Humán faktor - gépek és emberek

Ritkán éltetem a gépeket, írtam már több alkalommal is, aztán persze az orrom alá lehet dörgölni azt az ellentmondást, hogy de hát végső soron pont erről szól ez a blog.

Arról, hogy gépekről fogalmazok meg állításokat, gondolatokat, noha szándékaim szerint minden ilyen írásban valamennyire felsejlik a gépek gyártóinak, mondjuk inkább szebben: készítőinek habitusa, és mivel ezek a gépek az emberi kultúra egyik legfontosabb részét, a zenét próbálják meg reprodukálni, véleményem szerint a készítőik ízlése is megjelenik a megvalósítás és a reprodukció során. Reményeim szerint az olvasóimnak nem kell ezt újra és újra bizonygatnom. Mondom ezt azért, mert a kultúra napján megint egyszer belefutottam abba a nagyon fontos tapasztalatba, ami ezt az egész hobbit létrehozta. Van ugye az a sorrend, amit a hifisták a Maslow-i piramishoz hasonlatosan egyfajta alap értékrendként lefektettek. Első az élőzene, a koncert, aztán jön a felvétel, majd a felvétel valamilyen hordozóra rögzítése, gyártása, végül pedig az otthoni reprodukció. Ebben a sorrendben utolsónak szerepel a hifi, és ezt így el is fogadhatjuk mint sorvezetőt. A jó hifi elviekben ennek a folyamatnak minden fázisát képes valamilyen formában az otthonunkban megmutatni, de legalább felvillantani. A koncertterem levegője, ugye, ugrik be mindenkinek a közhellyé csontosodott mondat, ami nélkül ma már nincs hifiről szóló cikk.

Szóval, hogy egy felvételen elviekben minden rajta van, és a hifi feladata az, hogy ezt a „mindent” lehetőség szerint torzítás nélkül, és a hangarányok megtartásának érzékeltetése mellett megmutassa, az eredeti élményt valamiképpen visszacsempéssze, valamit az elmúlt időből újraalkosson, de legalább arra az egy órára a felvétel újra éledjen fel a barázdából, vagy a pitekből. Ez lenne a nemes cél. Na de mi van akkor, ha a koncert adott esetben pocsék? Akkor jön be a képbe a hifi jelentősége.

Hiába minden

Tegnap este hasonló történt. Van ez az osztrák zenekar, az Elektro Guzzi, klasszikus rocktrió felállásban játszanak technot. Igen, valódi pumpálós technot, nincsenek loopok, samplerek, a dobos végig tartja az ütemet, a „szóló” gitáros pedig pedálok és egyéb kütyük segítségével a techno zenei eszközkészletét hozza, hol úsztatós és jól eltorzított sivítást, hol fémes dallamokat, hol pedig keményen kopogó elektronikus riffeket. Hamisítatlan tánczene. Nincs ebben semmi meglepő. Jazzt is csináltak már emberek nélkül, csupán minták és samplerek segítségével, ott van példának a Skalpel és Igor Boxx, vagy Madlib egyszemélyes zenekara, a Yesterday’s New Quintet, ez most a fordítottja, azaz emberek játszanak „gépzenét”. Az osztrák zenekar tegnap este közepesen érdekes koncertet adott az A38-on. Látni egyébként izgalmasabb volt, mint hallani, pedig jól szóltak, nem volt hiba, ment a szeletelés, a hosszú kiállások után megszólaló monoton ütemre a sikongatás, ahogy az egy techno bulin kell. Elégedetten távoztunk, zsebemben a lemezükkel. A dolog nem is foglalkoztatott, elkönyveltem, hogy volt egy kellemes szombat éjszaka, ezt is hallottam, lépjünk tovább.

Egészen addig, amíg másnap itthon fel nem tettem a Parquet című lemezüket, hátha, gondoltam, valamennyire visszaadja majd az este hallottakat. Néha fordítva sülnek el alapvetően izgalmas dolgok, lemezen ugyanis sokkal erősebb a produkció, sokkal jobban összeállnak a koncerten odavetettnek tűnő elemek, a gépzene sokkal természetesebben áramlik, a loopoltnak ható dob összehasonlíthatlanul keményebben üt, a basszus pedig sokkal jobban kibontakozik, hatásosabban támogatja darabokat. Egyszóval a lemezre rögzített anyag élmény tekintetében magasan felülmúlja a koncertet, ami azért fura, mert hát ugye, ez lenne az akusztikus techno lényege, hogy: jé, ezt emberek is tudják csinálni, mennyire menő már. Aztán a végére az is kiderült, hogy miért nem volt bennem akkora lelkesedés a koncerten, és miért éreztem erősebbnek Dork sötét és fémes minimal szettjét, mint a felvezető koncertet. Azért, mert az Elektro Guzzi zenéje sokkal kevésbé szól a lábnak, mint a fejnek. A táncparketten a durvulás sokkal hatásosabb, a Parquet megoldásai viszont finomak, szellemesek, messze vannak a detroit-i, de még a chigagó-i minimal zajosan kongó, gépi világától. Ugyan lehet rá kényelmesen szeletelni, de ez a zene inkább elgondolkozat, mintsem megmozgat. Inkább egy kellemes zenei utazás, mint varacskos techno. A három tag „játéka” izgalmasabb, mint a hangzás, amit elérnek. Egy idő után a zenei megoldásokra kezdünk el figyelni, akár a jazzben a szóló felépítésére, és nem arra, hogy ez most elég hatásosan hiteti el velünk, hogy gépek helyett emberek állítják elő. A legjobb részek azok, amikor egy pár hangból álló gitárriffet variálnak, vele a ritmus is változik, amit szinte észrevétlenül lekövet a basszus. A végére kiderült, hogy az emberi faktor bármennyire is akarjuk eltűntetni, meg fog jelenni és át fogja itatni a produkciót. Hiába próbáljuk meg gépeknek álcázni magunkat.