Mindig van feljebb – Audio Note E/Sec/Signature/HE

 
an-01_2.jpgAmikor elbattyogtam átvenni az M2-őt*, gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal. Eleve, az M1-P1 PP páros nagyon jó kis belövőrendszer volt, de az eredetileg a bemutató terem dísze fogott meg. Az ötös szintet még amúgy sem ismerem közelebbről, meg rá is értem, gondoltam, kössük be az előfokomat, hadd menjen egy kicsit, aztán majd ebéd felé összeszedelőzködöm.

Az igazi poén az lenne, ha a bemutatóremben menne valami gagyi rádió, de mondjuk az Ongakun szólna. Elképzelem, hogy a média markt szintű marketingfogás mennyit dobna a hangulaton. Megszólal a bemondó mondjuk a sláger rádión jól felkompresszálva, emelkedett fejhangon, erőltetett jópofasággal, mint akinek feltoltak a seggén egy egész csomag eksztazit, majd bejön a még hangosabb reklám, két ágyúdörgés szerű effekttel és a végén beúsztatják az idei év mega-killer-giga-slágerét a deszpaszítóóóóót!

És akkor még örülhetünk, hogy megúsztuk a tört magyarsággal beszélő Kukit, aki tényleg elég kuki szegény. Az egyszeri hifista, aki a félhomályban hallkan duruzsoló Diana Krall-hoz van szokva, vajon felkapná a fejét? Szerintem simán. És azon mód el is kezdene lambadázni – vagy hogy kell erre a szarra táncolni.
an-04_1.jpgBekössem? Kérdezte Zalán, én meg rávágtam, hogy persze, csak arra nem figyeltem, hogy Ő fénylő a zongoralakkos, a sarokban szerényen meghúzódó a hangfalra gondol, én meg az előfokomra. Ennek a doboznak nem túl könnyű megjegyezni a típusszámát, ami így hangzik: AN E/SEC/SIGNATURE/HE Cobalt Series. A dobozon belül vannak olyan finomságok, mint Sogon kábel, meg AlNiCo mágnesek, a magassugárzó repülőgép alumíniumba van ágyazva, a dobozon kívül pedig akad két külső hangváltó, amelyik nehezebb, mint az előfokom.

Eredetileg az Ongaku szintjén van, vagyis az 5-ös lépcsőfokon. Igazság szerint csak az időt akartam eltölteni meg járatni az M2-őt, de ha már ott voltam, miért ne, gondoltam, így megvontam a vállam, és intettem, hogy persze kössük be. (Én meg majd szopok otthon egyedül az M2-vel, végül is, nem gond. De persze ez csak vicc volt)

A következő rendszer állt össze: a forrás a cd3.1x, az IC-k: AN Lexus, ISIS. Hangfalkábel: Vx kettősen kábelezve. Az erősítést egy M1-P1 PP páros végezte, a végén meg a megjegyezhetetlen nevű, fullos E doboz. Látható, hogy a rendszer egyáltalán nincs pariban egymással, hiszen a sima M1-PP1 PP három szinttel lejjebb van. A kábelek is keverednek, hol réz, hol ezüst, ésatöbbi. Mégis, ritka homogén hang szólalt meg, de erről érdemes(?) egy kicsit többet lamentálni.

Általában mindig viszek magammal lemezt, ha bárhová megyek, biztos, ami biztos. Ízlésekről ugye nem vitatkozunk, csak akkor, ha van. Most is ez történt, türelmetlen voltam, hát persze, akartam hallani, hogy mit tud az M2 már azonnal. (És persze összehasonlítani az enyémmel otthon, valamiképpen fejben levonni a CD3-at, ami sajnos rohadt nehéz, de aztán erre sajnos nem volt sem mód, sem idő)

an-03.jpgAztán az történt, hogy betettem az első lemezt és hogy úgy mondjam, “beleragadtam”. Pedig azt hittem, hogy bemelegítésnek jó lesz, aztán úgyis lépünk tovább. Végül aztán a második szám után már meg tudtam szólalni. Arról már sokat írtam, hogy mennyire el lehet merülni a jó high-endben, mennyire visz magával. Az élményszerűségről, arról, hogy a zene tulajdonképpeni tartalmáról és a struktúrájáról tudhatunk meg többet, miközben persze jól is szórakozunk, még akkor is, ha a zene történetesen mélyen meghat.

