Külföldi audio oldalakon már régóta van olyan rovat, ahol mindenféle speciális audiofil vagy éppen reprint, reissue kiadványokat szemléznek. Én magyarul még nem olvastam ilyet, úgy hogy itt az ideje, hogy behozzuk a lemaradást pótoljuk.

Igazság szerint egyszer már sütöttem el ehhez hasonló cikket, de akkor egy kifejezetten olcsó cd-ről volt szó, meg össze is hasonlítottam, itt meg egy viszonylag drága vinylről lesz, amit meg nem hasonlítok semmihez. A közös pont az előadó(k) személye - meg az én kiváncsiságom.

Az idei Record Store Day-re jelent meg reissue-ben három klasszikus lemeze Miles Davisnek, mind három az "eredeti" mono verziót tartalmazza, 180 grammos nyomatokon. A lemezek a Sony/Columbia hangmérnöke, Mark Wilder keze nyomát viselik, Ő volt az, aki a Legacy sorozatban a remastereket is felügyelte, valamennyit erről is írtam a korábbi cikkben. A Down Beat készített Wilderrel egy interjút, ahol a három lemez eredeti mesterszalagjairól, az újrakiadás egyéb érdekességeiről faggatták, érdemes elolvasni. (A lényeg, hogy Wilder a master során az eredeti felvételek back upjait használta, ami a Milestones lemez esetében volt a legjobb.)

Az előzmények

Mielőtt rátérnék a lemez meghallgatásának körülményeire, néhány dolgot érdemes írni a prekoncepciómról is. Mint közepesen fejlett vinyl junkie, ha kérdeznek, hogy mit tartok fontosabbnak: a mennyiséget vagy a minőséget, kapásból azt felelem, hogy a mennyiséget. Ilyenkor igazából arra gondolok, ha azok közé az elvetemültek közé tartozunk, akik fizikai formátumokra költik el nehezen keresett zsebpénzüket, akkor szerintem érdemesebb nem az eredeti - méregdrága - nyomatokat hajkurászni, hanem gyorsreagálással megvenni az új és friss megjelenéseket.

Mondatja velem mindezt az a tapasztalat, hogy egyre kisebb mennyiségben készülnek a cd-k és vinylek, amelyek egyre gyorsabban találnak gazdára, adott esetben a világ ezen tájékára csupán 1-2 darab érkezik, ami igen hamar megtalálja a maga gyűjtőjét. Nem egy esetben történt meg velem, hogy az általam keresett lemezek már „lábon” vagy még előrendelésben elkeltek, várhattam, hogy mikor érkezik belőlük a budapesti lemezboltokba. Főként a kevésbé ismert stílusok/előadók esetében jellemző, hogy vagy használtan tudunk csak hozzájutni, vagy a neppereknél vehetjük meg kétszeres, háromszoros áron őket.

A másik fontos szempont a folyamatos áremelkedés, manapság a vinyleket már mindenféle extrával adják, ami olykor igen csak megdobja az árakat. A régi legendás lemezek eredeti példányai mára 40-50 évesek, amelyekre hiába írják rá, hogy excelent, igen messze van a friss nyomatok minőségétől. Még a legjobb állapotúakat is minimum 100-szor meghallgatták már, ki tudja milyen pick uppal, ki tudja milyen körülmények között tárolták, stb. A másik érvem tipikusan magyar: amennyiből kijönne egy jó állapotú first press, annyiért inkább veszek két-három újat, így is állandó lemaradásban vagyok, már ami a megjelenéseket illeti. (Nem számítottam ide a klasszikus vinyleket, mert azok olcsóak)

Gondolkodjunk, elvtársak!

Erre gondoltam először, amikor megkaptam ezt a lemezt. Vajon megéri-e az új reprintet megvenni, ami még mindig töredéke a különböző használt csatornákból megvásárolható eredeti mono nyomatnak? Vagy azóta fejlődött annyit a lemezpréselési és a hozzá használt remaster, digitális technológia, hogy utóléri, adott esetben meghaladja a régi nyomatok minőségét? Ha mindezt nem is, de azt nagyjából meg tudtam mondani, hogy egy átlagosnak tekinthető, sokadik újranyomott lemeznél jobb-e avagy rosszabb.

Tesztünk alanya

Miles Davis: ’Round About Midnight albumáról van szó, amely 1956-ben jelent meg először, mono formában a Columbiánál. Az első az ún. „great quintet” sorozatban. A lemezen szereplő hat tracket a Columbia Studio D stúdiójában, illetve a legendás 30th Street Studio-ban vették fel, összesen három nap alatt: 1955 október 26-án, 1956 június 5-én és szeptember 10-én. 2001-ben a Sony - a korábban már említett Legacy sorozatában - felújította a tulajdonában lévő összes Miles Davis felvételt, az eredeti mesterszalagok segítségével 24 Biten újramasterelte (by Mark Wilder), majd kiadta mindenféle formában.

Ez az újrakiadás azonban hűen követi az eredetit, azaz nem az újrakevert sztereó, hanem még a korai mono szalagról lett átmentve, amelyről a remastert készítő Wilder is úgy nyilatkozott, hogy a legjobban sikerült keverés volt a sessionok sorában. (Emellett Wilder következetesen kitart nézete mellett, hogy a reissue Milestones esetében jobban sikerült, mint az eredeti.) A lemezt 6 ezer forintért lőttük a neonmusicban. (Mivel nekem ez az album még nem volt meg, meglepetés volt. A lemezbolti túrám során elég sokáig nézegettem, ami nálam az erős motiváció egyértelmű jele, de végül kissé bizonytalanul félretettem, amit aztán később ajándékba megkaptam.)

