Jim Coles, alias Om Unit, amellett, hogy az egyik legelismertebb név az elektronikus zene basszusnehéz köreiben, nagyon termékeny is. Én elég szorosan követem a munkásságát, és nyugodtan állíthatom, hogy csak remixeiből van pár tucat egy évben.

Coles szinte minden stílusban írt már zenét, vagy ha nem, akkor legalább egy remixet. Eredetileg hip hoppal indult DJ 2Tall néven. Az sem volt gyenge, de igazán a drum and bass és ennek különféle formái - egészen a sima elektronikáig szétcsúsztatott zenéig - az Ö igazi terepe.

A Self című második szóló albuma nem rég jött ki, én már nagyon vártam és nem is kellett csalódnom. Azt mindenhol megemlítik, hogy a Cosmic Bridge, ami egyébként a saját kiadója, berkein belül jött ki a lemez, nem tudom, ez miért fontos, de mindegy. Mintha bármit is jelentene. A Self ott folytatja, ahol az előző lemezen Coles abbahagyta, sok minden tehát nem változott, ugyanolyan minőségi és jellegzetes hangzású zenéket kapunk, mint amit eddig megszokhattunk.

Om Unit sohasem volt túlságosan absztrakt, mindig megmaradt dallamosnak, azon belül is kedveli a csilingelő hangmintákat. Nagyon jók az ütemek, hihetetlen dobokat ír és a zenéi szerkezete is nagyon erős, nincs bennük semmi művi, minden a helyén van. Tudom, hogy béna szó, de nagyon organikus a hangzás. És Coles arra is odafigyel, hogy a lemezek ne legyenek túlvezérelve, parádés a maszter, bitang jól szólnak a dolgai.

Sokadszori hallgatásra is mindig találok benne valami újat, valami izgalmasat. És akárhol kezdem el hallgatni, azonnal beránt, és visz magával. Csak ajánlani tudom. 

A lentebbi videóban Coles a tíz kedvenc lemezéről beszél:

Végigböngésztem a legtöbb év végi, ún. "Legjobb Lemezek" listákat. Egyiken sem volt rajta. Szomorú hír. Már csak ezért is érdemes volt ide kitennem. Természetesen a lemezből létezik vinyl is, én azt javaslom.

Minden komolyabb lemezgyűjtő tudja, hogy a hely, ahol vesszük a lemezt, mindegy. A lényeg, hogy megvan. Pont erre gondoltam, amikor kedden az egyik utolsó, az éves hajtásban beragadt szabadnapjaim egyikén, az aneszteziológiáról hazafelé, ahol órákat ültem a tolókocsiban alvó apám mellett a heti ÉS-t olvasgatva, meglepetésemre akadt két üres órám.

Október 24-én jelent meg Anouar Brahem az ecm kiadónál sorrendben a tizedik lemeze. Ezt a megjelenést az ecm berkein belül is nagy várakozás előzte meg, mint látjuk, nem véletlenül.

Minap kaptam egy e-mailt, amiben az igényes férfiak figyelmébe ajánlják két szakállápoló és három a munkahelyi kiégéséről szóló cikk között az ún. minőségi zenehallgatást.

Véget ért a szokásos két napos bemutató, jöhetnek az észrevételek pro és kontra, mi hol döngött, hol volt sok a magas, és hol lehetett végre zenét hallgatni. Hol tudott megérinteni, és melyik mellett mentél el. Az idei AV trend íve kissé lefelé mutat, és az is látszik, hogy az audio bisznisz - van ilyen? - zászlaja itthon félárbócra lett eresztve.

Van az audiofileknek egy ilyen beakadása a női gitáros/zongorista-énekesekkel kapcsolatban, az ún. Diana Krall effektus. Szegény művésznő ezt valószínűleg nem tudja, ő csak készíti a sorlemezeit egymás után, és meg sem fordul a fejében, hogy ideáltipikus példája, rosszabb esetben céltáblája a rigorózusabb audiofileknek. Pedig ez csupán kellemes és ringató mainstream pop-jazz, amiben Russell Malone gitárján a műanyag húrokat is óvatosan pengetik.

Arról megoszlanak a vélemények, hogy Elishabeth Grant zenei alteregója, Lana Del Rey akkor valójában pop zenét játszik-e vagy sem. Szerintem igen, de némi kitételt azért érdemes tenni.

A mostani ecm eresztésből szerintem az új Quercus, a Snétberger lemez és a Dominic Miller duo lemez lett igazán emlékezetes és erős. Most csak a Miller lemezt ajánlanám, mert ehhez van video anyag is. A Sting mellől ismerős gitáros - az egyik legismertebb balladájának Shape of My Heart-nak a dallamát is Miller írta - kiadott egy akusztikus gitárlemezt, amelyen egy tracket leszámítva a saját szerzeményeit játssza. Van némi percussion díszítés a szóló akusztikus gitár mellett, de a hangsúly alapvetően egyértelműen a gitáron mint instrumentumon, illetve a gitároson van. Melankólikus és dallamközpontú lemez lett a kissé giccses című Silent Light, de nem szomorú és sehol sem lapos. 

Minap került hozzám egy ma már fosszíliának tekinthető kis kütyü, azzal a céllal, hogy hallgassam meg, a jobb oldal recseg, és persze kellene valamit kezdeni vele. Vagy ajánljak újat - szoros a büdzsé -, vagy javítsuk meg valahogy.

Be kell vallanom, hogy volt egy idő, amikor viszonylag gyakran váltottunk levelet Peter Qvortruppal annak okán, hogy lemezeket cseréljünk. Peter nagy rajongója a magyar csellistáknak - többek között -, a magyar zongoristák után, és olyan lemezeket keresett, amelyek egyrészt számomra is ismeretlenek voltak, másrészt igen-igen nehezen beszerezhetőek.