Kandace Spring az új Norah Jones. A Blue Note-nál már jó ideje megvan ez a vonal, ami a könnyen emészthető, kissé neo soulos, popos irányzatot illeti, és az idei új női hang egyértelműen Springé.

Az első lemeze sem volt rossz, és hasonlóan kellemesen ingadozott a neo soul, a jazz, a "magamat kísérem zongorán", és a hip hop beütésű laza ütemeken, mint az új, de az Indigon ezen felül még ott van Karriem Riggins produceri bábáskodása is, ami ugyan sokkal nem vitte előrébb a projektet zeneileg, de legalább nem giccses. Riggins amúgy alapvetően dobos, és legfőképpen hip hop albumokon szokott közreműködni mint producer, a szorosan vett mainstream-től egészen a nyugati parti abszktrakt szcénáig mindenütt - amúgy detroit-i, és néha dj-zik is. 

Nekem is ezért lett végül érdekes ez a lemez, mert a beleharangozó tracken pont az ütemek fogtak meg. Spring hangja és eladói karizmája szerintem elég közepes - mondjuk egy igazi élet-halál jazz énekeshez képest.

Mégis - tőlem egyébként meglehetősen szokatlan módon - vártam ezt a lemezt, és titokban abban reménykedtem, hogy hasonlítani fog a másik Blue Note artist, Robert Glasper dolgaira, aki viszont hibátlanul ötvözi a new yorki downtown jazz elemeit és a hip hopot. Sőt még az is megfordult a fejemben, hogy kis szerencsével akár még együtt is dolgozhatnak. Tévedtem.

Az Indigo annak a Black Orchid című ep-nek az egyenes folytatása, ami csak letölthető formátumban jelent meg és szintén Riggins írta az egészet. Alapvetően ütem alapú laza neo soul és jazz keveréke, némileg fazonigazítva, azaz erősen érződik rajta a cut and paste technika. 

Kandace amúgy igen vonzó előadó. A hangszíne, a nagy soul énekesek hagyományain edződött stílusa fülbemászóvá és könnyen megjegyezhetővé teszi. Viszont ugyanez a hang nem elég hajlékony és a tulajdonosa nem is áll úgy bele, azaz nem egy Elina Duni, aki az összes eltemetett érzelmet elő tudja hozni, és újra át tudja neked adni.

Spring inkább csak elénekli neked ezeket az alapvetően egyszerű dalokat, és hiába szól arról a dolog, hogy szeretni szívás (Love Sucks) a happy feeling letagadhatatlan.

Az Indigo lehetne akár egy tipikusan audiofil lemez is, ahol a "csak semmi érzelem, nem akarunk mi itt mást, csak szimplán jól érezni magunkat meg hangokat vadászni" típusból, ha tisztességesen lenne keverve, és nem lenne tele elektronikával. Az egyik darabban például szintetizátoron hallható zongora szól. Brrr, háborodnak fel a műszálas pulóveres villamos mérnökök. De Riggins simán rádobol a programozott alapra, a basszust pedig mindenhol feljebb csavarták.

Jó, oké, ezek azért nem olyan dalok. Riggins egyébként mindig is hasonló dolgokat csinált, ahol a több kevesebb elve érvényesült, ilyen értelemben akadnak azért az albumon kifejezetten kellemes darabok is. Például a Piece Of Me, ami egy az egyben Sade, még a gitártéma is, de az intonáció egyértelműen.

Aztán néhol a korai Madonna bukkan fel, La isla Bonita dallam menete egy kissé eltorzítva. És így tovább, akár egy klasszik hip hop lemezen, minden újrahasznosul, még az a két hang a zongorán, az is egy lemezről van bemintázva, sőt van lemezsercegés is, mint felhasznált hang.

Kandece-ék nem mintáznak, hanem imitálják és megidézik a dallamokat és a zenei megoldásokat, beemelik őket és eljátszanak velük. Nem véletlen az sem, hogy Robert Glasper is alapvetően a feldolgozásaival lett híres. És ebben van az ereje is, ahogy Riggins fellazítja a zenei szövetet, csak nem olyan magas hőfokon és nem az improvizáción van a hangsúly, mint mondjuk Glasper esetében.

Spring lazulgatva bebarangolja a maga világát, és még a balladákban is elhiszem neki, hogy ez ilyen egyszerű, csak el kell engedni. Vasárnap délutáni zenének tökéletes, és még sokadszori hallgatásra sem unalmas. Akár egy neo soul hip hop mixbe is simán belefér.

Van vinylen is, én is azt vettem meg.