Ezt nem írnám meg ezredszerre. Azt meg teljesen felesleges karakter és időpocsékolásnak tartom, hogy arról írjak, mennyire “finomak” a magasak, mennyire fogja meg a membránt meg ehhez hasonló eufemizmusok. Egy pici még hiányzik a tetejéről, a basszusa pedig lehetne több. Hohó! Mihez képest több? De hagyjuk is.
Úgy hogy inkább elmegyek a humorosabb irányba, és a mostanában mindenünnen szembejövő ostoba, de kúlnak tűnő lájkvadász alcímek alatt összefoglalom, mire jutottam.

Nem fogod elhinni!
an-02_1.jpgAz AN E ezen verziója amellett, hogy képes olyan mikroinformációkat is magától értődő természetességgel visszaadni, hogy azt hinnéd, az erősítés súlyos milliókba van, ez “csak” az egyes szint, ráadásul Push Pull, ami egyébként lehetetlen, mert a hangkép olyan puha és simogató, mint egy kényelmes plüss fotel, ami még masszíroz is. A teljes spektruma a zenének kristálytiszta, a követhetőség és a mélyfúrás eszményi, az ember kapkodja a fejét annyi lesz egyszerre az infó, de mindez egyben van, kerek egész, ha nem figyelsz, fel sem tűnik. Egyszerűen csak meghallod, hogy az Erik Truffaz agyonjátszott lemezén a pergő dobon csillapításnak van egy törülköző.

Esetleg azt, hogy Gould a Bach lemezen az egyik partitában játszik a hangokkal, meg persze veled, a hallgatóval és hogy ez tulajdonképpen poén, vicc, nem komoly, mert a kotta megengedi, akkor lazítsunk egy kicsit. Vagy azt, hogy Avishai Cohen (ez a trombitás, mert van egy bőgős is ugyanilyen néven) az egyik hosszabb darabjának a közepén egyetlen hangot variál oda-vissza, mintha próbálgatná, hogy melyik válik be. És amikor vége van, akkor jössz rá, hogy ez nem bénázás volt, hanem pont ez kellett oda. Ettől lett olyan furcsa, kicsit légbőlkapott az egész. Na ilyenkor ámulsz egyet.

Öt dolog, amit tudni akarsz az E-ről
an-07.jpgAz első az, hogy ezt hogy csinálják? Nagy trükk, hogy minden doboz egyformán néz ki. Ha Te hifista vagy, sohasem fogsz kiadni ennyi pénzt egy hangfalért, mert azt szoktad meg, hogy ami drágább, az nagyobb is, szebb is, több benne a hangszóró, vastagabb a fala a doboznak, fényesebb rajta az arany színű névtáblácska. Ha viszont szereted a zenét, akkor maximum megnézed a fényezést és nem akarod a másik négy dolgot tudni. Hogy Sogon kábel van belül. Ühüm. Jól hangzik. De az sokkal jobban, hogy a hegedű húrjának milyen fénye van. Rácsodálkoznál a hangváltóban lévő két kilós kondikra, amelyek akkorák, mint egy 0,33-as Coca-Cola-s doboz? Hát, ezt a haveroknak bajosan lehet megmutatni.

Azt viszont igen, hogy egy gitár-bőgő duó lemezen szinte tapintani lehet az atmoszférát, és persze lehet sokat magyarázni a fent említett barátoknak, már ha nyitottak rá, hogy miért Bill Frisell az egyik legjobb gitáros. (Bill Frisell-Thomas Morgan: Small Town, ecm2526) És egy kicsit sajnálod, hogy azon a koncerten nem voltál ott.

Érthető okokból, a tengeren túlon van, meg amúgy sem jutottál volna be, a Carnegie Hall is egy legendás hely, elmennek a jegyek hónapokkal a program előtt. Frisell úgy játszik a gitárján, mint ahogy a madár énekel. Természetesen. Minden hangban ott van a múltja és az egész gyökérzene, az americana és a bendzsók fényes, fémes hangja. Csak ez ugye gitár. Ja és igen, használ torzítót is. Minden úgy hangzik, mintha ott, előtted születne meg, bele sem gondolsz, hogy ez akár évtizedekig tartott, míg ennyire gördülékeny, ennyire magától értődő módon képes játszani.


Nézd, mit csinál ez a férfi!
an-05_1.jpgKicseréli a lemezt, pedig még le sem járt! Na az ilyen elég ritka, mert ezzel a dobozzal a legtöbb lemez lejár. És sok minden mást is csinál ez a férfi, mert ahelyett, hogy hazamenne a frissen szerzett előfokozatával, inkább még marad, korgó gyomorral és hite szerint vallatja ezt a dobozt, noha valójában inkább csak tanulja. Mert minden egyes trackkel közelítünk ahhoz, hogy megfogalmazzam, miért jó, de minden egyes trackkel távolodok attól, hogy meg is tegyem. Valahogy a szokásos körülírások most nem segítenek, mert egyik sem nyújt fogódzót arra, amit hallok. Nem akaródzik elemezni, inkább vitetem magam tovább a zenével. Aztán majd csak kilyukadunk valahol.

