Az OzAudioba, Gáborhoz elsősorban azért szeretek járni, mert a polca tele van olyan lemezzel, amit én kedvelek. Önös szempont, mondhatnánk, de hát mi nem az? Oké, akkor felsorolok még két érvet: a bemutató terem egy lakásban van, és Gábor minden további nélkül elfogadja a véleményem, még akkor is, ha nem mondok semmi használhatót, vagy éppen nincs igazam.

Hogy ebből mi a jó az olvasónak? Nem tudom; talán egyik sem, de ebben az esetben ott van neki a lehetőség, hogy elmenjen és megtapasztalja, milyen a valóságban.

A karanténban lassan becsavarodva vagy épp a becsavarodás felé vezető úton jutott eszembe, hogy én nemrég voltam Nála, méghozzá egy lemezjátszót hallgatni, ami amúgy tök érdekes - mármint számomra. De sajnos odáig már nem jutottunk, hogy otthoni körülmények között is meghallgassam, és ahogy nézem, egy ideg most biztos nem is lesz rá lehetőség, így nem maradt más, mint felidézni az emlékeimet. Még jó, hogy fotóztam is egy keveset. Na ugye, a végén mindig az olvasónak lesz jó és nem nekem.

Amióta lehet bringázni, mindenhová azzal megyek, így az egyik szeles péntek délután is emellett döntöttem abban a reményben, hogy nem lesz csalódás a lemezjátszó. Ami egyébként érdekes egy madár.

A komolyabb kínai high-end egyik ismertebb neve az Opera-Consonance. Ők egyrészt nem ma kezdték, másrészt szépen betagozódtak a high-end szerintem kissé egysíkú, de azért elfogadott világába. Értsd: a készülékeik nem viselik magukon a gyengébb kínai termékekre jellemző tökéletes vakságot a normálisan megtervezett dizájn iránt, azaz nem egy antidizájner tervezte bele valamilyen éppen olcsón előállítható dobozba az elektronikákat. Mentesek a nyílt másolástól, az átfeliratozott gagyi alkatrészektől, a sorjáktól és a félkésznek ható, olykor látványosan gyenge megoldásoktól. Persze azért nem egy kézműves, egy személy által szupportált minimanufaktúra.

Egy ideje már komoly nevük van a piacon és egészen szépen kialakult a termékpalettájuk is, ami nem azt jelenti, hogy minden cuccot évente lecserélnek, hanem azt, hogy a meglévő termékeiket fejlesztgetik. Ettől függetlenül persze azért felfedezhetőek bizonyos elemek és megoldások, amelyek már léteznek a piacon, de hát ez sok mindenkire igaz, nem csak rájuk. 

A poszt tárgya a Wax Engine nevű lemezjátszó rendszer. Hogy egy lemezjátszó mitől lesz rendszer, arról később. Az angol szlengben a wax a vinyl szinonímája, így a név egyfajta laza megnevezése a lemezjátszózásnak, mint olyannak. A készülék egyébként a Well Tempered labbal közösen készült, ami finoman fogalmazva szerintem kb azt jelenti, hogy az Opera egyszerűen megvette a Well Tempered egyik megoldását, már ami a csapágyazást és az ott alkalmazott megoldást illeti. Erről a megoldásról többet tudtok olvasni az OzAudio facebook oldalán, Gábor elég jól leírta, én ezzel nem szenvednék, túl sok jelentősége amúgy sincs. Hogy aztán a két megoldás mennyire fedi egymást, azt nem tudni, nem hasonlítottam össze a két lemezjátszót, de mindesetre Bill Firebaugh, aki maga a Well Tempered, azt nyilatkozta az Absolut Sound újságírójának, hogy ő kereste meg az Operát, és nem fordítva.

A lemezjátszó egyébként meglepően jól tervezett és a kidolgozása is teljesen rendben van. A T alakú sasszival én nem vagyok túlzottan kibékülve, és van egy olyan érzésem, hogy a többi megoldás is létezik már valahol, de ez most mellékes. Nyilván sok minden azonos helyen készül, de ezt persze csak vélelmezem, nem tudom. Viszont a hajszálvékony damil, amit szíjnak használnak, tetszik, és a kar is rendben van. 

Szóval a Wax Engine ránézésre teljesen oké, a karja például kifejezetten pofás, egyébként unipivot tűcsapágyas rendszerű. A beállítása emiatt sem egyszerű, jó pár órát el lehet vele szöszölni. Gábor jelenleg egy Audio Technica-val használja, szerintem ennél azért jobb hangszedőt is lehetne találni hozzá, mármint nem a hangszedővel van bajom, hanem a kettejük együtt dolgozásával. De ez már a felhasználótól függ, kinek, mi jön be. Annyit még mindenképpen meg kell jegyezni, hogy az Opera ezt a lemezjátszót a kezdő audiofileknek készíti, ez meglátszik az árán is, és azon is, hogy a dobozban csomagolnak egy pick upot és egy relative egyszerű és olcsó előerősítőt is. Ezekhez már csak lemezek kellenek. És akkor itt gyorsan meg is válaszoltam, miért lett egy darab lemezjátszóból "rendszer".

A Wax Engine a forint árfolyamától függően, kb háromszáz és még ötvenezer jó magyar forintra jön ki, 730 dollár (posta, vám és egyéb költségek). Ennyit kell leszurkolni egy elég pofás lemezgyaluért, a PU-ért és a phonoért, ami meglehetősen olcsó. Amúgy én sosem értettem, hogy a kezdő audiofilek miért vesznek Pro-Jectet, amikor kicsit többért már "ilyeneket" is lehet kapni, és hát nagyon kutakodni sem kell, mert simán kidobja a google. Jó, mondjuk sok teszt nincs róla. Az angol fórumokon egyébként ezt még simán chi-finek tartják, pedig szerintem rég nem az. És a hangjáról még nem is beszéltünk.

