Csőpárti hifista lévén minden érdekel, ami a vákuumcsőhöz kapcsolódik. Ha pedig valami különleges cső, akkor pláne felcsillan a tekintettem.

Nem tagadtam meg magam, mikor kínálkozott egy lehetőség, mondjuk úgy, hogy szembejött, mint egy őrült autós a sztrádán, hogy az az egyik legjobb, ha nem a legjobb 211-est, amelyet valaha gyártottak, meghallgathassam. Ilyenkor az ember úgy érzi, hogy valami különleges kegy érte, elhúzták előtte a mézesmadzagot, és mint egy drogos Micimackó, aki intravénásan tolja a tiszta méhpempőt, egyből remegni kezdett az fülorrcimpám az aranylövésre ácsingózva.

Harcászati ipar

Az Elrog csövekről írtam már. Az egyik legjobb dolog, ami az elektroncsövek iránt igen mély érdeklődést mutató high-enddel történhetett. Persze tudjuk jól, a NOS-ok sem gyengék és vannak a piacon igazi ultra rare, piszok drága és piszok jól szóló csövek, na de az Elrog, azaz Dr. Schaffernicht valami olyat tett le az asztalra, aminek hallatán a már mindent hallott hosszú szakállú őshifisták is megnyalták a szájuk szélét. Egyrészt ugye technikailag sokkal többet tudnak, mint bármelyik eddigi 211-es, másrészt minden, azaz minden paraméterben simán előzik a régieket.

Mindez egyáltalán nem csoda, hiszen ötven év alatt a technika iszonyú sokat fejlődött. Sokkal fontosabb azonban, hogy ezek a csövek kifejezetten a high-end iparnak, azaz a valósághű zenei reprodukció számára készültek, és bár a 211-eseket anno a világ legjobb hadseregének harcászati ipara fejlesztette ki, ahol sem anyagi, sem technikai korlátok nem voltak, az amcsik sem láttak a jövőbe, így nem tudhatták azt sem, hogy egyszer majd ezek a nagyteljesítményű elektroncsövek nem repülőgépekben, hanem mezei erősítőkben fognak dolgozni.

Igaz is, 211-es. Kicsit nézzük meg őket közelebbről. Ez az a cső, amely először érdemelte ki az instant legenda státuszt. Sokat hozzátett a történetéhez Kondo és az Ongaku. Valószínűleg még többet az US ARMY patent pending. De a 211-es már az előtt is legenda volt, mielőtt Kondo megépítette volna belőle a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején a maga integráltját, amely Qvortrup segítségével az első olyan világhírű erősítő lett, amely azóta is mérceként szolgál minden arany és minden botfülű hifista számára. (Olyan ember még nem született, aki ezt az erősítőt akár egyetlen paraméterében is rossznak tartotta volna. A high-end világ egyik origója mind a mai napig. Megjegyzem azóta sem változtattak rajta semmit)

Patent pending

De maradjunk a csőnél. A 211-es az egyik legnagyobb cső, amit az erősítőkben elterjedten használnak, hatalmas a fűtésigénye, melegszik, mint az állat, és simán lehet mellette olvasni, olyan fényereje van. Mindez persze nem olyan jelentős és eléggé kevés is a legendához, az már annál inkább fontosabb, hogy iszonyú líneáris a frekvenciamenete, széles a spektruma és a csövekhez képest nagy teljesítményre képes; simán lehet belőle 20 wattos szörnyeket építeni. Tudjuk jól, hogy a csővel mért 20 watt tranzisztorban inkább 40 – ez audiofil szempontból sokkal több, mint amit értelmesen ki lehet használni normál szobai körülmények között.

Érzékeny dobozokkal és megfelelő környezetben, azaz 30-40 kilós trafókkal, profi alkatrészekkel elképesztően élő és hihető hangzást lehet velük elérni, brutális energiákkal, attackokkal. 211-esből senki nem épít középkategóriás erősítőt. A 211-esek a legmagasabb liga játékosai. Aki 211-esek mellé behajigál az erősítőibe 20 dolláros alkatrészeket, teljesen jogosan érdemel megvetést. Elrog 211-esek pedig önmagukban annyiba kerülnek, mint egy középkategóriás erősítő, minden valószínűség szerint soha nem lesz belőlük millió alatt semmi.

