Amikor elkészítettem és élesítettem a Peter Qvortrup-pal készült interjút, illetve nem sokkal utána, az interjú utóéletét nézve ígéretet tettem, hogy letesztelem a Gearbox Records egyik kiadványát, és ha már tesztelek, akkor megfogadom Qvortrup útmutatását és a szerinte legjobban sikerült kiadványt veszem meg.

A vásárlást azonban nem csak a kiváncsiság vagy a teszt lehetősége indokolta, ezért nem adtam volna ki ennyi pénzt egy 10"-es lemezért, hanem az előadó is. Sasha Siem látványosan nem az a tipikus tucat audiofil énekes madárka, aki a gitárját pöcögteti és fátyolos hangon dalol a szerelemről, hanem egy érdekes és olykor izgalmas zenei világot kialakító tehetséges fiatal előadó. 

A lemez beszerzése elég kalandosra sikerült, ugyanis a rendelés után még jó két hónap telt el, mire nagy nehezen megjött a So polite. Közben elég sok minden történt, és egyre csak tolódott a várva-várt meghallgatás, sehogy sem tudtam tíz nyugodt percet szakítani, hogy legalább egy tracket meghallgasak. Aztán végül mégis csak sikerült a lassan egy hónapja a polcon pihenő lemezt feltennem. 

Mielőtt rátérnénk a meghallgatás körülményeire, pár szó a lemezről és a rajta hallható zenéről. Sasha Siem huszas évei közepén járó fiatal zenész és zeneszerző, Cambridge-ben és a Harvardon végzett, írt kompozíciókat többek között a London Symphony Orchestra-nak és a Royal Opera háznak, az egyik legfiatalabb tehetségként kapta meg az angol komponisták díját, egyébként csellón játszik, gyerekkora óta zenél. Az énekes dalszerzőként a dalait többek között Tom Waits, Jacques Brel és Björk inspirálta, első szóló lemezét az izlandi Valgeir Sigurosson segítségével készíti, ami valószínűleg idén ősszel fog megjelenni. 

A So Polite az első EP-je 45-ös fordulatú 10 incses, 180 grammos lemez. A lemezborító szerint a masterelést végezték a Gearbox berendezésein, a négy tracket a New Yorkban rögzítették. A master során kizárólag analog berendezéseket használtak, Studer C37-est, Maselec-et, Pultec-et és EMI TG-t, a lemezvágógép Scully, a vágófej Westrex. Az sajnos nem derült ki, hogy vágott, vagy préselt lemez. (Bár az árából én ez előbbire tippelek, egyébként 5000 Ft volt a lemez)

A négy track mindegyike saját szerzemény, Sahsa-t a Mivos Quartet kíséri, klasszikus vonós kvartett felállásban, azaz két hegedű, brácsa, cselló, plusz az énekhang. A legfrissebb anyaga egyébként a fentebbi videóban hallható szám, a Proof, ami az idei Record Store Day-re jött ki, természetesen ultra alacsony példányszámú 7"-es vinylen, de elvileg még beszerezhető. Talán az eddigi legjobban sikerült zenéje Sasha-nak, nekem legalábbis nagyon bejön az elektronikával megbolondított track.

A So Polite zenei anyaga valahol a kortárs klasszikus zene és az avantgard pop között félúton van, nem egyszerű és könnyen befogadható balladák sora. Az első benyomás az, hogy a zene igényli a figyelmet, és nagyon jók a szövegek. Az első meghallgatáskor ugyan csak a zenére figyeltem, de már ekkor feltűnt, hogy mennyire direkten szól a lemez.

Azt tartják - legalábbis a dj körökben - hogy a tizesek azért nem túl jók, mert hamar elmegy a magasuk. Hát itt nincs semmi gond, az összes hangszer tisztán és zörejek nélkül szól, olyan, mintha közel mikrofonozott lenne, holott elég nyilvánvalóan nem az.

Szerintem a So Polite hangzásának szinte semmi köze nincs a megszokott audiofil felvételekéhez, ahol a térábrázolás és a mélység, valamint a részletek és az előre tolt énekhang a lényeg. Ez a lemez nem egy hifi tesztlemez, sokkal inkább egy profi felvétel. Érdekes, hogy a korai analog felvételektől is elég távol van, egyáltalán nem puha és simogató, mint a legtöbb ötvenes évekbeli klasszikus felvétel, és például szalagzajt sem nem hallani. A dinamikatartomány viszont iszonyú széles, annak ellenére, hogy kizárólag vonós hangszereket és inkább a magas regiszterekben járó (női) énekhangot hallunk, és például nincs dob. Apropó énekhang.

