Koncert az akváriumban

Múlt vasárnap este történt, hogy ajánlómat komolyan véve és dacolva az esővel, lenéztünk a Gödörbe, meghallgatni Ghostpoet urbánus melankóliáját.

A szokásos egy órás késéssel kezdődő koncert előtt, gondoltam, elüldögélünk egy pohár bor mellett, erre azonban nem került sor, lévén a szórakozóhelyen az összes asztal foglalt volt és a pult mögött serénykedő vagy a kinti részen unatkozó felszolgálók közül egynek sem jutott eszébe, hogy annak a kb 50-60 embernek, akinek nem jutott hely, esetleg behozzon pár széket a kint ázó párszász közül, hozzá néhány asztalt, mint ahogy civilizált országokban szokás. Így kénytelen voltam a falat támasztva megvárni, amíg megkezdődik a koncert. (A többség egyébként a földön csövezett, ölében egy korsó borzalmas sör utánzattal)

Ritka az olyan pillanat, amikor a gépeket éltetem, de meggyőződésem, hogy ennek a koncertnek jót tett volna, ha nem élő dobbal próbálkoznak. A Gödör akusztikája amúgy sem egy zeneakadémia, az üvegtető, az üvegajtók, amelyek elfoglalják az egyik fal majdnem teljes hosszát, rémes, kásás masszává változtatták a hangzást, amelyben az ének totálisan elveszett, és a visszhangban szinte kizárólag a dob pergőit és a sistergéssé torzult cinneket lehetett hallani. A produkció ezzel meg is semmisült, pedig a „zenekar” (egy darab gitáros és egy darab dobos) magukkal hozott technikusa az egész koncert alatt homlokráncolva küzdött, hogy valamit kihozzon az akusztikailag teljesen reménytelen helyzetből. A végén már kínzás volt hallgatni az erőlködést. A közönségnek persze tetszett, az iPodon edzett füleknek meg se kottyant a teljesen szétesett hangkép.

A koncert után hazafelé ballagva nagyjából öt perc múlva már egyetlen hangra sem emlékeztem, viszont a fejem olyannyira megfájdult, hogy hazaérve rögtön lefeküdtem, pedig terveztem, hogy legalább egy track erejéig belehallgatok a lemezbe, ne ez a kellemetlen élmény ragadjon meg az egyébként remek anyagból. Ghostpoet amúgy kedvesen megígérte, hogy feltétlenül visszajön még, olyannyira tetszett neki a fogadtatás. Remélem, hogy akkor már a hajón fognak fellépni, ahol minden adott a profi hangzáshoz is. És addigra talán összeáll a produkció is, volna még mit finomítani rajta.

Az eset több irányban is gondolkodásra késztett: az egyik, hogy egy adott zenei produkció élvezeti értéke megkerülhetetlenül függ a hangzástól, a másik, hogy Európa egyik legnagyobb zenei nagyhatalmában, London-ban ezzel a produkcióval vajon milyen fogadtatásban lehetett volna része az egyébként szimpatikus fiatalembernek? És ez asszem megint a gépekről szól. Vagyis arról, hogy valaki, aki előadónak tökéletesen tehetségtelen, pár jó lemezt azért kiadhat. Ehhez mindössze annyira van szüksége, hogy jól kezelje a laptopján azt az egyetlen programot. Kérdés maradt számomra, hogy ezen utóbbi gondolatot hogyan értékeljem. Vagyishogy manapság már a zene nem arról szól-e, hogyan lehet egyetlen, nem túl izgalmas ötletből összehozni egy tucat egyforma zenét, azzal végigturnézni pár országot, majd szép csendesen eltűnni a süllyesztőben...