Kerülgettem ezt a témát már egy ideje, mint macska a forró kását. Óvatosan, de azért szűkülő spirálban mozogva. Nyilvánvaló volt, hogy a várakozás majd eredménnyel kecsegtet, hiszen a macska is tudja, hogy a kása bizony egyszer ki fog hűlni és akkor megeheti.

A kérdés csak az volt, hogy mire kihűl ez a dolog, egyáltalán lesz-e még reális esélyem arra, hogy elérjem.

Mit mondjak: alapvetően meg voltam győzve. Ahol lehetett, utánanéztem ennek a dolognak, és mint egy kotnyeles kiskölyök, aki ugyan jókat kérdez, de túl sokat és idegesítően hosszú ideig, megtudtam ezt azt. (Én azok közé a furabogarak közé tartozom, akiket nagyon nehéz meggyőzni. Nekem magamat kell elsősorban) Örültem is az infóknak, nem mintha olyan nagy fan lennék, de nekem fontos, hogy kellően képbe legyek. Ahogy a mondás tartja: tudni mindig több, mint nem tudni.

Jó-jó, persze azt is tudtam, hogy itt alapvetően nem lehet hibázni. Qvortrupnak két szíve csücske van: a P4-es végfok és az E dobozok. Emblematikus produktum mindegyik, magán hordozza azokat a jegyeket, amiért az AN UK, az ami. És azon sem csodálkoztam, hogy a speciális kender szálakkal erősített membrán, az a szép kék, megjelent az olcsóbb típusokban is. Várható volt és örömteli. A magamfajta csóróknak mindig felcsillan a tekintete, ha az összekuporgatott apróján is vehet valamit.

Valamit, ami nem a mostanában nagyon divatos szépen felmarketingesített álfejlesztés és többnyire valami habosított műanyagszármazékhoz van köze, hanem olyan valami, aminek van valódi tartalma az üres fecsegés és a hangzatos szólamok mögött. Mondjuk, azért az AN sosem volt egy marketing guru, inkább a szűkszavú high-end brandek közé tartozott, és persze a folyamatos fejlesztéssel sem állt le. Ha nem is szerepelt a news rovatban semmi, lehetett tudni és ezzel együtt látni, hogy az újabb típusok mindig egy kicsit szebbek voltak, egy kicsit jobban kidolgozottabbak, egy kicsit több szál volt a membránban, és egy kicsit – olykor nagyon – jobban is szóltak. Volt alkalmam többször is meggyőződni róla.

Na de mi is volt a bajom? Alapvetően semmi, azonkívül, hogy egy kicsit az idő alagútban rekedtem a tizenéves E-mmel. Anno, a kilencvenes években ilyen volt a high-end. A lágyságot többre becsülték, mint a felbontást. A finomságot, mint az attackokat. A hiteles hangszerhangokat, mint a mikrodinamika realisztikusságát. A hangzásképnek mindezek mellett volt még egy előnye: a hosszan hallgatható, minden élességtől mentes, ún. “bensőséges” megszólalás, amibe bele lehetett hallani több ún. “érzelmet”.

Való igaz, meglehetősen romantikusan szólt a kilencvenes évek high-endje. A dobozok anyaga is nyomott hagyott a megszólaláson. A pozdorja alacsonyabb frekvencián rezonál, és inkább az alsóbasszus dúsításra hajlamos. Na nem mintha panaszra lett volna okom. A mai divatos hangzás, amiben mindent alárendelnek stúdióminőségűnek aposztrofált, felkonvertált nagyfelbontásnak meg az üres reklámszlogennek, a hi-resnek, ami semmi más, csak egy újabb szólam.

Ennél a végletekig húzott hangzásnál ezerszer emberibben szólt egy régi E, még a kilencvenes évekből. A mostani hangfalgyártás semmivel sem ad többet a marketingjében abszolút technikai csodáknak beállított produktumokra, mint régen. Ettől függetlenül a hangfalak tervezése technikailag még mindig egyhelyben topogni látszik, bár kétségtelen, sokkal szebbek a dobozok, köszönhetően a tizedmilliméter pontos cnc megmunkálásnak, na meg a fröccsöntött és/vagy esztergált alumíniumnak, valamint a fémhatású műanyagok hatalmának.

Az AN talán ezért sem veri nagydobra az olyan, egyébként világelső fejlesztéseit, mint a szép kék színéről ismerős membrán, vagy a lengőtekercseken használt nagyon finom ezüstszál, esetleg a saját kondenzátorai a váltókban. Teljesen érthető: egyrészt nem abban a szegmensben akar versenyezni, ahol a mindent a szemnek játék megy, vagy ahol a prospektusok mágikus számmisztikája a nyerő. Másrészt miért adna újabb lehetőséget arra, hogy lemásolják, ha a vevői köre így is gyarapszik, és ezek a vevők leszarják (pardon), hogy nem kapnak mágneses hangszóróselymet az egymilliós doboz mellé?

