Amikor először komolyabban elgondolkodtam azon, hogy meghallgatnám ezt az erősítőt, megpróbáltam felidézni a korábbi ilyen irányú emlékeimet. Ugyan nem sok, de azért volt ilyen is. Mielőtt még az avx átállt volna a kínai bálás hifinél sokkal kevésbé problémás és sokkal jövedelmezőbb kávék forgalmazására, a china hifi kínálatának egy részével foglalkozott.

Nekik volt budapesti bemutatótermük egy társasház vagy talán családi ház nappalijában. Már nem emlékszem, hogy miért és milyen indíttatásból keveredtem oda, de egyszer jártam ott. A készülékek nem tettek rám maradandó benyomást, lapos, jellegtelen és túlságosan elfolyó hangjuk volt, ködös és izgalomtól mentes megszólalással. Talán mintha akkor is egy csöves elektronika érdekelt volna, ami nem újdonság, most is ez a helyzet: minden érdekel – egy bizonyos szint fölött –, amiben elektroncsövek dolgoznak.

Már az sincs meg pontosan, hogy mikor merült fel, hogy a Reisongot elhozzam, talán, amikor Gáborral az egyik ritka szabadnapomon összefutottunk a Hangvetőben tök véletlenül, és meghívtam kávézni az egyik kedvenc pékségembe, a The Hatchery-be.

Gábor nem volt túlságosan elragadtatva tőle, mármint az erősítőtől, a kávé szerintem ízlett neki. Ahogy kivettem a szavaiból, nem a hangja zavarta, inkább az, hogy egy picit nagyobb bemeneti feszültsége elkelne, és bár kellőképpen meghajtja az Audio Nirvana dobozokat, de azért mégis.

Mivel én köztudottan úgy nevezett kemény vonalas 2A3 használó vagyok, illetve Gábor rendelt az erősítőhöz egy széria Shuguang, mostanában Shu Guang Western Elecric Plus 6SL7-es csővet is, úgy gondoltam, legalább a csöveket meghallgatom, mi bajom lehet.

Persze időközben elharapódzott, majd tetőzött otthon a rendrakás utáni vágy, nem annyira hiányzott még egy 15 kilós erősítő egy nagy karton dobozban, amit kerülgetni kell a nappaliban. Viszont visszautasítani meg nem akartam, így igyekeztem hamar túlesni a teszten, azzal a biztos tudattal, hogy nem lesz belőle poszt. Majd udvarisan közlöm Gáborral, hogy „nem az én világom”, ami a nem tetszett szalonképes verziója.

Bár már látttam párszor a bemutatóteremben, de különösképpen nem figyeltem meg, a kicsomagolás után feltűnt, hogy a kegyetlen nevű integrált milyen jól néz ki.

A tükrösre csiszolt króm fedlap mellett sárgaréz oldallapok, elöl pedig két kis műszer mutatóba. Mondjuk a dizájn nem túl egyedi, de a kivitelezést megirígyelhetné a legtöbb DIY masina. A hangerőpoti finoman jár, nem lötyög és az erősítő nem kelti az olcsó kínai termék látszatát, kifejezetten mutatós darab, semmivel nincs elmaradva a nagy nevek termékeitől, amelyeknek egy része persze szintén Kínában készül, simán lehet, hogy ugyanezen a gépsoron, csak nincs ilyen nyíltan felállalva. A neve viszont borzalmas, nem tudom, kinek mi jut az eszébe a Rejszongról, de nekem az. És hát a Boyuu sem túl előnyös az európai fülnek, viszont ha ezen túl tudunk lendülni, érhetnek meglepetések.

Elsőnek példul az, hogy nem búg. Teljesen csendes, ami szintén meglepő és a hangfalakból sem fúj a sarki szél, ami arra utal, hogy a kimenőik is rendben vannak. Alapkiépítésben a PSVANE 2A3 C jelű csöveivel kapjuk, ami nem egy nagy szám, de korrekt cső, semmi komolyabb baja nincs, mindenesetre, aki csöveseket hallgat egy idő után úgyis upgradelni fog valamelyik drágább típusra, én is ezt tettem és ezt is fogom javasolni majd a végén, de addig haladjunk szépen sorjában. Amint azt már fentebb említettem, hogy Gábor beszerzett két komolyabb előfok csövet – mert hogy ez egy integrált erősítő – a 6SL7-esekből a Shu Guang Western Electric replikájának Plus jelzésű típusát. És milyen jól tette.