Összesen 500 példány

A borító megegyezik az eredetivel, egyedileg számozott, ez a példány a 257-ik, összesen 500-at nyomtak belőle. Az interjúban is kifejti Wilder, hogy a remaster során főként a hangarányokba nyúltak bele és Miles trombitahangján finomítottak, néhol pedig a magas hangokat korrigálták egy EQ segítségével. Az eredeti első nyomású mono lemezhez képest a szalagon több volt a basszus, a reissue során ezt végül meghagyták*. Wilder egyébként véleményem szerint meglehetősen szerény rendszeren hallgatta vissza az eredményt, ami fölött azért akad egy-két high-end motyó, de efölött elsiklanék finoman, nem tisztem minősíteni a pontosan meg nem határozott Nad integrált erősítőjét. (Hát, nem egy ultimate sound, az biztos)

Az újdonság varázsa

Korábbi tapasztalataim szerint a 180 grammos lemezek semmivel sem szóltak jobban a sima példányoknál, gyakran éppen ellenkezőleg, ráadásul én otthon nem tudok VTA-t állítani az Audio Note TT1-en, így kifejezetten berzenkedek a vastag lemezektől, többségében átlagos nyomatokat hallgatok, értelemszerűen azokhoz van belőve a kar. A meghallgatás során első körben semmilyen plusz figyelmet nem szenteltem a hangminőségnek, csupán önfeledten élveztem a zenét. De még így is elég sok mindenre felfigyeltem, anélkül, hogy külön kellett volna koncentrálnom. Azt is meg kell jegyeznem, hogy nem vagyok egy profi tesztelő, általában nem azzal a füllel hallgatom a zenét, amely során a hangszerek egymáshoz való viszonyát, azok tonális különbözőségeit fülelem. Sokkal inkább érdekel az összkép. Egy felvétel esetében szerintem az nem hiba, hogy a bőgő valahol hangosabb, valahol pedig hallkabb, ilyen és kész, mert így vették fel, ezért alapjában véve Wilderrel sem értek egyet, hogy önkényesen - feltehetően a saját ízlésének megfelelően - belenyúlt a felvételbe.

Közel az eredetihez

Eleve nem hiszek abban, hogy létezik tökéletes felvétel, azok a zörejek és apró nüanszok, amelyekre a hifisták gerjednek, engem hidegen hagynak, akárcsak a tér meg a „lecsengések”. Eleve egy ilyen lemez  nem nagyon tud rossz lenni, a felvételhez használt technikai apparátus és az analog módszer önmagában is garantálja, hogy nem nyúlhatunk mellé. Mindesetre ez a reprint nagyon egyben van, mind zeneileg, mind tonálisan. Szépen és tisztán szól, abszolult nem tapasztalható a többi régi és eredeti lemezemen gyakran hallható ködösség és mosottság, ami feltehetően a kopottságuknak tulajdonítható. A szalagzaj is minimális, szinte alig hallani, amit viszont nagy valószínűséggel már Wildernek köszönhetünk. Nem steril, és sehol sem bántó, de még az eredeti nyomat melleti összehasonlítás nélkül is meg merem kockáztani, hogy ez a kiegyensúlyozott, már-már kiballanszírozott hangkép a remaster során alakult ki.

Bár sokat nem tudtam meg belőle, de utólag feltettem az összes többi eredeti Miles lemezemet, hogy azért legyen egy megközelítő képem arról, hogyan is szólnak azok, amelyekhez nem nyúltak semmilyen digitális formában. Hát, ha lényegesen nem is, de mások. Harsányabbak, élesebbek, fókuszáltabbak, olykor több rajtuk a zaj, és nyersebben is szólnak. Ehhez képest a reissue simulékony, olykor finomkodó és rendkívül analitikus. A legjobban a Nefertiti és a Bitches Brew szólt, de mindegyiken akadt sercegés, magashiány és a Nefertiti pedig vékonyan szólt, keményen, a trombita pedig olykor visított. Mindkét lemez valamivel fedettebben szólt, mint a reissue. A mono-val kapcsolatban annyit mondhatok, hogy ha nem tudtam volna hogy egyetlen csatornát hallok kétfelé keverve, nem mondtam volna meg azonnal. Ez lehet, hogy az én hiányosságom, lehet, hogy a rendszeré, lehet, hogy a szteró pick up-é, mindenesetre úgy tűnt, hogy a zene lendületesebb, az összkép telítettebb.

Összességében azt mondhatom, hogy ha valaki akar magának egy remek lemezt, a mai értékekhez mérten kimagasló minőségben, érdemes beszereznie őket, főként, hogy nem kerülnek megfizethetetlen összegbe, hiánypótló felvételek és emellet még rendelkeznek néhány plusz jó tulajdonsággal. A hardcore gyűjtők úgy is az első nyomatokat fogják keresni, de én így sem vagyok csalódott, a cd verziónál mindenképpen sokkal jobban szól. 

*Lásd a kommentbe beidézett szövegrészletet.