Nekem mindig is az volt a véleményem, hogy az igazi, kisipari, a hangminőségre koncentráló, a fejlesztéseket innen megközelítő high-endnek jót tesz, ha foglalkozhat a maga dolgával és nem a konzumidióta rétegért kapkod, aki úgyis csak fogyasztási cikknek vásárol zenelejátszó és megszólaltató berendezéseket, és nem azért, hogy hallgassa.

Szóval ibolyakék membrán. Emlékszem az egyik hifi shown milyen megrökönyödést váltott ki az első ilyen doboz. Pontosabban az, hogy a két hangfal membránjának színe nem volt egyforma. Hát igen. A lényeg máshol van, mondták akkor mosolyogva és jól összezavarva a kérdezőt, aki azt hitte, hogy ő az első, aki ezt észrevette. A valódi párbeszéd akkor éppen akörül forgott, hogy az új HE hangszórók két wattal is mekkorát szóltak. Hogy olyan mikroinformációkat hoztak elő a felvételekből, amikért eddig nagyon sok pénzt kellett fizetni. Oké, mondtuk magunknak, ilyen lesz az új világ, nem rossz, hogy egy olcsó poént is elsüssek. Akkor még senki sem hitte el, hogy pár év múlva a kicsikben is ilyen lesz. Qvortrupot nem nagyon foglalkoztatta a dolog, már akkor is metállal demózott, üvöltő Rammsetin-nel riogatta a Luiz Bonfához szokott népet.

Azonban a hemp membrán nagyot ment, a hifire kevésbé, a zenére inkább fogékony réteg még akkor megszagolta a tutit, amikor még mindenki azt gondolta, hogy csak a felsőház kap majd ilyen motorokat. Vitték, mintha muszáj lenne. Nem véletlenül. A dobozhang tovatűnt. A sávhatároltságnak nyoma veszett. A mackósság és a komor megszólalás a múlté. A szelídnek, lágynak titulált csöves világ új erőre kapott. Az eddig csak szekrénynyi tölcséresekkel éppen csak megszólaló kisteljesítményű triódák csuklóból kirázták a varacskos zúzást is, nem kellett már az első sorba ülni, az utolsóból is meglengette a frizurákat. De nem is ez volt az igazán meglepő, hanem az, hogy eltűnt a fátyolosság a hangból.

Ezt eddig dinamikus hangszórókkal nem nagyon tudták elérni, a sztatikusok és a planar sugárzók felségterülete volt, de azok meg mélyhiányosak voltak, és kellett nekik nagyon sok watt. Magyarul Qvortrup úgy oldotta meg a kisteljesítményű triódák egyik problémáját, hogy fejlesztett hozzájuk egy minden tekintetben ideális hangfalat. Az E dobozok új generációja megint megmutatta, hogy az AN Uk milyen elképesztően körültekintően és milyen durván fejleszt. Sehol a piacon még nyoma sincs annak, hogy akárcsak hasonlót is elértek volna mások. A trend éppen ezzel ellentétes: érzéketlen, de látványra nagyon szép hangfalak, amelyek minden előnyük ellenére nem képesek a csövesek finom zeneiségét megjeleníteni, bármennyire is erőlködnek. A kényelem kiszolgálására berendezkedett hifi iparról nem is szólva, akik mostanában inkább úgy nevezett “okos” eszközöket adnak a népnek, egysíkú, borzalmasan steril hanggal, ami semmivel sem jobb, mint egy jobb telefon fülhallgató kimenete.

És most akkor meg is érkeztünk. A “legkisebb” E doboz is felhúzva a követelményeknek, de csak feketében rendelhető. A király elvegyül a nép között parasztruhában. Mondd csak fiacskám, te meg honnan jöttél? Ej, de peckes a járásod!

Fel voltam már készülve és ki is voltam okosítva. A kidobozolás után mégis után fél órával egy teljesen nyers dobozt hallgatva is elkezdett bizseregni a gyomorszájam körül valami. Pedig ezt a példányt aztán tényleg igás lónak vették. Hogy bármi elé be lehessen kötni, csak húzzon. Egyáltalán nem illusztris környezetben simán lezenélte az otthoni rendszeremet, amiben minden centire be van lőve, és most már lassan mindenütt extraklasszis csövek vannak.

