A 47 Labs kis, 6 literes minitorán hol Boards Of Canada (Music has The Right to Children*), hol Jamie Woon, hol Debussy, hol meg valami lightos zajzene szól (Richard A Ingram: Consolamentum, 2010), nézem, ahogy az ablakok mögött a fák levelein pereg az eső.

Mióta legutóbb voltam, alig változott valami, a fák kizöldültek - ez kétségkívül előny, legalább eltakarják a szürke tömbházakat és a sivár, aszfaltos játszóteret. A változás nemcsak a zenékben és a természet változásában érhető tetten, az ablak előtt a fák fölé magasodó épületet utólérte a panelprogram, a színe egészen érdekes, mint valami szappan, bizarrul kékre festették, úgy magasodik a zöld lomberdő fölé, mint valami hatalmas, földön túli tejesdoboz.

Ehhez a látványhoz tökéletesen passzol a zajzene, bár nem ugyanaz a káosz kint, mint bent. Az egyik rendezett, a másik alig hihető. Kicsit fáradt vagyok, sokáig tartott tegnap a zenei utazás. Gondot fog okozni a hazaút is, Tamás barátom, akinél megszállok, vidéki lévén, a netről rendeli a lemezeit, olykor az enyémeket is, nagyüzemben, elkelne vagy két Szíj Melinda szatyor. A vonaton megint lesz csodálkozás, a falusi kofák tojást, befőttet, friss zöldséget hoznak, én meg lemezeket. Már is érzem magamon a helytelenítő tekinteteket.  

*Azon kevés lemezek egyike, amely a Pitchforkon 10 pontot kapott.