Fields of Gold – Az ígéret földje

Philips_1.jpgMit csinál az egyszeri hifista, ha rájött, hogy a továbblépéshez sok pénzre van szüksége?

Vegyünk egy valóságtól nem túl elrugaszkodott példát: felmegy az első fórumra, ami itthon a kiapadhatatlan tudás netovábbja, tele szakértővel, tapasztalt, a forrasztásban meggörnyedt hátú szakival és kikéri a tanácsukat. Tízből nyolc alkalommal az egyik hazai sztár-ezermesterhez fogják irányítani. A tuning néven elhíresült jelenség itthon szokatlan népszerűségnek örvend. A hobbira elkölthető pénz kevés, az igények viszont nagyok. Mivel nincs hiteles forrás, a legendagyárak pedig folyamatosan termelik az eposzokat, a „sok lúd disznót győz” eleve alapján egyszer mindenki belefut a feltúrbózás áldásos jelenségébe. Sokan beszélnek, írnak erről és igyekeznek körüljárni a témát, de az érvelésekből és egyedi beszámolókból rendre kimarad az egyik leglényegesebb pontja a dolognak: az ár, amit a hazai sztártervezők kérnek a módosításokért, és az ár, amit a megrendelőik fizetnek érte.

„Vándor, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”

T34.jpgHa megnézzük a nemlétező hazai audiofil kultúra kiemelkedő alakjait, nem cégeket, hanem egy-egy személyt találunk, aki azért lett híres, mert volt némi tapasztalata a szervizelés területén, vagy kereskedőként kezdte. Szinte mindenki innen indult. Az ilyen típusú, tehetséges tervezők előtt egy normálisabb gazdaságban két út áll: alapítanak egy céget, ami a szaktudásokból él, és ha ügyesen menedzselik, de legfőképpen van elég tőkéjük, akkor képesek felépíteni egy jól futó brandet. (Még így is nagy a kockázat, egy ember nem tudhat mindent, amit egy cégnek tudnia kell, nem lehet például ugyan olyan jó marketinges, mint tervező) Gyakoribb, hogy felszívják őket már létező és jól menő cégek. Ugyanis nekik pont az ilyen tehetséges és elhivatott tervezőkre van szükségük, amiből nem túl sok van, a többség inkább az unalmas, de jól fizető állásokat választja. Itthon azonban sajnos szinte minden esetben ugyanaz a vége a dolognak: a D.I.Y és a tuning, na meg a kevésbé reklámozott berhelés, ami ugyan kiteszi a tevékenységük nagyobbik hányadát, de erről a legendák és azok terjesztői mélyen hallgatnak. A dolog természetéből adódóan tízből kilenc hifista szarból szeretne várat építeni, és mivel náluk van a pénz, ők fognak diktálni is. Lehet, hogy az elején még visszautasítják, de a kényszer nagy úr, idővel megszületnek a vállalhatatlan módosítások is.

Nem érdemes tépelődni

Lampizator1.jpgHa a mesékbe képzeljük magunkat, jól látható a különbség: egy Andy Grove vagy egy J. H. Sugden, de még egy Stan Curtis* is vígan elvan az általuk tervezett, sok esetben rendkívül népszerű készülékekkel, végig mennek a teljes angol hifivilágon, a portfóliójuk egyre gyarapszik, eszük ágában sincs otthon nekiállni forrasztgatni. Egyrészt azért, mert ahhoz túl jól meg vannak fizetve, másrészt azért, mert pontosan tudják, látják, hogy komplett gyárakat fenntartó cégek felszereltsége fényévekre van egy otthoni műhelytől. Talán, ha tranzisztoros elektronikákat még lehet pár műszerrel létrehozni, de csövest, vagy pláne hangfalakat? Kizárt dolog. Itthon sajnos még mindig ott tartunk, hogy emberek tényleg elhiszik, hogy ha vesznek az e-bayen hónapig tartó vadászat után két pár normális csövet, akkor nekik hamarosan Kondojuk lesz. De ha Kondo nem is, bizonyára minden másnál jobb lesz. A hifi itthon még mindig hit kérdése, a hétköznapi életben triviális igazságok audiofiliában ezoterikus magaslatokba emelkednek. Kimegyünk a show-ra, megnézzük az Ongakut, jól szól, jól szól, és ekkor egy
hang megsúgja: „tizedéből megépítem ugyanazt”. Pár hónap és már össze is írtuk, mi kell hozzá.

