Kissé elkoptatott lett az utóbbi időben a legendás mint kifejezés. Egyszerűen túl sok mindenre használják. Nyilván van sok olyan cég, amely több évtizede a piacon van, ezek egy része ma már csak brand vagy brandnevek gyűjtője, és persze van pár olyan is - ilyen a Sudgen is - amely valóban legenda, hiszen olyan termékeket fejlesztett, amelyek vagy világelsők voltak a technológiában, esetleg hangzásban teremtettek etalont, vagy úttörök voltak valamely területen.

A hifi show után pár nappal történt, hogy gyanútlanul megnyitottam az audiolife e-mail fiókját, és az első levél egy meghívás volt, hogy ha érdekel a Sugden, csak jelezzek és mehet a meghallgatás. Minden szempontból meglepődtem, mert igen persze, érdekel, másrészt meg ritka az olyan megkeresés, ahol nem lóg ki azonnal a lóláb, vagyis az ingyen marketing lehetőség. Miért ne mondtam volna igent?

A Sugdent szerintem nem kell külön bemutatni, akinek mégis, annak röviden csak annyit, hogy az ízig-vérig angol cég volt az első, aki tiszta A osztályban épített egy erősítőt, ami a maga korában technikai nonszensznek számított, viszont  jó fülű újságírók már akkor is egyfajta etalonként emlegették. A Sugden régen és ma is egy családi vállalkozás, és az is akar maradni. Hasonlóan a Grado-hoz, nem megy a trendek után, ma is erősen szűk termékkínálattal dolgozik, pár tucat erősítőt gyárt, kizárólag házon belül, kézzel. A dizájnt, és a tervezést is egy belső a csapat készíti, nem is nagyon van náluk fluktuáció - a Sugden-nél dolgozni életfogytiglani állást jelent.

Történetükből adódóan ragaszkodnak a hagyományhoz, ami náluk a tiszta A osztályt és a FET-eket jelenti, kb ugyanazt az erősítőt gyártják különböző teljesítménnyel és dobozban, persze folyamatosan fejlesztve. Az utóbbi években tovább szűkítették a termékkínálatot, megszűnt a hangdobozuk és már cd játszójuk sincs, csak a Masterclass osztályban, illetve a belépő szintű széria kis kifutott.

Az origo a hatvanas évek óta létező és különböző reikarnációkban újjáéledő A21, nyilván ebből adnak el a legtöbbet, illetve a Masterclass, ami az angol audiofil és high-end világ egyik legnagyobb dobása, ugyanis relatíve olcsó és valóban egy legenda, illetve hát - bizonyos körökben - a tranzisztoros Ongaku nevet is kiérdemelhetné, már ami a hangzásvilágának gazdagságát illeti. Mindezt, így túl a meghallgatáson, tanúsíthatom is. 

A magam részéről elöljáróban azt mondhatom, hogy ha valaki mindenáron ragaszkodik a transzisztorhoz, mint erősítő eszközhöz, és high-endet akar magának, olyat, amelyen gyakorlatilag bármennyi ideig bármilyen zenét lehet hallgatni, akkor felejtse el az Ún Nagy Neveket, én helyettük inkább a Sugdent ajánlom.

Egyrészt olcsóbb és tudja ugyanazt, plusz még az áttetszően és teljesen transzparensen holografikus megszólalás mellett képes arra, amire leginkább a tényleg nagy és nagyon drága csövesek: vagyis egy olyan atmoszférát teremt, amiben a rögzített zene egyéb aspektusai is magától értetődő természetességgel megjelennek: vagyis a konzervzene élővé és valódi átélhető élménnyé képes válni.

Az én első találkozásom a Masterclass-szal az egyik szabadnapomra esett, amikor is ahelyett, hogy otthon pihentem volna, inkább elmentem venni pár lemezt és meghallgatni az A21-et. Hát, az most épp nincs bekötve, mondta Hunka Robi, a Hangtér galériában és hellyel kínált a kanapén.

Akkor még nem tudtam, mi fog következni, így nyugodtan leültem és előszedtem a magammal hozott cd-ket. A Masterclass végfokok nem egy szépségek. Hatalmas hordfülek elöl meg egy led, a súlyos és vaskos doboz oldala egybefüggő hűtőborda, és persze ebből mindjárt kettő van - a dizájn ebben ki is merül. Az előfokkal bővített lánc a köztudottan kevéssé érzékeny nagy Dynaudio dobozokra voltak rákötve, amelyek nekem nem nagy kedvenceim, de legyen.

