Imádkozó sáska póz - Kondo M7 replika

Az előző posztban röviden tekintettem át a DIY hifi alapvetéseit, tettem ezt annak a némiképp sovány tapasztalatnak birtokában, amelyet én szereztem mint amatőr, illetve amit eddig a profiknál elleshettem. A napokban azonban egy IKEA-s szatyorból és leharcolt törülközőből olyan készülék került a hifi terülj-terülj asztalomra, ami még engem, sokat megélt, és sokat látott hifistát is fejvakarásra késztetett.

A Kondo M7 jó pár éve izgatja mind a profi, mind a félamatőr építőket. Ezzel egyébként sok más híres erősítő és hangfal is így van, többségükről rengeteg infót, építési tanácsot találhatunk a neten, ezzel nem fárasztanám az olvasókat, már csak azért sem, mert úgy látszik, hogy ez a dolgok rendje, szabad bármit lemásolni, sőt, mint nap mint nap tapasztaljuk, komplett népcsoport foglalkozik ezzel, és nem csak a hifiben. Ez is jól mutatja a kapcsolás, az erősítő hírét. Aki komolyan gondolja, úgy is megteremti a lehetőségét az összehasonlításnak, meg valljuk be, ez a vásárlók dolga, hogy mit vesznek, és min hallgatnak zenét az otthonaikban. Van, aki épít, van, aki vásárol, van, aki mindkettőt műveli, semmi elítélendő nincs ebben.

Közel a szerelemhez

Vannak páran, akikben a kíváncsiság egészséges módon keveredik a tudásszomjjal, ráadásul akad a malacperselyben alkatrészekre tetszőlegesen elkölthető apró. Ha mindez összejön és a csillagok állása is helyes, izgalmas elektronikákat építhetnek, mintegy saját maguk megnyugtatására, vagy bizonyítani, hogy a legnagyobb tervezők sem véletlenül töltenek el éveket, míg egy termékük véglegessé válik, illetve megtudni, megtapasztalni, hogy a körültekintően lemásolt kapcsolások, hasonlóan minőségi alkatrészekből milyen eredményre vezetnek, már ami a hangzást illeti. A definíció szerint ez még mindig a DIY világa, amennyiben a megszületés felől közelítek, amennyiben viszont a hangminőség felől, akkor egy érdekes „senki földre” jutok. Ezeknek a cuccoknak a hangzása általában már eléri a high-end szintet, de ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy mihez kellene mérni őket. Gyakori esetben a hangzásuk sok paraméterben hasonlít az eredetire, de mivel minden trükköt, truvájt és szakmai tapasztalatot nem lehet klónozi, messze nem fedi az eredetit. Meglepő, vagy sem, simán lehet Kondot koppintani, Audio Note-ot is, erre Qvortrup lehetőséget is ad; mint a nemzetközi színtéren magasan jegyzett tervező és konstrüktőr, maga adja az eszközt a kísérletezők kezébe. A Note KIT oldalon vannak olcsó és kevésbé olcsó holmik, adott esetben egy KIT majdnem annyi, mint egy eredeti.

Kondot ez soha nem érdekelte, viszont mivel egyszerű kapcsolásokkal dolgozott, hamar elkezdték másolni. Mondjuk ebben az esetben az elterjedt szó nem biztos, hogy helyén való, akik csinálják, nem nagyon híresztelik, ez tényleg az a szegmens, amikor az ember magának épít. Viszont mivel nem olcsó, el lehet játszani a fokozatokkal. Szerintem az igazán lényeges alkatrészeket képtelenség beszerezni vagy lemásolni, így már a névválasztással is gondban vagyok. Tulajdonképpen itt a Kondo M7 alapján készült előerősítőről lesz/van szó, a létező és beszerezhető igen jó minőségű alkatrészekből összerakva.

