Music is music

Régi dilemmám az aranyköpés: miszerint a hifista lemezgyűjteménye sokkal többet ér, mint a készülékei.

Lemezmegjelenésekből persze sokkal többet tudnék írni, mindösszesen csak annyi a bajom, hogy itt ezeket olvassák a legkevésbé a népek, még a személyes élményekkel megterhelt - szerintem rég meghaladott és ultragagyi - énblogszerűséggel összetákolt bejegyzéseknek is hetek kellenek, mire egyáltalán az olvasásra ajánlott rovatba felkúszik. Hiába, itthon még mindig az ortodox kütyüfetisizmusban merül ki az átlag hifista érdeklődése. Ennél egy fokkal nyitottabb az ún. filozófiára, főleg, ha a megszokott és megszeretett közhelyeit piszkálgatom, úgymint digitális-analog, stb. A legnyitottabb  az agyatlan fórumbejegyzések stílusában előadott, modoros és álságos „gondolatok”-ra. Na ezzel lehet toborozni olvasókat. Persze kérdés, hogy minek. Akkor inkább maradjunk a zenénél. Kezdjük ott, hogy ma este a hajón Zola Jesus koncert lesz, akit érdekel (vicc volt) a mai kortárs női énekesek közül az egyik legegyénibb hangú, dívaallűröktől mentes, elszállós-furcsapop zene, annak mindenképpen ott a helye. Aztán folytassuk ott, hogy a Concertoban ismét féláron árulnak minden lemezt. Tavaszi akció, vagy mi. Én már kétszer voltam, mondhatom, megérte.

Például vettem megint Schnabelt, meg sok Toscaninit, és az örök kedvencemet Mahler dalokat. Szegény Siegfried Lorenz úgy néz ki a borítón lévő fotón, mint egy nyugatnémet vízvezetékszerelő, ráadásul egy piros színű cápauszony galléros ingben pózol, maga a stílushorror és vizuális környezetszennyezés. A lemez csodálatos egyébként. (Vezényel: Kurt Masur)

Ismét nekirugaszkodtam a Metrum dac-nak, már csak azért is, mert időközben a TNT is „letesztelte”. Azt a címet adták a cikknek, hogy Almost analogue, azt hiszem, ez elég sok mindent elárul arról, hogy én miért ajánlom. Időközben már keresték rajtam, mert nagyvonalúan belengettem, azóta viszont semmi hír. Az igazság az, hogy ármányság van a háttérben. Egyrészt ugye vettem helyette mást, másrészt azt a nagyszabású tervet eszeltem ki, mivel egészen közeli rokonok dolgoznak Amszterdamban, ráadásul a csajom szüleinek barátai is hollandok, adott esetben ellátogatok, és ha sikerül, autentikus környezetben hallgatom meg az Octavot. Egyébként azóta már lehet kapni másutt is, szóval, ha valaki akar magának egy olcsó és kiváló hangú DAC-ot, ne legyen rest. Az utazás egyelőre még lebeg, szóval kérek még egy kis türelmet.

Aztán. Van ez a Tool nevű rockzenekar, nekem kicsit pozőr, de hát mellette ott az énekes (Maynard James Keenan) side-projectje, a Puscifer, ami sokkal inkább húsbavágó, ez korántsem hátrány, kedvelem, ha valami direkt és közvetlen. Nem rég jött ki az új lemezük, a korábbinál sokkal finomabbra hangszerelve, ellenben több elektronikával, zeneileg szélesebb spektrumban gondolkozva. Nekem mondjuk jobban bejött a monoton hangon felkántált V is for Vagina, a maga sötét és durva humorával, de ezt az újat (Condition of My Parole) is tudom respektálni. Tovább, aki nem zárkózik el az elektronikától és nem gondolja azt, hogy a high-end az kizárólag a gitárján pilinckázó dalospacsirták produkciójáért van, annak ajánlom a jelenlegi magyar zenei élet legkelendőbb portékáját, DJ MADD első nagylemezét, a The Real and the Shadow-t. Madd kint él Bristolban, errefelé írtam a lemezbemutatóról is pár sort, de ott inkább Youngsta volt a fókuszban. Az április ismét sűrűnek ígérkezik egyéb téren is, így ha minden igaz, lesz két vendégbejegyzés is. Az egyik egy kereskedői észrevétel szerény tevékenységemre, a másik pedig egy USB dac, csak hogy nyújtsak valamit két olyan témában is, amihez én kevésbé értek, értelemszerűen inkább azokat beszéltetem, akik viszont igen.