán átjönnek. Nem hifi hang, nem erőlködik és nem esik szét. De valahogy jóval megfogottabb volt, mint amire számítottam, valahogy zárkózott volt és nem tudott, vagy akart(?) kinyílni. A dinamikai megindulások megtorpantak, mintha nem mert volna úgy igazán zenélni. A nagy tehetség, amikor leblokkol. Ugyanis a színpadi jelenlét legalább annyit nyom a latban, mint maga a produkció. Nem engedte el a zenét. Na, gondoltam, nincs jó napom. Az erősítőt benne hagytam a dobozában, majd holnap, tiszta lappal mindent újrakezdünk.

Másnap – ó, áldott, nyári szabadság! –, már több időm volt, neki is estem rögtön. Előre figyelmeztettek, hogy az A42-ben van egy built in DAC is, de az a jövőben nem lesz, mert idézem: a külsők jobbak, vagy aki ilyet keres, annak általában jobb van, mondta kissé hümmögve az Alkotó, de ez nem értékítélet volt, csupán egy reális megállapítás. Mi tagadás, valóban így van.  

Ha lenne ideális hifi világ, az A42-es lehetne az ideális belépő szintű erősítő. Hadd lamentáljak ezen egy kicsit.

A mostani túlzott termékkínálat, ami egyértelműen a tömegesen és nagyon olcsón előállított alkatrészeknek, illetve a fogyasztói magatartás világméretű elterjedésének köszönhető, azt eredményezi, hogy a hifi készülékek az életünket körülvevő elektronikai eszközök közül csupán az egyikek, semmilyen különleges szerepet nem töltenek be. A népesség nagy hányada soha nem fog jobb minőségben zenét hallgatni, mint amit az okostelefonjának a fülhallgató kimenete, vagy a laptopjának a hangkártyája tud. Nincs is rá szükség. Ebből kifolyóan a hifi kommersz része egyszerű, mezei fogyasztási termék, semmi több. Így is kezelik.

A “szaksajtónak” csúfolt lapok, internetes banner kikötők a gyártók - akik többnyire több brandet birtokló multik -, meghosszabbításai, a prospektusok szövegeit közlik tesztek helyett. Egyébként érthető: egyik sem szól jobban a többitől, csak másként. Ugyanaz a kukorica lé van a Gösserben is mint a Dreherben, csak más dobozba töltik.

Ezt a szemfüles belépő hifisták már ezer éve észrevették, és inkább vesznek egy t-ampot Kínából, vagy építenek egy gainclone-t, mert a multik erősítőiben is kvázi az van, csak több rajta a gomb meg a bemenet, és adott esetben, szebb a doboza. Ha viszont az álmoknál maradunk és kizárjuk a valóságot, akkor az A42 lenne az ideális belépőszintű integrált erősítő. Ez az erősítő ugyanis az, aminek látszik és azt teljesíti, amire hivatott.

Először is rendesen meg van tervezve: semmilyen másik erősítőre nem hasonlít, nem egy műszerdobozban van, amire ráragasztottak egy alumínium előlapot. Másodszor is, van benne anyag: tömör bambusz házban foglal helyet az elektronika. Harmadszor: zenehallgatásra és felhasználásra tervezték, itt az első és az utolsó szón van a hangsúly. Negyedszer, teljesen modern: smd szerelés, D-osztályú felépítésben. Ötödször, olyan mérnöki megoldásokat tartalmaz, amelyek egyszerűek, praktikusak és garantálják a hosszú élettartamot: sávváltás a hangerőszabályzó gomb megnyomásával, hangerő szabályzás: relékkel, ellenálláslétrás megoldással. A dizájn, egyszerű, letisztult, jól esik ránézni. A bambusz erezete és a halvány zöld ledek harmonizálnak egymással. Sokadszor: baromi jól szól.

Az elején elspoilerezem az auditív tesztet. Az A42 úgy szól rendes környezetben, hogy a legtöbb hifistának ez már high-end, holott eredetileg itt kezdődik az audiofil világ és innen haladunk felfelé. Csak hogy az árak egy ideje megháromszorozódtak, így egy belépőszintű high-end már milliós lépték, míg a rendes audiofil hang szinte eltűnt. Azt azért még érdemes tudni, és előzékenyen közlöm is, hogy nekem voltak korábban előítéleteim a D osztállyal kapcsolatban. Egy időben nagyon sok ilyen készüléket hallgattam, és mindegyik elvérzett valahol. Vagy fellágyultak, és elpuhultak, vagy ridegek lettek és merevek. Egy idő után mindegyik fárasztott. Bekötötted, ment két napot, aztán azt vettem észre, hogy nincs kedvem zenét hallgatni, állandóan cserélgetem a lemezeket, mert ez se jó, meg az se jó, elindul a kattogás, hogy valamin, vagy valamit állíts.

Ilyenkor tapasztalatból lehet tudni, hogy valami nincs rendben az új jövevénnyel. Na ilyen az A42-nél nem volt. Amikor először megfogott, talán a 2015-ös shown, egy Xavian volt mögé kötve, és egy bmc lemezzel hallgattam Michael Scheifel Platypus trió bevezető számát. A lemeznek a show előtt pár héttel volt a lemezbemutatója, ott ültem a szokásos asztalomnál az Opusban. Simán hozta a feelinget, minden ott és egyben volt: a színek, a levegősség, Scheifel feminin mezzó szopránja.

