Tavaszi dallamok - néhány lemez az ajánlóban
Portico a Living Fields albummal került az érdeklődésem előterébe. A ninja tunes-nál kijött albumon többek között James Blake közreműködésével egy szépen megírt basszusnehéz, de finomra hangszerelt és kompakt lemezt írtak.
Az utóbb quartet néven nyomuló angol zenekar első nagy dobását, a Knee deep-et jelölték egy Mercury Prize-ra is - ami persze nem jelent semmit, de mégiscsak. Az új lemezükön visszatértek a kezdetekhez, vagyis egy nehezen kategorizálható hangzáshoz, valahol a jazz, a bass music és a downtempo határmezsgyéin.
A bár tavalyi, de még friss anyag Memory Streams címmel jelent meg és zeneileg sok újdonságot nem hozott. Ha csak azt nem, hogy elég sokat használják a hang nevű fém ütős hangszert, amit mostanában sok amatőr zenésznél látok, akár az utcán is. Legalábbis a volt Moszkva-, mostanában Széll Kálmán-téren szokott ülni egy raszta srác, aki ezen játszik.
Ezen kívül a zenék minősége a régi, az énekhang viszont áldozatul esett a fazinírozásnak, ami nem tudom, hogy baj-e, nekem speciel hiányzik. Az előző anyagaikhoz képest hangsúlyosan hangszerközpontú lemez lett, tele szólóval, mintha egy modernre hangolt jazz quartet szólna – ahogy tulajdonképpen azok is, persze azért ez mégsem az igazi, kanonizált jazz. Jó sűrű a lemez, egy percre sem áll meg, a trackek is ilyenek, tömények, kavarognak, mint egy folyton hullámzó, felkorbácsolt vízi folyó.
A Blue Note artist zongorista, Robert Glasper: Fuck Yo Feelings! címmel kiadott egy mixtape-et, ami erősen támaszkodik az újhullámos hip hopra és neo soulra, illetve ezek keresztmetszetére és/vagy holdudvarára. Mivel ez egy mixtape, eléggé meglepett, hogy lett belőle fizikai formátum. Nyers hangzás, szókimondó szövegek, az ütemek kattognak, a zongora kizárólag két oktávon szól, tele van torzítással, mi kell még? A közreműködők között megtalálható Herbie Hanckok is egy darab erejéig. Jó hosszú anyag lett, egyhuzamban kissé tömény, de én szeretem az ilyen billegő ütemű jazzel kevert cuccokat, bár mostanában eléggé divatos lett ez a fajta hangzás. Glasper ritkán nyúl mellé, ez is minőségi zene.
A Makám inkább már intézmény, mintsem zenekar. A sorlemezei között időről-időre vannak olyan albumaik, amelyen magyar költők műveit dolgozzák fel, illetve, hol Makám néven jönnek ki, hol a zenekarvezető nevén, mintegy szólóban.
Ilyen volt a Petri album is, és ilyen az új lemezük is, a Budapest éjszakája szól, amelyen Ady verseket "zenésítettek" meg. Népzenei alapok és world music keveredik a sajátos stílusukkal, ami messziről felismerhető. Az idézőjel azért jogos ebben az esetben, mert tulajdonképpen a versek adják a szövegeket, de ez nem egy verslemez. Annál sokkal mélyebb és sokkal jobban kidolgozott is. Ugyan a versek adják az alapot, de a líra csak a kiindulópont, de a zene legalább olyan hangsúlyos, ha nem hangsúlyosabb, mint a szöveg.
A Budapest éjszakája szól-t nem nehéz a jelenre vonatkozó áthallásokkal hallgatni, Ady mostanában többszörösen aktuális. Komoly, mély, átélt és megélt anyag, minden hallgatásra ad valami újat; valahogy hallani, ahogy a szövegek elemelik a zenét, és azt is, hogy az átélés felér ahhoz, ami Adyt a legnagyobb magyar költők közé repíti: vagyis a tömény érzelmi és intellektuális, szellemi magasság. A lemez a mostanában egyre izmosodó hazai felhozatalból is kiemelkedik, nagyszerű zenészek, parádés pillanatok, kár, hogy a kiadvány kissé puritán.
Ha már magyar zenéné tartunk, akkor muszáj megemlítenem Szemző Tibor új lemezét is, a Csomát. A Csoma legendáriuma animációs filmet ugye már elég régen csinálta, tavaly lett belőle egy színházi átírat, a film zenéjét pedig most újra feljátszották és kiadták vinyl lemezen.
