Idén 333 éve született az európai zene megkerülhetetlen és egyben legnagyobb hatású alakja, Johann Sebastian Bach. Azt hiszem nincs olyan ember, aki legalább egyszer ne hallott volna legalább egy Bach darabot. A majdnem kerek évfordulót egy öt napos fesztivállal ünnepelték szerte a világban, így Magyarországon is. Ezen alkalmakkor többségében ingyenes koncerteken lehetett meghallgatni Bach zenéjét a legkülönfélébb helyszíneken.

A 2010-ben Bach in a Subways néven a New York-i csellista, Dale Henderson által útjára indított kezdeményezés, ahol Henderson leült egy forgalmas aluljáróban és eljátszott néhány darabot, azóta rendkívül sikeres lett. Olyannyira, hogy idén szinte alig lehet választani a több mint 200 koncert közül, hogy melyikre menjünk el.

Idén úgy döntöttem, hogy mégis inkább a cselló szviteket hallgatom meg, mert ugye eredetileg a Deák-téri Evangélikus nagytemplomba akartam menni - oda amúgy is járok néha - a János Passióra. Utólag derült ki, hogy jó választás volt. A hat csellószvitet kettesével lehetett meghallgatni a Fasori evangélikus templomban, ami ideális környezet ezeknek a daraboknak – mindamellett, hogy az egyik legszebb, ha nem a legszebb Evangélikus templom a városban.

Érdekes, hogy az állandóan a hangminőségen vernyákoló hifisták közül egyet sem fedeztem fel a megjelent kb. 40 ember között, pedig egy cselló szólt, hangosítás nélkül, ráadásul ingyenes koncerten, csodálatos akusztikus környezetben. Mind emellett olyan darabok hangzottak el, amelyek nem hiányozhatnak egyetlen magára valamit is adó klasszikus zeneszeretőnek a gyűjteményéből sem. A szviteket sokan feljátszották már, a leghíresebb kétségkívül Pablo Casals féle, de nemrég az ecm is kiadta két lemezen Thomas Demenga előadásában, ez a bejátszás is remek.   

De amiért mindezt elmesélem, az a c-moll szvit, amit ezen a szokatlanul hideg és szürke szombat délutánon ebben a csodálatosan szép templomban Kántor Balázs játszott el, frenektikusan egyébként. Az eredetileg negyed hatos kezdés kicsit korábban kezdődött, így a művész tartott egy rövid bevezetőt is, amit azzal kezdett, hogy a padokban szétszórtan elhelyezkedő embereket közelebb invitálta, mert közelebből jobban szól (!!!) a cselló, hátul túlságosan visszhangzik.

Én, aki a harmadik sorban ültem, ebben a pillanatban úgy felderültem, mint a nyuszi a húsvéti tojásokon. Hoppá, gondoltam, ez jól kezdődik. Jól is folytatódott. A bevezetőben Kántor a saját viszonyát* és a darab felépítését magyarázta, olyan átszellemülten és hitelesen, amit csak ritkán hallani, főleg zenészektől, akik általában a taps után belemormolnak egy köszönömöt a mikrofonba, néha elmondják a dalaik címét, de kb. ennyi.

Amikor a rövid előadás azzal zárult, hogy Bach egy kortárs zeneszerző, mert nem skálákban, hanem hangokban gondolkodik, tudtam, hogy bitang jó lesz az előadás. Az is volt. Mint minden nagyszerű zenei eseményen, ahol az előadó emelkedettsége átragad a hallghatókra, teljes csend volt a templomban, a hely és a zene akkor és ott tökéletes összhangban találkozott. És bár vágytam rá, de a végén, a katarzis után úgy döntöttem, hogy ennél ma már nem lesz jobb, így elindultam haza a nulla fok körüli, szeles tavaszi koraestében.

Most is azt mondom, hogy jó döntés volt. Pedig aznap este Rohmann Ditta játszotta a d-dur szvitet, és az ő játékát is nagyon szeretem. A c-mollt beillesztem ide az Ő előadásában.

*A c-moll szvitet ritkán játszák a csellisták, mert át kell hangolni hozzá a hangszert, ami nagyon megterheli a csellót.