Sasha hangja nem túl éles, de azért elég magas, olykor suttog, olykor pedig kiereszti a hangját rendesen. Az alatta, mellette szóló zenétől viszont szinte tökéletesen különválik, hatalmas és teljesen leszakad a hangképről, ami kicsit furcsa, illetve az a meglepő, hogy sehol nem torzít be a rendszer, holott eléggé a határait súrolja. (Nyilván az én analog front-endem azokhoz képest, amiken visszahallgatták ezt a lemezt, a fasorban sincs) 

Ami nekem furcsa volt, hogy nem hallani a mikrofonokat, teljes csend uralkodik a felvételen, sem a húrok, sem a hangszerek teste nem ad külön hangot, nem recsegnek a székek, nem susog és nem sziszeg a mikrofon az éneklés közben, és Sasha sem cuppog, mint a legtöbb énekes. Sokadszori hallgatás után olyan, mintha egy teljesen más hangzásvilág lenne, mint az általánosan megszokott, bár elég sok közös pont van a modern felvételekkel, érdekes módon az elektronikához érzem közelebbnek. Ott ilyen tűpontos és tiszta minden. Azt hiszem, a legjobb jelző ez a két szó: pontosság és hitelesség.

Ez a felvétel nem akar hasonlítani a korai analog korszak lemezeinek hangzásához, egyszerűen csak szólni akar, lehetőségekhez képest maximális információtartalommal. És ez sikerül is. Ugyanazt az ultra direkt, precíz és zenei hangzást tudja, mint a komolyabb rendszerek, szinte teljes egészében kiküszöböli a technikát, mintha ott sem lenne. Egyszerűen eltűnik a hangzó térben, ami üresnek hat.

Elég furcsa érzés amúgy, mert az ember képes megfeledkezni arról, hogy ez konzervzenei felvétel, elég hamar kialakul az a párbeszéd, ami a koncerteken szokott a zenészek és a hallgatók között. Egyébként nem ez a legfőbb nyeremény, ha lehet így fogalmazni. Hanem az, amiért az emberek hifisták az audiofil felvételeket is vásárolják: általuk szinteket lép a rendszer. Amikor ezt a lemezt hallgatom, nyilvánvalóvá válik, hogy nem a rendszerben van a "hiba", ha olykor sávhatároltnak, punnyadtnak vagy torznak hat, hanem a pocsék felvételek, esetleg a szétgyalult lemezek a hibásak.

Nem akarnék én most megint belemenni a modern kontra régi hangzás közötti vitába, ezért nem is folytatom tovább az elmélkedést ebben az irányban*. De azt azért leírom, hogy ez a lemez nekem sokkal többet mond a hiteles hangzásról, mint a korai nyomatok, amelyek inkább egyfajta történeti tudást jelentenek, mintsem az objektíven jó hangot.

Ugyanakkor tesztelni sok mindennel lehet, ott vannak a már kialakult és elterjedt lemezek, mindenki választhat magának, legyen az Jazz at the Pawnshop, vagy valamelyk Telarc, esetleg Stan Getz és Joao Gilberto klasszikus. De ha valaki arra kiváncsi, hogy 2014-ben mit lehet kihozni az analog masteringből és néhány profi mikrofonból, akkor hallgassa meg ezt a lemezt.

Ne várjuk azonban azt a lekerekített, meleg és barátságos hangzást, amit eddig az ún. analog és csöves hangról eddig gondoltunk; itt valami másról van szó. És nem a digitálisról, hanem arról, hogy a rendelkezésre álló technikai apparatus segítségével valami olyat létrehozni, ami közelít egyfajta maximumhoz. Lehet ezt a hangzást szeretni vagy nem szeretni, de azt azért elismerhetjük, hogy mindenképpen kiemelkedő. És ezzel nem azt mondtam hogy Qvortrupnak igaza volt, és ez a lemez lenne a legjobb, hanem azt, hogy tud egy olyan hihető atmoszférát, amit nagyon nem könnyű létrehozni a stúdióban és még nehezebb otthon reprodukálni. Ha "csak" ennyiért vesszük meg, már akkor is megérte. Legyen ez a végszó. 

*Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni az interjú alatti észrevételeket a Gearbox egy másik kiadványáról.