Tükröm, tükröm

Az M7 egyébként előkelő helyen szerepel a Világ Legjobb Előerősítője versenyben, én ebből már kinőttem, hogy bármit is rangsoroljak, pusztán annyit tennék hozzá, hogy létezik még ebben az ársávban és minőségben jó pár produktum rajta kívül is. Ha megkaparjuk a felszínt, legalább akkora rajongótáborral büszkélkedhet mindahány, mint a Kondo készülék. Az egy másik kérdés, hogy itthon leginkább az M7 terjedt el, köszönhetően a számos replikának. Ez a példány, ami nálam járt, talán abban lehet különlegesebb, hogy kinézetre is igyekeztek megközelíteni az eredetit, minden ponton követve a Kondo által nagyon magasra tett mércét. Finomak és mívesek a potméterek akárcsak a sávkapcsolók forgató gombjai, az előlap ránézésre szinte teljesen megegyezik az eredetivel. A belső felépítés szintén sok ponton igyekszik megközelíteni a mintát, a csövek például ugyanezek az eredetiben is, és sorolhatnám még az egyezéseket. A készítője nyilván igyekezett az adott lehetőségek keretei között a legtöbbet kihozni a rendelkezésre álló körülményekből, Kondo szan elképzelését a leghűebben követni – már amit az ember a készítő jelenléte nélkül is képes kiolvasni egy előerősítő belsejéből. Mindez a gondosság meg is hálálja magát, már ami a hangminőséget illeti. Ezen a pontján a történetnek kissé összeráncoltam a homlokomat, ugyanis nem vagyok barátja az olyan írásoknak, amelyek igyekeznek elfedni a körülményeket. Amikor a szerző nagyot akar mondani, de a végén előbújik a mikulás a sarokból, akár Halász Előd a pálmák mögül a Zenebutikban, és a végére mese lesz a beszámolóból. Nálam a körülmények korántsem voltak tökéletesek ahhoz, hogy akár csak megközelítően is komolyabb benyomást szerezzek erről az M7 replikáról. Sőt, az a szerencsés, vagy inkább szerencsétlen véletlen is közrejátszott, hogy effektív nálam ment először hosszabb ideig az előfok, így bőven akadt olyan paraméter, ami épp csak kibontotta a szárnyait, de repülni már nem tudott. Az előfokhoz járt még egy régi Audio Note Vx ezüst IC is, legyen teljes a történet, időnként azért visszaváltottunk rézre és meghallgattuk a Lexus IC-t is. A meghallgatásra ráment egy komplett vasárnap délután és egy üveg Weninger Merlo-t is.

A puding és a próbája

Mit mondjak? Nem lennék szomorú, ha megdobnának egy ilyennel és nem is hajolnék el, az biztos. Ugyanakkor nem is vertem a seggem a földhöz örömömben. Bevallom, fogalmam sincs, hogy hova érdemes pozícionálni ezt az előfokot? A nagyok közé, vagy a profi D.I.Y-be? Nyilván egyiknek sincs sok értelme, hiszen ez az M7-szerű előerősítő egy minden ízében egyedi produktum; annak előnyeivel és hátrányaival. Mint a legtöbb jó erősítő - és ebben hasonlít a Kondo készülékekre -: barátságos, lágy, de igen gyors, és nagyon zenei a hangja. A felbontása magasfokú, a mikrodinamika pedig kiválló, az összhang is rendben van. Sehol nem bántó vagy érdes, mindenütt igyekszik elkerülni azokat a csapdákat, amelyeket egy tisztességes előfoknak el kell kerülnie. Fontos és jó, hogy a felvételek közötti különbség minimalizálódik, azaz egy régi, zajos és mono felvétel ugyanúgy tud szárnyalni a szalagzajtól és a sercegéstől függetlenül, mint egy új és végletekig tisztított digitális. A csoda ugyan nem történik meg, vagy nem olyan nyilvánvaló, de az biztos, hogy bármit is tettünk fel, mindenre felkaptuk a fejünket.

Az új Yonderboi lemezen például izgalmas, hogy az énekes lánynak a beszédhangja milyen jellegtelen, de amikor kicsit kiereszti, mennyire szexi. Ezek után elkövettem azt a hibát, hogy feltettem a Schwarzkopf lemezt, aminek le is ment az egyik oldala végig, egyetlen megjegyzés vagy szó nélkül, na ekkor már lehetet érezni, hogy beúszott a Nagy fehér cápa a kis rozsdás lavórba, az aranyhalak meg összebújtak a sarokban vacogva. Este tizenegy felé kezdett el feléledni, akkor már tényleg nem csináltunk semmit, csendben hallgattuk az újabb és újabb zenéket, és egyre jobban húzott be a zeneiségével, kicsit még molyoltunk a kábelekkel, de nyilvánvaló volt, hogy tök mindegy, ez most itt jó és kész. Jó volna tudni, mennyiből jött ki az egész, de inkább nem borzolom az idegeket. Tessék megpróbálni utána csinálni. Megbánni biztos nem fogja senki.