A minimálzene hazai nagyágyújában most sem lehet csalódni, a lemez olyan, amilyennek egy ilyen kiadványnak lennie kell. A borítójától kezdve a minőségéig tízpontos, a rajta lévő darabokról nem is beszélve, mi most nem a film aláfestő zenéjeként szól, hanem teljes értékű szerzeményekként, bár nyilván a kettő között van átfedés. Egyébként nemrég volt a hazai buddhista közösség online rádiójában, a buddha fm-en Szemzővel egy interjú, ahol nagyon szépeket mondott a világban tapasztalható szenvedésről, ami most duplán aktuális. Ha még ismétlik, feltétlenül hallgassátok meg, Szemző élőszóban is érdekes, a belőle áradó nyugalom és gondolati mélység példaértékű.
A hazai BMC Records és úgy általában a BMC nekem nagy kedvencem, és sajnos méltatlanul alulértékeltek a lemezei, legalábbis én nem nagyon szoktam sorban állni a pultnál a cd-kért. Most a nagyon erős felhozatalból két lemezt emelnék ki. Az egyik Dés András új anyaga, ami erdőkerülő quartet-ként került rögzítésre, einschließlich cím alatt. A lemez illeszkedik a mostanában egyre erőteljesebb környezetvédelem és a természetbe való visszavonulás, egyáltalán az élhető környezetről és a szabad zene összefonódásáról szóló művészeti trendbe.
Mindez persze a zene felől nézve másodlagos, maga Dés sem ezt tartja önmaga számára fontosnak, egyedül az inspiráció felől említi meg. Az anyagot a Bakonyban vették fel, az erdőben. Dés hangszereket sem vitt magával. Az élő környezetben, fákon, köveken, vagy a saját testén játszott. A hangkulissza és a felvétel pompás, a madarak csicsergését is beépítik a félig megírt, többnyire rögtönzött kompozícióikba, amelyeket nem részenként vágtak össze, hanem egyben vettek fel.
Ha már bmc, akkor nem tudok elmenni a tavalyi Hugues Mayot: L'Arbre Rouge, azaz a vörös fa című lemeze mellett. A francia szabad zenéből ismert Mayot egy olyan laza művészi közösséget épített fel zenekarként, ahol emberileg is közel állnak egymáshoz a zenészek, például a zenekarban játszik a felesége is, ezen az anyagon egészen messzire kalandozott. A dob nélküli felállással egy mindössze hatszámos anyagot rögzített, első ránézésre elég furcsa hangszeres összeállítással: cselló, brácsa, sőt fagott is szól az albumon, a hat tétel mindegyike improvizációnak tűnik, és simán lehet, hogy az is.
Ez a fajta szabad zene viszont nem nehéz, nem támaszkodik akkora mértékben a befogadó türelmére, mint általában a free jazz. És nem is egy végtelen szólózás az egész. Sokkal inkább organikusan épül fel. A fő témát bontják ki újra és újra, eköré épülnek a rögtönzések, amelyet minimálisan díszítenek csak. Mindegyik tétel hasonlóan működik, egy dallamívre épül, ami hol idilli, hol pedig melankólikus hangot üt meg, majd a darab közepén valami elromlik és szétszedik a zenei struktúrát. A végén, a lezárásban pedig újra kisimul minden.
Mindezt úgy, hogy az összhang egy pillanatig sem lesz ingatag. Remek, olykor merész szólók, a zene egy pillanatig sem nyomasztó, viszont majdnem mindig katartikus. Ezt a lemezt is egyben vették fel, teljesen koncertszerű a megszólalása. Itt is hangsúlyos a zenén túli jelentés, nem nehéz a vörös fa utalásban megtalálni a metaforát, miszerint pusztul a környezetünk.
A milánói székhelyű The Dining Rooms 1998 óta létező formáció, amely a kétezres évek elejét meghatározó nu jazz-dowtempo hullám egyik húzóneve volt. A duo már a kezdetek óta keveri a latinos jazz, az ambient és a hangminta alapú zenék elemeit, lemezeik az olasz Schema Recordsnál jönnek ki, elég sokat remixelnek is. Egy időben mindig megvettem az EP-jeiket, szerettem az egyedi borítóikat és a zene is jó volt.
Az új lemezüknek Art is a cat a címe és viszi tovább a vonalat, amit tőlük megszokhattunk, kellemes, de nem geil szerzemények, sok vokál, finom szólok, jól felépített szerzemények. A sok hasonló hálószoba producer laptopon összerakott dolgai után végre profi zenészek munkája, ahol a sampling is egy hangszer. Egy időben a downtempo teljesen leértékelődött, miután minden kávéházban és pubban a chill jelzővel ellátott dolgok szóltak, rengeteg jellegtelen tucatzene jelent meg. Ez a lemez nem ez a nívó, sokkal minőségibb anyag. Az albumon majd' minden számban van egy szcénán belül ismert közreműködő, remekül szól és nagyon egyben van. Sajnos az olaszok elég sokat emeltek az áraikon, így a fizikai hordozók meglehetősen drágák, a vinyl meg főként. Ettől függetlenül ajánlom, mostanában elég sokat hallgatom.