Valahol ott hagytam abba, ha jól emlékszem, a legutóbbi cikkben, hogy a TDA 1541A*-val épített és kissé modifikált Yamaha cd játszó egyik legnagyobb előnye a hallgathatóság és a hihető hangszínek.

Tiszta élvezet

Most, hogy visszaadtam a megberhelt japánt a gazdájának a további tuning elkészítése végett, visszakötöttem az Innovations Alto-t, aminek ugyan rengeteg baja van, és nem is high-end, de mégis tud valamit, csupán egyvalamit, ami miatt békésen lehet vele együtt élni. Oké, kiabál, a közepek túl fényesek, a lecsengései sem az igaziak, színezett is kicsit, és olykor – főként rock zenén – teljesen összezavarodik, a torzított gitár pedig úgy visít, hogy riadtan nyúlunk a távkapcsolóért. Mégis, egyetlen tulajdonság elég ahhoz, hogy elviselhető legyen hosszú távon. És itt akár vissza is kapcsolódhatnánk a Yamaha-hoz és ahhoz, hogy mennyire szokja meg az ember azt a hangzást, amivel éveket tölt együtt.

Szóval az Alto élvezetesen szól, még ha nem is olyan hiteles, mint a Yamaha. Ez a két tulajdonság tulajdonképpen két külön világ a hifiben, két külön tábor. Akik tapasztaltak, tudják, hogy van olyan, amikor a kettő együtt van – na ez kerül jó sokba. Érdekes egyébként, hogy realistább hangot könnyebb csinálni, mint élvezeteset. Nem titkolt cél, hogy a Yamaha-ból inkább élvezeteset szeretnénk csinálni, ehhez a "mágiához" keressük a megoldásokat. Egészen pontosan, én nem keresem, csak megállapítom, hogy sikerült-e, és ha igen, akkor mennyire. Ez lenne itt a cél, a megértéshez közelebb jutni és nem egyfajta Frankensteint összerakni, ahol is az elemek külön-külön ugyan működnek, de a végeredmény mégis egy szörnyszülött.

A szív és a technika

Az Alto-n a zongorának csak húrjai vannak, teste, felharmonikusai nincsenek, ellenben a zongorista egyéniség. A Yamahának egyelőre pompás a zongorahangja, sokkal valóságosabb, de középszerű az, aki játszik rajta. És ez nagyon nem mindegy. Jack Roberts, a Dagogo publicistája idézi Qvortrupot ebben a cikkben, aki szerint a legjobb rendszer az, amelyen a soha nem hallott felvételek tökéletesen máshogy szólnak. Itt Qvortrup szerintem azt akarja mondani, hogy azon érintenek meg igazán.

Az Innovations Alto egy közepes cd játszó, használtan alig pár tízezer forintot ér, ráadásul jó csúnya is. De hallgatva sokkal nagyobb kedvvel veti bele magát az ember a zenékbe. Az Alto arra bíztat, hogy minél több lemezt vegyél, minél szélesebb merítésben. Ennek semmi köze az ízléshez. Azt csak sznobok képzelik, hogy a világ felosztható stílusokra. A zene nem használati tárgy és nem mindennapi betevő. Hanem az emberi szellem és a lélek kivetülése. A zene hallgatása és befogadása nem akusztikai élmény, hanem egy olyan vágy kielégülése, ami semmi mással nem pótolható.

A sok is kevés

Amikor még egyetemre jártam, a cd-k éppen a fénykorukat élték. Az azóta már megszűnt MCD Zeneáruházban tizesével vitték őket. Ez volt az a korszak, amikor egy-egy kurrens lemez megjelenésének napján sorok kígyóztak az üzlet bejáratánál - nyitás előtt egy órával. Nekem sajnos drágák voltak, akárcsak a lejátszók, maradtam a kazettánál, meg az otthon található lemezeknél.

Az egyik „mentoromnak”, aki képzőművész és audió tervező volt egy személyben, a lakása tele volt lemezekkel. Ő mondta egyszer a százas nagyságrendű gyűjteményre mutatva: "még ez is kevés, hidd el". Nem hittem el, irigyeltem érte, és úgy gondoltam, hogy fel akar vágni egy kicsit a csóró diák előtt, akinek a havi ösztöndíjából talán két olcsóbb lemezre telne, de inkább csak másfélre. Ma, túl a kétezredik hanghordozón, azt mondhatom: igaza volt. Ma én mondom azt a hozzám látogató fiatal egyetemista barátaimnak, hogy még ez is kevés. De vissza az Altohoz. Pontosabban a Yamaha-hoz.

Ha nékem egyszer sok pénzem lesz

Amikor belevágtam ebbe a prodzsektbe, nagyjából tudtam, hogy mi vár rám. Az ilyen tuningok többnyire akkor érik el a céljukat, ha minden létező változtatást megcsinálsz. A kezdeti lépés még csak felvillantja a későbbi célt, ami egyre jobban közeledni látszik minden egyes lépés után. A hangzás egyre relaistább lesz, de a zene nagyon nehezen akar megjönni. Ha az ember csinálja, nem érdemes megállni, bele kell tenni a maximumot; ilyen ez a popszakma. A TDA chip akkor fog élni, ha teljesen ki lesz szolgálva, ha csúcsra lesz járatva, ugyanis önmagában édeskevés.

Az egy jól hangzó ígéret, hogy hókuszpókusz nélkül is jól szól, ám ez sajnos csúsztatás. Nem elég jól szól. Annyit tud, amit fent írtam, elvagy vele, nem bánt, de nem is motivál semmire. Ha csak ennyi lenne a hifiben, nem lenne annyi megszállott, aki a fél életét és súlyos pénzeket rászánva csinálja. A csupasz realitás sajnos kevés, a zenének elsősorban lelke van, és csak másodsorban kell, hogy szépen szóljon – a jó rendszer inkább lélekben jó és nem tonalitásban. Az igazán jó mindkettőben, de az csak kevés embernek van, mindenféle hangos bizonygatás ellenére. És többnyire hatszámjegyű összegbe kerül.  

A nagymama komódja

Szóval a szága lassan kontínyúzódik, az alkatrészek hamarosan hadrendbe állnak. Érdekes egyébként, hogy minden ilyen tuning hasonlóan működik, kicsit olyan, mint a lakás felújítás, először bontani kell. Miután elértél a csupasz falig, azután lehet építeni. Most bontunk. A főfal, vagyis a chip, marad, minden más megy. A követezőkben megpróbáljuk alkalmazni a legendásan jó Trichord clockját, a csöves kimenőfokozatot, és a speciálisan mindezek meghajtására gyártatott tápot. Van tehát egy szép komódunk, amit örököltünk, nehéz nemes fából készült, vastag, fényes politúrral, a lakás igazi dísze lesz, a főhelyen fogjuk elhelyezni. A Yamaha felkészült, a sok még több lesz, a kérdés az, hogy a végén kiugrasztja-e a lelket? És én is felkészültem. Kontrollnak ott lesz egy sima, tuningmentes Yamaha, na meg az Alto a maga „egyetlen” tudásával. A következő cikkből kiderül, mire jutottunk, van-e, és ha igen, akkor merre tovább. 

*A képek egy része illusztráció