Egyből elkapott a rendszer, végig is ment a nyolc perces track. Jól szól, álltam fel, és arra számítottam, hogy mivel új dolog meg ennyire egyben van, olyan 6-8 kiló körül lehet. Tekintve a piacot, reális is lenne. Konkrétan nagyon meglepett, amikor kiderült, hogy ez csak 270 ezer. De hát ennyiért szinte semmit nem lehet kapni, gondoltam, és már akkor eldöntöttem, hogy nekem kell egy ilyen.

Az A42 most sem okozott csalódást, egy elég illusztris környezetben. Hogy mást ne mondjak, a hangfalkábeleim is többe kerültek, mint az erősítő – és itt most nem menőzni akarok, csak egy megállapítást tettem. Sima, lágy, de nem geil hangja van. Tiszta a teljes a hangtartomány, eszményi énekhanggal. Nem szedi szét a zenét és rakja össze újra, hanem megtartja az arányokat, nem lesz  a dobkíséretből szóló, a szólóból meg kíséret. De ami fő: ezen az árszinten nem tapasztalt módon, hiteles és reális színei vannak, jó front enddel karcolgatja a nagyokat. Ugyanakkor nem kapkod, és a dinamikai tartományok is rendben vannak. Persze, azért ha van rá lehetőség, lehet tudni, hogy van még feljebb is – a középsávja kissé homogén –, de ennyiért ez parádés eredmény.

Hiába gondolkodok, egyelőre nem nagyon tudok mondani olyan erősítőt az elmúlt időszakból, ami akárcsak megközelítené az A42-es produkcióját. Ha hasonlítgatni akarok, akkor csak ennél sokszorta drágább elektronikák jutnak az eszembe. Ha pedig megnézem a magyar hifi állócsillagait, mind aprópénzek az A42 kemény valutája mellett. Egy szó mint száz, engem mélyen meggyőzött és ismerve a hazai igényeket és a pénztárcák mélységét, sokaknak ez már simán lehet high-end – hangban mindenképp, árban pedig egy sima kommersz hifit lehet ennyiért újonnan venni. Jár a mega best buy plecsni.

Én speciel annak idején nagyon örültem volna, ha egy ilyen erősítővel kezdhetek, és nem ócska, használtpiaci vackokkal vagy a DIY-el bajlódom. Az A42 egy teljesen érett produktum, alkotója méltán lehet rá büszke, ha pedig az itthoni rommá politizált, és nemzetileg-érzelmileg-felhabosított, önbizalomhiányos társadalomnak* felmutatjuk, hogy bár nincs ráírva, de made in Hungary, akkor nem nagyon van mit mondanom.

Ha számodra fontos, hogy olyan helyre add a pénzed, ahol értéket adnak a suskáért, és ne egy nemzetközi befektetéssel foglalkozó kínai céget támogass, akkor itt a lehetőség. Az A42 mindene egyes pennyt, bocs, forintot megér, hogy kicsit átváltsak what hifire is, ha már így belejöttem a tesztelésbe. Ha választani kellene a magyar termékek közül, százszor inkább ez, mint a számomra teljesen semleges hangú Heed**. (Még mielőtt bedühödnek a Heed használók, nekem semmi bajom nincs vele, de magamnak nem vennék soha)

A legjobban a Fred Hersch trió lemezzel, amit a Village Vanguardban vettek fel, meg a Bill Frisell-Thomas Morgan duó lemezzel szólt, ami szintén koncert felvétel és szintén a Vanguardban készült. Ez utóbbi, bár ecm, a bőgő szerintem kicsit halk, de mindkét lemez egy idős zenész, összegzésre törekvő, elmélyült és csendes, de nem lapos anyaga, ahol a lényeg már régen nem a “szakmázáson” meg a hangszeres tudáson van, hanem eggyel mélyebben. Ezekhez a lemezekhez idő kell, és az A42 partner ebben.

Nem is túl jó teszt lemezek, mert nincs mit rajtuk azonnal meghallani, viszont ha a rendszer nem ér el egy szintet, akkor nem jönnek ki azok a finom és érzékeny részek, amiért ezek az albumok annyira jók. Ebből az következik, hogy az A42 ki tud állni a zene útjából, de úgy, hogy közben nem nyeli el a lényegi részeket. Simán azt mondanám, így pár nap után, hogy óriásölő, ha az óriásokat ölni kellene.

De nem, ez egy profi termék, abban az értelemben, ahogy egy idealista ember elképzeli a profizmust: a lényegi részét tekintve. Vagyis, hogy inkább adni akar mint kapni. Most a végén még belefuthatnék olyan mondatokba, hogy még több ilyen magyar terméket, meg ilyenek, de egy erősítőnek az értékét kell nézni, nem a származását. És hát az A42 éppen ezt példázza, az elhivatottság mindenütt elhivatottság. A Human Audio pedig egy kis cég, megteheti, sőt, leginkább csak ezt teheti meg, hogy naiv és elhivatott marad. Akkor fognak ilyen nagyszerű dolgok születni.

És akkor még egy utolsó mondat a sok utolsó között. A Muto X-et a következő posztban fogom közelebbről bevizsgálni.

*Ottlik Gézát szeretném idézni: a hazaszeretet teljesen természetesen él ott mindenkinek a szívében, fölösleges erre még külön hivatkozni is.

**Kb 2 hónapja a teljes láncot (Obelisk) meghallgattuk a Bartimex Audioban vásárlási szándékkal. Én CD futóművet, az egyik barátom meg erősítőt keresett. Vagy valami nem volt rendben, vagy nem tudom, de direkt nem írtam róla. Kiábrándítóan nem szólt jól.