Nem csináltam meg az oda-vissza tesztet, ahhoz azért kicsit már lusta vagyok, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy az előfok cső nagyban hozzájárult a végső hangi eredményhez. Szóval az egyik délutánon felügyeskedtem az állványra a Buzsut és bekapcsoltam.

Sok jóra nem számítottam, így azzal a tudattal kerestem lemezt, hogy nagyon ne legyen fájdalmas. A Bowman trio cd-je akadt a kezembe, ami egy koncertfelvétel, jó nyersen szól, hiába a sok utómunka rajta. Hát, ugye mégsem egy Jazz At The Pawnshop, mosolyogtam magamban, de legalább hasonló. Ha már tesztelek, tegyek mégis némi gesztust az igazi tesztelőknek. Magam csak egy hétköznapi zenehallgató volnék.

Az első hangoknál inkább az zavart, hogy fejben le kellett vonnom az ACME csöveket, amelyek új energiát leheltek az időközben kihalt audiofil titkos életembe, de amúgy simán lement két szám. Nohiszen, gondoltam, akkor úgy tűnik, hogy a régebbi kínai emlékeimet nyugodtam törölhetem az memóriámból, mert nem volt sem lassú, sem szirupos, sem bágyadt, sőt éppen ellenkezőleg: virgoncan, mondhatni vidáman tette a dolgát.

Arra azért emlékeztem, hogy Gábor olyan 200 ezer körüli árat mondott, ahhoz ez meglepően jól teljesített. Kerestem aztán még lemezeket, ha már hallgatom, legalább nekem is legyen némi élvezet – nem mintha a Bowmann trio ne játszana jó zenét – és kínozzuk is egy kicsit a vasat. Főznöm is kellett aznap, szóval lement még három lemez és egyszer sem akartam eldobni a fakanalat. Még az a szóvicc is megfordult a fejemben, hogy ha valaki megkérdezi, mit csináltam az egyik igen ritka szabad délelőttömön, azt válaszolom neki: Rejszongtam.

Végül is lement aztán még pár lemez és napokig elvoltam a kis kínaival, amivel igazából semmi bajom nem akadt. Mert oké, hogy élvezeti értékben jóval szűkebb a keret, itt még ne keressünk revelációt, sem más high-end erényeket, de simán mellé lehet tenni a kis Sparklert, ami egyébként kb ennyi árban is, nem fog elvérezni.

Sőt, a Reisong hangjában van valami vidám, valami könnyű és elengedett, amivel túllendülsz azon, hogy szűkebb a frekvenciasávja, és hogy azért elég sok mindent lenyel. Bőven benne van az audiofil ligában, szinte műfajfüggetlenül lejátszott mindent. Igen, azért a basszusa kicsit összefolyik és az énekhangja sem olyan kidolgozott – mármint a megszólalásnak, nem az énekesnek –, mint amit megszoktam, de hát itt azért a belépő szinten vagyunk, bármit is jelentsen ez.

Minél többet hallgattam, annál több kérdés merült fel bennem; bonyolult dolog ez a tesztelés nevű valami. Valamiért engem az összefüggések mindig jobban érdekeltek, mint önmagában a „dolog”. Ilyenkor mindig azt pörgetem, jó kelet-európaiként a belém rögzült kisebbrendűségi komplexusnak engedve, hogy ez a 400 dollár mi mindent foglal magában. Azt már megtanultam, hogy itthon valószínűleg soha nem fogjuk szegény Hifi Magazint elengedni, és hagyni, hogy oda kerüljön, ahová tulajdonképpen való: kordukumentumnak és relikviának. A szemcsés fekete-fehér fotóival és a Harmadév nyuszijával együtt.

Azt viszont értem, hogy sokakban működik az előítélet nevű valami, ami persze valójában egyfajta információ hiány és egyfajta énkép erősítő dolog. Mert valóban hihetetlen, pontosabban nehezen hihető, hogy miként és hogyan sikerült kitermelnie a lesajnált és béna, szinte csak a másolásra alapozó iparnak egy ilyen terméket, ami a nevét leszámítva hozza azt a szintet, amiért egy DIY-ben mozgó tervező is felhúzza a szemöldökét, akik ugye mind Kondo-hoz mérik magukat, de gyakran még ezt a szintet sem sikerül megugraniuk. Mert hogy a kinézet és a csövek bruttó ára kb kiadja azt az árat, amennyiért ezt az erősítőt a boltban megveszed.