Végy két tojást

T34_1.jpgHogy a kimenő trafó alkatrészeit honnan fogják beszerezni, vagy az egyedi ezüstfólia kondenzátorokat, de ha meg is szerzik, ki fogja és milyen drótot a vasmagra tekerni, és milyen géppel? A vágy gyakran olyan erős, hogy felülírja a valóságérzékelést, olykor a végeredményt is. Pedig könnyű belátni, hogy egy cég nem két darab csövet rendel, ha tudja, hogy tíz, esetleg húsz évig kell szupportálnia a készülékeit, így minden bizonnyal kicsit körültekintőbben tud közülük válogatni, sőt azt is meg tudja mondani, hogy milyet gyártsanak neki, de még azok közül is a legjobbakat fogja kiválogatni. És nem is két darab kondenzátort gyárt, amikor havi kettőt ad el az adott termékből, amiben négy darab van, ráadásul az alkatrészek burkolatán feltüntetett adatok tíz paraméterből kettőt tartalmaznak. Egy cég a saját jövőbeni létét alapozza meg azzal, hogy a termékei milliméterre és hangra is ugyanolyanok, akkor is, ha Milánóban demózza, és akkor is, ha Amerikában, akkor is, ha egy dvd-t kötünk elé, és akkor is, ha egy milliós futóművet. Az általuk készített alkatrész, kapcsolás, kimenőtrafó pedig adott esetben sok-sok év munkájának és kísérleteinek gyümölcse, eleve nem publikus, viszont a hangzás legnagyobb részét az adja. Egy vasmagot nem lehet szétszedni, hogy megmondjuk, miből van. Arról nem beszélve, hogy egy cég tőkéje, az általa elkölthető pénz adott esetben ezerszerese annak, amit mi rászánunk a teljes utánépítésre. Mégis, akkor hogyan kaphatnánk ugyanazt a terméket végeredményképpen? De hogy ne csak én mondjam, íme Darvas László, a régi Hifi Magazin szerkesztőjének véleménye a témáról:

"De nem így kell hifit csinálni, nem így kell zenét csinálni. Ez mérhetetlenül naiv szemlélet volt a részünkről - főleg az én részemről, aki nem voltam műszaki ember - hogy mit lehet megcsinálni házilag, mit lehet megcsinálni kisüzemileg. És mivel nem vagyok műszaki ember, sokkal optimistább voltam. Ebből a szempontból S.A. szerkesztőtársam sokkal realistább volt, és minden szempontból neki volt igaza. Készüléket csinálni az nem azt jelenti, hogy valaki tervez egy áramkört. Ez teljességgel érdektelen. A "hifi" nem egy áramkörnél dől el. Annál is inkább, mert nincsen készülék, ami csak úgy önmagában szól. Csak egy rendszer szól, és ez egy borzasztóan komplex dolog: benne van az elektromos hálózat, benne vannak az állványok, az összekötő kábelek, a  készülékek, a szoba akusztikája. Erre egy egész külön életet kell rátenni annak, akinek ez számít. Én már nagyon-nagyon régen, ha valaki tanácsért fordult hozzám, akkor azt mondtam neki, hogy csak gyárit vegyen. Ott van technológia. Vagyis a gyártásba kerül valami, amiről tudni lehet, hogy ez "az".(...)És valahányszor azt megveszem, annak halálbiztosan ugyannak kell lenni, csereszabatosan, javíthatóan, mindig ugyannak. "

Minden pénzt megér?

arcam_rdac_.jpgA „kisipari világ” megizmosodása mint jelenség egyébként a szociológiában is sűrűn használt fogalom, többnyire a hiánygazdaság és/vagy a bezárkózás, a világtól való elfordulás következményeképpen alakul ki. Ráadásul itthon egy rétegnek ez a világ közelről ismerős, elfogadja, sőt támogatja is. Kocsit, bútort, hifit: mindent fel lehet javítani. A hifisták többsége ugyanis erősen tekintélyelvű: nem azt nézi, hogy mit mondanak, hanem azt, hogy ki mondja. Ma, amikor a lehetőségeink gyakorlatilag korlátlanok, a netes (használt)áruházakban fillérekért cserélnek gazdát pár éve még méregdrága holmik, kár arra pénzt áldozni, hogy a jól bevált (vagy éppen nem bevált) gyári cuccainkat utólagos feljavítás áldozatául vessük. A végeredmény a leggyakrabban hasonló srófra jár: az első kábel cserét követi a másik, azután sorra jönnek a még feljavítható pontok, míg a megrendelő egyedi igényei is szempontok lesznek**, végül persze megjelenik a használtpiacon az eredeti árának töredékéért egy olyan készülék, amit a használója ízléséhez szabtak. A tuningoló jól járt: minden esetben elkérte a munkadíjat, megvetette az alkatrészt, csak a tulaj fog vele szívni, amikor a felszámolt összegek nem hogy feljebb vinnék az árát az adott cuccnak, még tovább csökkentik azt. A tuning nem csak kockázat, hanem csapda is: egy hifi cuccból soha az életben nem lesz high-end, még akkor se, ha a csavarokon kívül mindent kicserélnek benne. Itt rúgja magát tökön Lampizator is, aki ugye jól beleberheli az analóg kimeneti fokozatokat a low budget cd játszókba, majd megírja, hogy x ezer fontig mindent ver, ugyanakkor a saját dac-jáért szintén elkér x ezret, de minek vegyem meg, ha ott a filléres meg a mod? A 22-es csapdája.

A cikkben látható fotók illusztrációk.

*Meggyőződésem, hogy a hazai tervezők semmivel sem tudnak kevesebbet, mint külföldi kollégáik, csupán a lehetőségeik szűkebbek. Olykor végtelenül szomorú látni, hogy nagyszerű és tehetséges emberek tudása hever parlagon, és nincs, aki felhasználja.

**Van, aki eleve így kezdi: hozza be a készüléket és mondja meg milyet szeretne. Csiribiri, csiribiri zabszalma…