Két cső plusz a csavarok

Ha a két csövet megvesszük, plusz a csavarokat és máris átléptük a keretet. Nem tartom túl reálisnak, hogy a DIY-ben el fognak terjedni, lévén az Elrog egy icipici manufaktúra, szinte kizárólag ők értékesítik a csöveiket. Jelenleg egy évben közepes mennyiségű csövet képesek előállítani, az még egy kicsit messzi álom, hogy mindenütt szembe jöjjön csak úgy. Ennél fogva, aki ma Elrog csöveket használ, az finoman szólva sem szarral gurigázik. Vertem is a plafont rendesen, amikor elhívtak meghallgatni. (Hogy miben szólt, egyelőre legyen titok, de lesz majd belőle poszt reményeim szerint, de itt és most nem ez a fontos)

Nehéz helyzetben van az ítész, amikor az Elrog csövekről akar írni valami olyat, ami nem a szokásos kamugyanús „teszt”, amiben minden van, csak kézzel fogható tartalom nincs. Hogy miért? Hát éppenséggel azért, mert az Elrognak sikerült az, ami csak nagyon kevés más terméknek, egyelőre Ő a mérce, tehát nem mi minősítjük, hanem nekünk kell megtapasztalni, hogy mit tud, majd aztán hozzáigazítani az eddigi szókincsünket, ítéleteinket. Referencia na.

Megcsináltam!

Így az a helyzet állt fenn, hogy nem az Elrogot kell máshoz mérni, hanem minden mást hozzá. Van az a vicc, amikor két öreg hölgy sétálgat a Modern Művészetek Múzeumában és folyamatosan minősítgetik a képeket, szobrokat. A teremőr egy ideig hallgatja, majd odalép a lédikhez. Pardon, Hölgyeim, Önök tévedésben vannak, itt nem Önök ítélnek, hanem Önöket ítélik. Valami ilyesmi történt most is. Talán nem véletlen, hogy a Dr. Schaffernicht a legenda szerint konkrétan kiröhögte az egyébként kiváló csövet, amikor elvitték hozzá, hogy hasonlót kellene csinálni.

Megcsináltam, de nem baj, ha sokkal jobb lett? - kérdezte nyilván hamiskás mosollyal az arcán. Michelangelo, amikor felkérik, hogy illusztráljon egy könyvet, aztán kiderül, hogy a nem rajzok vannak a szöveg mellett, hanem vannak A Rajzok meg valami betűk is, de az kit érdekel. Szerintem nagyon jó, hogy van nekünk ilyen referenciánk, főként, hogy 211-es. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy lehet-e, kell-e a high-endben még tovább fejlődni. Minek? Kérdezem én, ez már bőven túl van azon, amit a legvadabb álmainkban képzeltünk. És túl azon, amire azt mondjuk, hogy „élvezetes” zenehallgatás. Milyen kár, hogy nem Angliában élek. Rohadtul érdekelne, hogy a nyolcvanas években menő tervezők, akik még mindig benne vannak a szakmában, mit mondanának egy Elroggal szerelt 211-es végfokra? Na mindegy, elmondom, én mit gondolok, aztán haladjunk tovább.

Nem sok minden

Hát, őszintén nem sok mindent tudok összeírni. Az én mondataim amúgy is csak lábjegyzetek, ahhoz egy két órás meghallgatás nem sokat ér, főszövegként biztosan nem állja meg a helyét. Egy viszont majdnem biztos, ha valaha lesz – nem lesz – olyan erősítőm, amelyikben 211-es csövek kergetik az elektronokat és pumpálják a wattokat, ilyet fogok bele venni. A 211-eseknek van egy olyan kissé misztikus hangzása, ami sokakat elragadott már, nem véletlen, hogy amikor az emberek meghallják, elkezdi érdekelni őket, mi lehet még benne, ha mindent megkap. Ez a minden most az Elrog. Nem egy embert beszippantott már ez a hangzás, annyira élethű, amennyire egy felvétel egyáltalán lehet.

A legtöbb ítész úgy van vele, én legalábbis így jártam, mint a Lincoln Cheng az Audiotechnique Magazin szerzője, aki az egyik magasan ultra high-end előfok „tesztje” során nagyon őszintén és szerintem hitelesen leírta, hogy nem nagyon tud most írni semmit, mert a teszt meghiúsult. Hiába próbálkozott, az agya minduntalan átállt teszt üzemmódról, arról a speciális figyelő és fülelő állapotról, ami ilyenkor jellemző, örömteli zenehallgatásra. Magyarul nem azon gondolkozott, mit írjon, hanem elvitte őt a zene abba az állapotba, amit a koncerteken élünk át. Nem a hangzás, hanem a zenekar érdekelte, a megszólaló mű kvalitásai. Vagy valami ilyesmi.

Kellemes szombat délután

Vittem a magammal az egész családot. Kellemes szombat délelőtt, gondoltam. A gyerek eljátszik majd a cd borítókkal, ha jó a zene, táncolgat, én meg közben cserélgetem a lemezeket. Majdnem össze is jött. Letáboroztunk a szobában, szusszantam egyet, levetkőztünk, mert Vince a bejáratnál megtalálta az egyetlen tócsát és azonnal elkezdett benne tapicskolni, vagyis felszívta sáros víz felét a nadrágjával. Így megy ez. Fontos szempont: meghallgatásra mindig vigyél magaddal pótnadrágot a gyereknek.