Tudta?

A hifi és a high-end nem addiktív. A zenehallgatás viszont az. Ha ezt egy olyan rendszeren teszed, amely a természetességre építve hozza közelebb a lemezeidet, nem fogod méricskélni, miért is olyan, vagy, hogy milyen. És ennek a rendszernek, vagyis a természetes és torzítatlan zenehallgatásnak a hiánya is addiktív. Egyébként összességében azt tudom mondani, hogy megnyugtatóan az. Nincs követelődző érzés, hogy nincs, csak a hiánya sajdul bele.

Persze bizonyos határok között, mert, ha olyan a zene, akkor mész vele, vagy önként, vagy rákényszerít. Mint egy kellemes séta: a tevékenység frissít fel, nem feltétlenül a látvány. Szemlélődni mindenütt lehet, legfeljebb a szemlélődés eredménye nem lesz ugyanaz. Thomas Mann például nagyon tudott sétálni Bausán-nal a vizslájával, írt is belőle egy novellát, az a címe, hogy Úr és kutya.

Ilyenkor nem csak lazított, hanem éppenséggel összpontosított is. Működtette magában a megfigyelése azon elemeit, amelyek nem tudatosak. De ezen a részen ismét elveszítem a fonalat, mert magával ragad egy hullám, amit most éppenséggel Chris Potter és zenekara keltett. (Chris Potter-David Viralles-Marcus Gilmore: The Dreamer is the Dream, ecm2519). Futás után érzem magam így, amikor elönti az agyamat az endorfin, és visszatér minden a normális kerégvágásba.

Mondják, hogy a high-end elemel, éppenséggel pont fordítva van: visszahoz. Mégpedig azért, mert minél jobb egy rendszer, annál kevésbé kell a fejedben kiegészítened azzal, amit ugyan meghallasz, de nem mindig tudatosul. Így amikor eltűnik a hiányérzeted, sokkal könnyebbé válik a zenehallgatás, átváltasz a természetes figyelemre. A rendszer odatesz eléd mindent, te pedig dönthetsz, hogy mit teszel, szemlélődsz, vagy bevonódsz. Mivel én könnyen kapható vagyok, általában azonnal bevonódom. De vannak, akiket ez megijeszt.


Ennyi ember nem tévedhet

Nem tudom, hány embernek van ilyen hangfala otthon. Nekem nem lesz soha. Az viszont fontos, hogy egyáltalán létrejött és elérhető. Abban viszont biztos vagyok, hogy tulajdonosainak sok kellemes órát okoz, és még fog is okozni. Az is nyilvánvaló, hogy ilyen szintű high-endet nem nagyon találsz használtan. És majdnem biztos, hogy nem mindenki fogja értékelni, a kommersz jazz, nem túl veszélyes klasszikusok és óvatoskodó pop híveinek nagyobb durranás kell. A nagy test, nagy élvezet hívei sem fognak kielégülni tőle, bár tonalitásban tud olyat mutatni, amit még ők sem hallottak. Sőt, ilyen szintű transzparenciát egyetlen tölcséres sem fog tudni, még akkor sem, ha dinamikában mellé lehet tenni. Lágysága és a hitelessége tanítani való.


Ha csak egy dolgot hallgatsz ma, ez legyen az:
an-08.jpgBőven elég egy napra. Viszont frissen állsz fel előle. Pedig azt gondolná az ember, hogy éppen ellentétes dolog történik, elfáradsz bele, de szó sincs róla. Amikor végeztünk, nézegettem még a lemezeim borítóját, nem tudván hova téve a történést, mert át kellett értékelnem a megszólaló zenét. Aztán azon gondolkodtam, hogy most megint jól beszivattam magam, mert ahelyett, hogy maradtam volna a magam kis szintjén, megint elbóklásztam.
A végére aztán lepárlódott valamiféle “tapasztalat” is, miszerint ezt a szintet nehezen emészti meg az ember, tanulni kell. És hogy a végén az egyik legidegesítőbb orbitális közhellyel zárjam a közösségi média hájp marketing bullshitet: az AN E(Sec/Signature/HE az egyik legjobb dolog, ami a high-end-del történt az utóbbi időben.

*Ezt a cikket kb egy, inkább másféléve írtam. De mivel nem tudtam hozzá képeket szerezni, nem tudtam lehozni. Most kaptam párat, szigorúan telefonnal fotózva, gondoltam, mégis kirakom - annyira nem lett rossz.