Jó, valahol értem, miért megy annyira a Pro-Ject, valószínűleg mert az Operának nincs igazi agilis magyar forgalmazója és egyszerre ennyi pénz soknak tűnik, bár ez ugye relatíve, mert például egy telefonért, vagy egy laptopért simán kiadnak ennyit, pedig ezek csak sima fogyóeszközök, és ezer százalékban biztos vagyok benne, hogy három év után mindegyik használhatatlan lesz. Illetve valljuk meg, a zene érték, a kütyüzés meg nem az. Illetve a Wax Engine az életben sokkal jobban néz ki, mint a képeken, van benne anyag, hogy egy ilyen közhellyel üssem el a dolgot.

Szóval miután túltettem magam azon, hogy gyakorló tériszonyosként akrofóbiásként a negyediken számomra a semmiben lógó függőfolyosón végig kell sétálni a célig, Gábor már várt és a szobába lépve éppen Cassandra Wilson szólt. Minő véletlen, sóhajtottam fel. A lemezpolcot böngészve végül mégis Presser Gábor klasszikust, a Csak Dalok LP változatát rakattam fel, amit anno a Zsolt Audio adott ki talán 3 ezer példányban, akkor merészen drágán lehetett kapni, persze még pár éve is volt belőle az azóta már szépemlékű cd bárban, kutyának nem kellett. Legutoljára 50, azaz ötvenezerért (!) láttam egy használt példányt. Hát ennyit a változó időkről. A borítón ma már megmosolyogtató a támogatók között a Postabank neve. Megjegyzem, cd-n kb kétezerért hozzátok vágják, de hát mi, ugye, audiofilek nagy lemez rajongók vagyunk, maradjunk a vinylnél, és pont attól szép egy gyűjtemény, hogy ilyen példányok vannak benne.

A Wax Engine elsőre tisztán és kissé sterilen szólt. Stúdiós, talán ezt a jelzőt szokták használni, mindenesetre még mintha kicsit hideg lenne a rendszer. Ezek után elég sok mindent hallgattunk rajta. Én például fél óra múlva átköttettem a kis 2A3-ast, miszerint Boyuu, azt legalább ismerem valamennyire. Meg is lepett, hogy mennyit dob rajta a Shu Guang 6SL7 előfok cső, ami most hiányzott, laposabb, jellegtelenebb és ványadtabb lett, miután kikerült belőle. Viszont megjelent egyfajta életszagúság, amit én mindig is többre tartottam, mint a csillogó magasakat.

Aznap a legjobban egyértelműen a Jack White lemez szólt, amelyen puritán felvételi körülmények között vettek fel, és White egy régi csöves mikrofonba énekel demókat meg régi bluesokat. (White-nak egyébként sokat köszönhet az audiofil közösség, nagy lemezfan. Vannak egészen elborult dolgai, például olyan lemezt is gyártott, amelyet belülről kifelé lehet lejátszani.)

Sajnos nem volt sok időm a hevenyészett "tesztre" - mikor volt? -, de a rendelkezésre álló lehetőségeket kimaxolva  azt kell mondjam, hogy a Wax Engine elég erős kezdésnek. Egyrészt a marketing dumában használt "olyat tud, mint a nagyok, csak olcsóbb" szöveg itt most valóban játszott. Nem az a homályos, kissé lapos és a magas frekvenciák hiányos megjelenítése miatt "kompenzálok analógos" hangzással típus. A legnagyobb előnye a stabilitása és a nyíltsága, a legutóbb ilyen masszívan kiegyenlített hangzást a Clearaudio Concept-től hallottam, az dupla ennyibe kerül egyébként.

Van az a feeling, amikor az olcsó szíjjas lemezjátszóról váltasz egy komolyabbra és, hirtelen lesz súlya a hangnak, és nem kell már annyit mosni a lemezt, hogy rendesen kinyíljon a teteje. Na a Wax Engine egyből ilyen. Én biztos sokkal jobban belágyítanám, mert egy picit túlságosan a realitásra törekszik, de sokaknak ez jelenti az analóg hangzás.

Nem tudom, mennyi egy új Rega, meg kellene néznem, de a ritmustartása példás és a Regákra azért kell egy rendes kar is, mire ennyire stabilan meg tud szólalni. Ja és a Wax-ban egy elég jó dc motor van. A Regához azért kell egy külön táp, mindenféle tuninggal, hogy ezt a szintet hozza. A Wax Engine-ről leválik a zene, ami a térre izgulókat is kielégítheti. És csendes, ami egyértelműen a futómű és a csapágyazás miatt van. Nekem egyébként a levegője és a precizitása, ami persze kicsit katonás volt, tetszett a legjobban. Klasszikusra kevés időnk maradt, ami azért baj, mert legszívesebben mostanában szinte csak azt hallgatok lemezen.

Sohasem szoktam, de most idekívánkozna egy verdict. Ezzel azonban még várni kell. Addig is, amíg nem lehet a saját rendszeremben is megjáratni, ennyit tudok az emlékekből összerakni. Kezdésnek nem rossz, reméljük, lesz folytatása is. Igaz, kellene egy kevésbé technikai hangú PU is. Meglátjuk.