Az első lemez Rokia Traoré: Né so című albuma volt, amit nagyon szeretek. Valami azonban nem stimmelt. Mármint ahhoz képest, amit megszoktam. Elkezdtem figyelni, hogy mi lehet az. Viszont folyton kizökkentem, mert azonnal elvitt a lemez, a zene. A picsába gondoltam, ilyen is ritkán van, hogy ennyire erős a cucc, hogy rögtön beránt és nem enged.

Aztán kezdtek bemelegedni a végfokok és a jelenség egyre erősebb lett. A második lemez már olyan volt, mint egy régi, szeretett ismerős, aki egyszer csak megjelenik az ajtódban egy üveg borral és egy széles mosollyal az arcán. Nem szeretek ugrálni a számok között, de annyira izgatott lettem, hogy léptetnem kellett egyet a Rita Payés és Elisabeth Roma lemezen, amikor is azt történt, hogy a szürke, borongós délelőttön egyszer csak kisütött a nap. Mármint nem kint, hanem bent a Hangtérben.

Ez a lemez egyébként sok szempontból különleges, ugyanis Rita Payes énekes-harsonás Elisabeth Roma -  klasszikus gitáros - lánya, aki azt találta ki, hogy a mama szülinapjára stúdió időt vásárol és felvesznek egy közös lemezt. Az Imagina anya-lánya album egy nagyon intim lemez, amelyen két teljesen eltérő gyökerű és korú nő játssza a személyes kedvenceiket.

Mindez így leírva nem túl érdekes, viszont valamilyen csoda folytán eljutottak Budapestre, egészen pontosan az Opus jazz klubba, ahol az augusztus 20-i hosszú hétvégén adtak egy telt házas koncertet, ami életem egyik nagy élményévé vált. Egyrészt a koncert tökéletes volt, a közönség egy pisszenés nélkül hallgatta a darabokat. Hangosítás alig volt, Payés végig a mikrofon mellé fújt, az énekhangja pedig halk volt és törékeny. Eleve meg lehetett illetődve az ekkora érdeklődéstől. Viszont a hangulat olyan emelkedett, mégis nagyon emberi és lélekkel teli volt, ami még a "nagyoknak" is ritkán jön össze. 

Másrészt egyik meglepetésből estem a másikba. A koncert végén, amikor sorban álltam a lemezért, előttem egy fiatal pár éppen azt magyarázta, hogy csak ezért a koncertért jöttek fel Tatabányáról, majd az énekes lánynak átadtak egy fülbevalót, mint ajándékot. Ilyet még életemben nem láttam, főleg nem egy szinte teljesen ismeretlen, ráadásul alkalmi formációval kapcsolatban. Viszont tökéletesen beleillett a hangulatba, ami nagyon messze volt a direkt rajongástól és az érdektelen szórakozástól, ami mostanában jellemző.

Hát szóval, ez a lemez szólt éppen, amikor rájöttem, hogy engem szivatnak, méghozzá elég keményen. Merthogy az egész hangzás nagyon olyan volt, mintha legalább egy elektroncső, de inkább több lenne a jelútban, de hát egyetlen darab sem volt.

A Sugdenről tudtam már, hogy nagyon "udvariasan" szól, sehol semmilyen torzítás, de elképesztően lágy és mintha visszafogott is lenne, de valahogy mégsem az - az ember várná a megindulásokban, hogy majd itt fogja lekerekíteni az előadást, de a végfokok tartalékai szinte végtelenek.

Hiába a nagy csúcsok, meg se rezzen, minden átjön rajta. És ez a minden nagyon szépen jön át rajta. A hangkép, amit teremt, egyrészt képes a zenei szövet legfinomabb rezdüléseit is átengedi magán, és teljes egészében megjeleníteni, másrészt nem akar sziporkázni és nem is csinál minden hangszerből nagyzenekart, teljesen kompakt. Most írhatnám, hogy nem szól bele a lemezen lévő zenébe, ez viszont nem igaz.

Mert a hangulata, a transzparenciája és az eleganciája, igen, ezt a szót kerestem, mindenestől high-end, azaz több önmagánál. Olyannyira és úgy egyéni, hogy az ember el tud benne merülni, el tud veszni, ha kell - fényévekre a sterilitástól. A Sugden amúgy amellett, hogy erőteljesen hangsúlyozza a technikai felépítést, rengeteget tesztel is, mármint füllel, és ez hallatszik is.

Akik ezt az erősítőt készítették, tudják, mit akarnak hallani, de a cucc még szerintem nekik is tud meglepetést okozni. A Masterclass szerintem ilyen értelemben kilép az osztályozás köréből és önmagában áll. A következő lemez a Bill Frisell-Thomas Morgan koncertfelvétel lett, amelyet a Village Vanguardban vettek fel. Nagyszerű zenészek jutalomjátéka. Semmi technika, nulla virgázás és mégis: a megoldásaik és a kettejük közötti összhang, ahogy az első percekben megtalálják a hangütést és ez végig ki is tart, felemelő és olykor megható. Eszményien szólt az egész.