Ültem és kínonban a kezemben tartott Avishai Cohen lemez borítóját nézegettem. Nem is a meglepetés, vagy a csodálkozás, inkább a felismerés, hogy ja, valahogy így kéne. Ha igazi függő lennék, akinek a józan eszét felülírja a hobbija iránti lelkesedés, kértem volna két még számot. Majd udvariasan megköszönve a demót felálltam volna és megkérdezem, hol lehet a kasszához járulni. Kérem, ha lehetséges, akkor a csomagot lehetőleg este hat után szállítsák le. De sajnos vagy hála Istennek nem vagyok megszállott. Úgy hogy inkább hagytam hadd menjen le még két szám ugyanerről, meg még két másik más-más lemezekről, hadd halljam, mit tud még. A végére kicsit megizzadtam, de egészen belelkesedtem, a szemem sarkából figyelve, hogyan nem mozdul a membrán, hogyan csillog tompán a matt fekete előlap.

Hazafelé azon gondolkodtam, mennyivel könnyebb lenne most a helyzetem, ha csalódást okoztak volna. Egyszerű lenne és praktikus. Kicsit persze szomorú az ember, de meg is könnyebbül. Nem kell az új célért megint küzdeni. Nincs is új cél.

De van. Sajnos, van. És nincs túl közel sem. 

Mégis mit tudhat, ha ennyire képes berántani a hangja? Az első, ami megfog, hogy természetes, meg az, hogy a részletezésnek hívott valami, ami inkább a felbontás növekedése, mennyivel közelebb hozza a felvételeket. Mindezt úgy, hogy a hangfalnak gyakorlatilag nincs saját hangja, így nem kell külön leválasztanom a hangzást a felvételről. Nem is erőszakoskodik, nem ül rá az emberre, a zenehallgatás nem fenyegető valami, hanem élmény. Ebből következően nagyon sokáig lehet hallgatni anélkül, hogy bármilyen zavaró tényező elvonná a figyelmünket a felvételekről.

És itt jön ki a legnagyobb erénye, mégpedig az, hogy nem hívja fel magára a figyelmet. Úgy mászol be a zenébe, hogy észre sem veszed. Úgy tűnnek fel a felvételek jellegzetességei, hogy azon csodálkozol, eddig ezt miért nem vetted észre. A hemp membránok annyira kommunikatívak, és az E annyira egyben van, hogy a hangsúlyok a helyükre kerülnek, és ez sokkal nagyobb lépés, mint sokan gondolnák. Az ilyen sziporkázó, mindenáron nagyot mutatni akaró high-end-nál van az, hogy feltétlenül a hangról akar mindenki beszélni, de a zenéről nem tudnak meg többet, hiába az erőlködés, nem áll össze a dolog. Nem is nagyon hallgatják szerintem utána. Unalmassá válik, mert annyira nyomulós lesz a rendszer, hogy ráül mindenre. És ez elég nagy különbség. Az AN teljesen mást csinál, és ezt a mindenáron méricskélni akaró hifista szemlélet nem nagyon tudja értékelni. Nehéz úgy zenei addikciót kialakítani, hogy a szemléletet is formálja, az ízlésen módosítson. Tapasztalataim szerint Audio Note rendszere azoknak van, akik a zenei kalandokra kíváncsiak és nem a hangzásbeli kalandokra.

A népszerű és elterjedt, de alapjaiban félreértett szemlélet szerint a hifi egyfajta függőség. Szerintem meg nem, legalábbis nem olyan értelemben az, ahogy ezt mostanában értik és használják. A minőségre való érzékenység az nem függőség, hanem egy alapvető igény. Miért vegyek gyenge, középszerű zenét, ha ott van mellette a nagyon jó is - ugyanannyiért? Az AN megközelítése a paralell ezzel a szemlélettel. Minek vegyek jó sok pénzért művi csillogást, ha ott van a természetes, ami sokkal jobb - ugyanannyiért? Az a rendszer, amin a minőségbeli különbségek magától értetődő módon kimutathatóak, hosszú távon sokkal többet ér, mint a mesterségesen felállított mércék - legyenek azok bármilyenek - utáni hajsza. 

Szerintem ez a fontos itt, és ezt az AN úgy tudja, hogy mintát és utat is mutat egyben. Sokan mennek el mellette, de ugyanilyen sokan mennek el a kultúra mellett is. Nem érdekli őket, mi van a zene mögött. Megszokták, hogy a fogyasztás diktál: ne gondolkozz. Hiszen az túl fárasztó. Viszi az energiát, ami a munkára kell, abból lesz a sok sajtburger. Milyen érdekes, hogy az AN úgy tud sikeres lenni, hogy teljesen szembe megy ezzel. Elsőéves bölcsészhallgatóként az egyik szemináriumon feltette a tanár a kérdést, tudjuk-e miért vagyunk itt? Mindenki mondott valamit, ami az eszébe jutott. A tanár csak ingatta a fejét. Nem, nem, nem. Azért ültök itt, mert érzékenyek vagytok valamire, amire mások nem. Asszem, igaza volt. De azt sohasem gondoltam volna, hogy ez az élet ennyi területére igaz. Meg azt sem, hogy a high-end a kultúrához visz közelebb, nem a technikához.