Calexico-Iron & Wine: Years to Burn

 calexico-2015.jpgA Calexico zenéjére lenne igazán alkalma a crossover kifejezés, ha az nem lenne foglalt már és nem a klasszikus kortárs illetve a jazz keverékét értenék alatta. De mit is játszik a Calexico?

Alapvetően az indie alkategóriába sorolható, azon belül is némileg a hibrid válfajt viszi. Igazából az amerikai és a mexicói határvidék sivatagi rock zenéje ez, de persze van benne némi alt country és némi americana beütés is, amit ellensúlyoznak a latin fúvósok, hogy ezzel visszabillentsék a világzene felé, ami persze nem műfaj, hanem leginkább egy jelző ma már. Az biztos, hogy mindez leírva sokkal rosszabbul hangzik, mint hallgatva.

calexico-0.jpgAz egész apropója ennek a cikknek az új lemezük, amelyet azzal az Iron & Wine-nal vettek fel, akivel már korábban is zenéltek együtt. Amennyiben ismeretlenül hangzik a Calexico mint zenekar, az ismerkedésnek vagy az 1998-as The Black Light-ot, ami amellett, hogy az egyik legjobb lemezük, itt lettek igazán egyediek, már ami a hangzást illeti, vagy a Carried the Dust-ot ajánlom, mert az meg az egyik legdallamosabb.

Ha megtetszett , amit hallottál ezeken az albumokon, akkor egyből ugorhatsz Spiritoso-ra, ami ugye egy koncertlemez, csak éppen a Bécsi filharmonikusok adják a hátteret. Én egyébként némileg berzenkedem a klasszikus zenei betétektől és a háttérben a poszterszerű hangképektől is, ami az ilyen lemezeken lenni szokott, de ez egy kivételesen jól sikerült felvétel – mármint zeneileg, és nem hangminőségét tekintve. A hangzásban a nagyzenekar nem csak kiegészít, hanem szerves részt alkot, és ez elég ritka, főként, hogy a Calexico azért mégiscsak alapjában véve dalokat ír gitárra és dobra. 

Szóval a Calexico nem ma kezdte sem az ismerkedést a sivatagokkal, sem annak a zenébe olvasztásával. Én először valamelyik Sziget világzenei színpadán láttam-hallottam őket, talán 2013-ban, akkor már megvolt pár lemezük és talán az egyik legjobb koncertet adták, már persze számomra. Egészen furcsa volt ezeket a hétköznapinak kinéző figurákat meg a fúvós latinókat egy színpadon látni, és hallani ezt a sajátos zenét, amelyben, hol a gitárok, hol a rezesek kaptak lassú szárnyalásra.

Megvolt tehát a maradandó élmény, és a szövegeik sem voltak hétköznapiak, egy jó időre megjegyeztem a nevüket. Aztán persze nagy hiatus következett, de az új lemezre felkaptam a fejem, és amikor a deep akciózta a beragadt cd-ket, ajánlottam is valamelyiket, (Edge of the Sun).

Az új anyagon inkább az alt-countrys témák, megszólalás és ebből adódóan a gitárok érvényesülnek, és ez így jó. A lemezt Nashville-ben vették fel, így nem meglepő az előző kijelentésem tartalma. A Calexico egyelőre nem öregszik, végül is 30 éve a pályán vannak, nem nagyon van kifejezetten gyenge lemezük, szóval nincs miért aggódni. Maardt még ötlet, szív, és lendület is. Ha minden igaz, lesz belőle vinil is.

Címkék: zene, vélemény