Nem az, hogy basszus, meg lecsengések, hanem "szimplán" egy bőgő, aminek végtelen az alja, viszont nem hangszerszerű, hanem az. Frisell pedáljai, ahogy beloopolja saját magát, majd lekíséri az egészet és a végén beleszövi a szólójába a témát, amit az előbb vágott ki, csak mindezt egy oktával fölötte. Olyan az egész, hogy vagy csak nézel magad elé, vagy teli pofával mosolyogsz. Mindezt akár egy számon belül is "eljátszák". 

És a Masterclass egyáltalán nem poszterszerű, hús-vér emberek játéka jelenik meg, és nagyon jól el lehet szöszölni a hangszerek jellemzőivel, ez most akkor a Yamaha zongora, a kicsi, vagy a nagy Steinway, és semmi pasztelszín meg szürkeség, semmi jótékony homály. Ha kell, lehet vele hifizni is, illetve azt is kimaxolja.

A Masterclass-t hallgatva olyan egy délelőtt, mintha csak egy óra lenne. Ha megszokod, simán tudsz mellette beszélgetni, majd a következő percben teljes figyelemmel elmerülni a zenében. Élmény rajta keresztül szinte bármi. A Sugden nem ez a kicsontozott high-end, ahol mindig éles a hegedű és nagyon realisztikus akar lenni, semmi görcs, inkább a teljes elengedettség. Hozzám ez a fajta hangzás sokkal közelebb áll, mint a hangnyomás és részletek versenye. A Sugden sohasem fényes, inkább sötét és kerek - legalábbis a Masterclass.

Igazából hosszan tudnék most még lamentálni a hangzásról meg ragozni a dolgot. Körülírni azt, ami lehetetlen, mert igazából hallani kellene, de sajnos ez nem a poszt, és nem az a blog, ahol magamnak és másoknak akarom bizonygatni azt, amiben biztos vagyok, hogy úgyis csak pár embernek érthető. 

Közhely is, egyértelmű is, ráadásul kár lenne tagadni: a high-end nem egy olcsó hobbi. Viszont abban is biztos vagyok, hogy aki ilyet vesz magának, bármennyire is igaz a közhely, hogy a boldogságot nem lehet pénzen venni, az biztos, hogy jó pár kellemes órát szerezhet magának, ha a Masterclass-nak bizalmat szavaz. És bármennyire is nehéz belegondolni, azt kell mondjam, hogy nagyon is megéri. A Sugden ugyan már a hathétszámjegyű ligában játszik ezzel az elő-végfokkal, de annak az alján van, mármint árban. Viszont a tudása meg abszolút felsőkategóriás.  

Azt is érdemes megemlíteni, hogy a Sugden, hasonlóan az Audio Note-hoz - és ezt sok más tesztelő is kiemeli -, nem a klasszikus értelemben vett audiofilek kedvence. Nem nagyon lehet vele menőzni, nincs rajta sok gomb és ha egy kezdőt vagy amatőrt leültetsz elé, akkor nem fogja hanyat dobni magát tőle - főleg nem fogja megszeretni még jobban Diana Krall művésznőt és munkásságát.

A hangnyomással sem fogja felborítani. Viszont a magam fajta zenebuzinak, akit a zenék jobban érdekelnek, mint a technikai részletek vagy éppen a hangzás felszíne, hogy úgy mondjam: sokkal jobban profilba vág. Mellesleg az első olyan tranzisztoros erősítő, amire azt mondom, hogy ki tudja váltani a csöveket - hiányérzet nélkül.

Élmény volt, minden tekintetben. A nap végén még azt is realizáltam, hogy jobb döntés volt a meghallgatás, mintha otthon döglöttem volna, sokkal jobban ki tudtam lazulni, és fel tudtam töltődni. Na például, ezért is megéri high-endet birtokolni.

A posztnak itt elvileg vége, viszont a szeánsz végén az 50. évfordulóra tervezett és épített integráltat (Masterclass ANV-50) egy rémisztően csúnya szövetszatyorba csomagolva magamhoz vettem - további érzékszervi benyomások szerzése végett. De ezt már csak a következő részben.

A rendszer: Sugden Masterclass LA-4 előfokozat, MPA4 monblockok, az egyik legnagyobb Dynaudio hangfal és Black Rhodium kábelek.

Árak: előfok: 4238 eur. Végfok: 11 911 eur.