A Marantz már régen is a minőség elkötelezettje volt, jó párszor bizonyította, hogy érti, mitől döglik az audiofil. Igaz, hogy mostanában a Kínában gyártott, kicsit megdizájnolt, jellemzően a nagy mennyiségben értékesített konzum termékek szintjét üti, de pár éve még képes volt jól belenyúlni a tutiba.

Ilyen volt például a kétezres évek eleje és a kilencvenesek vége, amikor minden magára valamit is adó audiofil tudta mit jelent a mágikus két betű, miszerint: KI. Sőt, egy évvel a termékek megjelenése után meg is ismerhette a két betű tulajdonosát, magát Ken Ishawatát, aki talán az egyetlen stílusos audiótervező volt, akivel az elmúlt 20 évben találkozni lehetett, már ha stílus alatt a celebeknek rendszeresített fehér, gallér nélküli zakót és a korai Pataky Attila által öntudatosan viselt elöl rövid, hátul hosszú hajat értjük.

A hifi Steven Seagal-ja

Ishawata egyébként a Marantz fő tervezője volt, az általa tervezett és megpiszkált erősítőkkel, cd-játszókkal elnyert díjakat - például a semmit sem jelentő EISA által fémjelzettet - egy világos színű selyem zakóban, kissé lepukkant Steven Seagal imitátorként vette át. Ken - igen szerényen - a nevének kezdőbetűivel jelölte a 63-as majd később 6000-es és a 17-es széria felturbózott készülékeit, amelyek egyébként elég szépen taroltak a szaksajtóban, jó sok recommended címkét kaptak, főként a 63-as típusú cd játszó, és hát ebből következően financiálisan is igen sikeresnek bizonyultak. A félresikerült jakuza frizurás tervező egy időben pofás kis réztáblával hírdette magát a készülékeken és némi felárért minden audiohívő megvehette az azóta is igazi Marantz hangként aposztrofált cuccokat. Noha a sorban megjelenő, majd hirtelen külső és belső átalakuláson áteső készülékek hangja sok esetben nem is hasonlított egymásra.

Maga a tuning egyébként nem volt kamu: a cd-k például sárgaréz házba voltak és vannak építve, nyilván mindent megtettek annak érdekében, hogy jól meghatározható, vagy leginkább jól demózható hangjuk legyen. Az akkor még pontozásos rendszerrel is felszerelkezett, korántsem marketing ízű egyencikkekben gondolkodó HFP például ezt írta a KI Signature-ről 1997-ben: „Nem tudom, miért, de a Marantz CD-63 mkII KI Signature hallgatásakor folyton az jár a fejemben, hogy ez egy alternatív cd-játszó, hiszen különösen a basszusok, a sötét tónusok és a borzongatóan mély hangok visszaadásában jeleskedett”

Ez a divat

Amikor az egyik ismerősöm hosszas unszolás után mégiscsak áthozta ezt a cd játszót – Marantz cd 6000 OSE KI Signature – majd mókásan megfenyegetett, hogy ha lehúzom, megírja, hogy a zenehallgató szobámban három másodperces visszhang van, szóval legyek korrekt, mert nem csak a „blogolók” tudnak élesen fogalmazni, ésatöbbi, ésatöbbi. Szóval, hogy emeljem ki, mennyire más ez, mint a többi – hangsúly a máson. Be sem kellett váltania a fenyegetést, rögtön megneszültem, szemeim előtt haragos kommenterek lebegtek, akik rövid, ostorcsapásszerű kommentekkel bombáznak, majd jól behúznak a csőbe, amelynek végén összezavarodva kapitulálok, és szűkölve bevallom, hogy ez tényleg valami más, egészen olyan alternatív, mint ahogy fentebb is írták, nekem pedig minden bizonnyal jót tenne egy fülmosás. (Egyébként is: milyen hifi blogger az olyan, aki ilyen slendrián, hogy egy árva diffúzort sem hajlandó beszerezni, ha már visszhangzik a szobája?)

De félre a tréfával, szóval engem ez a hang három perc alatt olyan (idő)utazásban részesített, mint a mesében Jamie-t a zseblámpája. Kilencvenes évek végén – van egy ismerősöm, aki a kilencvenes éveket úgy emlegeti, mint az utolérhetetlen aranykort, de ez melléktéma – ez a hangzás volt a divat. Ahány bemutatóterem, annyiszor sikerült pontosan belőni totál egyformára a hangzást. Szinte mindenütt ezt a típusú „audiofil” minőséget keresték, ráadásul a magazinok is ebbe az irányba tolták az érdeklődőket, még ha ott ezt alternatívnak is minősítették.

Dünnyögő Diana Krall

Erről lehetet beszélni, nagyokat vitatkozni, pro és kontra érveket felhozni. Nagyjából egyébként, igen kis különbségekkel így szólt kétezer környékén a NAD, a DENON, a SONY és még jó pár márka cd-játszói, a különbséget a házak formája és a szolgáltatások jelentették. Aki nem hiszi, tegyen egymás mellé hármat az említet márkák azonosan árazott készülékei közül ebből a korszakból – ember legyen a talpán aki a nüansznyi különbségek közül halálpontosan megmondja, melyik szól éppen. A kissé érdes cd hangot a KI-hez hasonló tuningokkal tudták felpuhítani, és ezeken a készülékeken lehetett a legjobban szemléltetni, hogy miben különbözik az audiofil és az átlag hifi. A Marantz, de inkább Ishawata megalkotta az ideáltipikus audiofil hangot. Sok mély, csilingelő magasak, artikulált közepek, részletek. Csak mű az egész. Beteszel egy Nirvana-t és a Marantz újrakeveri az egész lemezt. Kurt Cobain kicsit lenyugszik, kitisztul, leteszi a tűt és a Nirvana átváltozik szalonzenekarrá. A Daughter-ben éneklő dühös Elen Tonra, pedig egy halkan dünnyögő Diana Krall lesz. A Marantz szépen szól, olyanyira szépen, hogy megvesz magának. Bármeddig el tudod hallgatni, bár egy idő után nekem mindig ásítanom kell. A mélyhangokkal kapcsolatban egyetértek a HFP-vel, sokat tud, de burnyog is rendesen. Nem is az a baj, hogy nem elég artikulált, hanem az, hogy túloz.  

Az ideális audiofil

Egyébként tökéletesen szemlélteti, az audiofil középkategóriában tanyázó készülékek hangkarakterét, és egészen jól magyarázza, hogy miért töretlen ma a hifizmus szóval jellemzett fogalom: nem basszusa van, hanem mélye, nem hangszerhangjai, hanem középsávja, nem színei, hanem részletei, nem levegője, hanem színpada. Egy hozzá illesztett lánccal, amelyben lehetőség szerint van egy háromutas hangfal, meg egy semleges hangú erősítő, össze lehet hozni egy magazinok kedvence hangzást, sőt még egy olyat is, ahol egyébként a legtöbbször hallottam ezt a készüléket, és ahol képes szürke eminenciásként egészen elfogadható módon interpretálni a lemezeken hallható zenét. Az ilyen készülékekről születnek az olyan cikkek, amelyek valahogy így kezdődnek: „Izgatottan zsivajog a közönség a forró dzsessz klubban”. Most persze mindenkiben az marad meg, hogy a figyelmeztetés ellenére mégis csak lehúztam, holott ezek a készülékek se nem jobbak, annál, milyen a hírük, se nem rosszabbak. Aki erre vágyik, azoknak tökéletes választás, de azért sokat ne várjunk tőlük.