Amikor megszólalt az első taktus, José James: Good Morning Heartache, azonnal nyilvánvaló lett, hogy nem lesz itt kérem semmiféle teszt. Én egyből megörültem neki, ki a fene akar szombat délelőtt tesztelni? Magaslati levegő. Elképesztő tisztaság és olyan hihető hangszínek, hogy az embernek összeszorul a segglyuka gyomra. Éteri tisztaság, mennyei dobseprő, ahogy a nagyobbik cinnen jó tíz másodperces a lecsengés. Oroszlánra csúzlival. Kár belekezdeni, meg egyébként is a vadászat a kőbunkók sportja. Mondjuk úgy, hogy ennek a lemeznek a fele eddig számomra ismeretlen terület volt. Ilyet hifi nem csinál, ez valami ármányság. Az a másik szinte mesébe illő dolog, hogy teljes csend van a hangfalakban két szám között.

Sehol a csövek ismerős sistergése. Én eddig nem nagyon bírtam a Blue Note cd-k hangját, olyan semmilyen volt. Frászt, pokolian jól szólnak, arányosak, tiszták és az a pici mélyhangsúly, amit mindig alábrummogott a hangszereknek, most tök természetesnek tűnik. Az Elrog egy mikronnyit sem színez, kristálytiszta minden hangszer minden árnyalata, minden apró nüansz a helyén, és mindemellett tűpontos is. Ugyanakkor mindez viszont annyira könnyed és olyan természetes, mint az élő koncerten. Abszolút nem művi. Mondom: nem hifi.

Először azt hittem, hogy kemény lesz, mint a Shuguangok néhányszor, ha jól odatekernek nekik, egyenesen, kegyetlenül beleordítják az arcodba az összes hibát, ami a felvételen van, nesze itt van, csinálj vele, amit akarsz. Az Elrog ehhez képest szinte semmit nem csinál, pontosabban mindezt csinálja, de nem lesz durva vagy kegyetlen, úgy mond igazat, mint amikor az ember az időjárásról beszélget. Puszta ténymegállapítások, plusz az általuk okozott hangulat. Napok óta esik, kicsit depressziós vagyok tőle. Ennyi. Nem kell túlspilázni. Hát, ez van, így szól, de nincs ezzel semmi gond. A Chris Potter lemezen az első track közepén egyszer csak feltűnt egy vágás, a szaxofonnak tök más lett a soundja, nyilván ezt ide beillesztették. Igen. És? Kit érdekel? Ez akkor is egy nagyon jó lemez.

A preciz német ipar legendája

Számomra azonban az igazán meglepő az volt, hogy mennyi mindent meg lehet ismerni egy ilyen cső hangzásán keresztül. És az új tapasztalatokat a régiek mellé tenni. Így mégis kialakul egy hozzávetőleges viszonyítási alap, amelynek segítségével a többi  - értsd a többi csőről - dologról is megtudhatunk egyet-mást. Például azt, hogy Elrog ide, Elrog oda, bizonyos paraméterekben nagyon is hasonlót tudnak a kínaiak is, ha megerőltetik magukat. Engem tulajdonképpen egy kicsit mindig is bosszantott, hogy a német ipart, mint minőségi fokmérőt használták. És nem csak a hifiben.

Mondjuk mostanság a Volkswagen jól alávágott ennek a közhelynek. Szerintem nem azért jó valami, mert német, magyar, vagy ne adj Isten kínai, hanem azért mert jól meg van építve. A minőség nem nemzet-karakterológiai dolog. Szóval az ilyen mérce típusú dolgok azért is jók, mert vice versa be tudod lőni, hogy mondjuk az alap Shuguang hol hazudik. Ahhoz képest egyébként nem is rossz, helyes frekimenet, balansz és bár sokkal homályosabb, de tonalitását tekintve azonosak.

Magyarul ugyanaz a hegedű hang, csak míg itt fele annyi a felbontás és a szónikus teljesítmény, addig ott minden beáll a valóság mellé tükörképnek. Szép vagy, szép vagy, de Hófehérke sokkal szebb nálad…Mindezt betéve – vertikálisan – a NOS-ok mellé egyértelműen a Shuguang jön ki jól a buliból. Ha pedig odateszem a két árcímkét simán best buy – még a nagyobb típusok sincsenek elszállva a csúcshoz képest, ami önmagában sem lépi át a kb belőtt fájdalomküszöböt. Hát, kb ennyi. Ma is "tanultunk" valamit. Az biztos, hogy akinek ilyen csöve lesz, az egész high-end bizniszt, ezzel együtt úgy általában a konzerv zenét újra fogja definiálni.