Mert hogy a Reisong nem szól rosszul, sőt, ha egy ilyen erősítővel kezdene mindenki, nem kellene most ezt a posztot megírnom. És nem kellene szenvedni azzal, hogy mondjuk egy darabot eladjanak belőle. Meg nem lenne ennyi előítélet. Lehet nézegetni előlről-hátulról, de ez akkor is teljesen rendben van. 

És akkor itt kellene rátérni a hangjára, ami persze az én szövegeimben össze szokott folyni a csövek hangjáról való elmélkedéssel. Ha én egy mezei olvasó lennék, aki arra kiváncsi, hogy a nehezen összespórolt pénzem mire költsem el, ez tuti idegesítene. Mezei olvasóknak azt a tanácsot tudom adni, hogy nem olvasás, főként ne az interneten található szövegek alapján döntsön, hanem vigye haza. 

Szóval a kis Buzsu vidáman és kellemesen szól. Érezni, hogy itt nem az a lényeg, hogy minden részletnek utánajárjunk, de például - valószínűleg  a csöveknek köszönhetően - az énekhnagja tök jó. A korlátait azon a határon belül tudta tartani, ami még nem zavaró. Ha van egy nagy érzékenységű dobozod és rendesen kiszolgálod, sokkal inkább ajánlom, mint egy ismert márka alap készülékét. Mert eleve adott az upgrade lehetőség a csövek miatt, tehát tudsz vele fejlődni. Másrészt pedig ez mégiscsak az egyik legjobb triódával épített csöves erősítő annak minden erényével: nincs érdes hangja és realisztikusan szól, semmi műhomály meg elkent tranziensek. 

Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy sokan félnek a kínai termékektől, mert ők pontosan ugyanazt tanulták, amit én is a korai élmélnyeimmől: hogy a kinézet még csak-csak, de a tartalom már sántít.  A helyzet az, hogy ez a Boyuu esetében nem játszik, vagy azért, mert már a kínai hifi is kinőtte a gyermekbetegségeit, ergo képesek egy normális minőségű kimenőt előllítani. Vagy a Reisong nem arra játszik, hogy nagyon sokat eladjon nagyon olcsón egy mindent a szemnek, semmit a fülnek erősítőből. Ez utóbbi a valószínűbb egyébként.

(Ide annyi mellékmondatot fűznék, hogy megpróbáltam megnézni, melyik az a márka, amiből sok megy el és azt találtam, hogy az Oldchen és Aiqin néven futó brand az egyik legmenőbb cucc Kínában. Egy 300B-vel szerelt, valószerűtlenül olcsó erősítőben például egyedi PSVANE csövek vannak és havonta néhány százas eladásokat produkál. A 2006-óta árult EL34-esekkel szerelt erölködőből például több, mint egymillió(!) darabot adtak el, ami horrorisztikusan nagy szám. Ezt a pörgést a Buzsu nem hiszem, hogy be tudja hozni - és valószínűleg egyébként sokkal jobban szólhat, mint az Oldchen, bár azokat nem hallottam. És persze tegyük hozzá, hogy Kínában másfélmillárdan élnek.)

Sajnos, mivel az ilyen esetekben addig nincs eredmény, amíg minden nem klappol, én hiába szurkolok a Buzsunak, ha továbbra is élnek az előítéletek meg az óvatoskodás. Amivel például egyébként semmi baj sincs. Hiszen az ember inkább legyen óvatos, mint hogy megszívja. Én például ennyi pénzért szívesen elfogadnám második erősítőnek - ha abból ne lenne itthon már egy. A csöveket viszont nem érdemes megspórolni, mert az alapkiépítés elég gyengécske. Ha és amennyiben viszont megveszed hozzá a minőségibb darabokat, egy kategróiával feljebb vagy. Végszónak ez szerintem tökéletes. 

A 6SL7-es csövek egyébként nekem annyira bejöttek, hogy a következő poszt arról fog szólni, hogy milyen a hangjuk a Vindicatorban.