Minden évben dilemma, hogy a magyar hifi egyetlen értékelhető rendezvényéről írjak, vagy ne írjak. Nincs ugyanis sok minden, amit meg lehetne fogalmazni. Idén az adta az aktualitást, hogy új helyszínen volt, tavaly meg az, hogy az eddig rendezvények közül az egyik legátfogóbb és legjobban sikerült volt. Szerintem a legtöbben tavaly voltak, éppen ezért baj, hogy idén újra kellett az egészet kezdeni, szinte nulláról, de erről később.

"Csodaország" kapujában

Hagyománya van itthon a nyavalygásnak, hogy bezzeg régen a hájendsó, az volt az igazi. Mert nem volt dzsumbuj hifi, itt meg van. A gáz az, hogy az áhított és vágyott nyugaton is van minden egy kiállításon, nem csak high-end. A világ legnagyobbnak tartott kiállításán a Müncheni high-end shown a filléres kütyütől kezdve az ultra high-endig – 7-8 nullával az árcédulákon – van minden, ellenben senki nem nyafog. Én kifejezetten előnynek tartom, ha a hétköznapi felhasználó és az új érdeklődő is folyamat jelleggel látja, megtapasztalja, hogy a belépőszinttől hova és meddig lehet eljutni. Nem vagyok híve a szegregációnak, mint ahogy az élet egyéb területein sem.

Fölösleges a kihozott set-upkban hibát keresni, egy show nem erről szól. Szerintem az is tévedés, hogy a sok milliós meg a sima audiofil rendszert összehasonlítjuk; nincs sok közük egymáshoz – másra is vannak*. Tizenöt éve járok ilyen kiállításokra, nem sok minden változott; mindig ez volt, vélhetően ez már így is marad. Érthető, ha a legtöbbünk azért jön, hogy szórakozzon, vagy megállapítsa – némi tapasztalat birtokában –, hogy ez vagy az a rendszer "szólt a legjobban", esetleg a kereskedőket spoilerezzük, amiért nem sikerült péntek délután négytől éjfélig beállítani egy tök idegen szobában gyakran bejáratatlan, kétszer ekkora helyiségbe tervezett rendszereket.

Egy kiállítás: bemutató, semmi több. (Persze örülünk, ha sikerült kilépni ebből a kliséből, csak sajnos ritkán történik meg). Akinek felkelti az érdeklődését ez vagy az a készülék, utána úgyis fel fogja venni a kapcsolatot a kereskedővel, majd megoldják közösen. És igen, a kiállítás leginkább a vásárlóért van, nem a nézelődőért. (Mondjuk a nézelődőből vélhetően előbb utóbb vásárló lesz) Megjegyzem, hogy azok, akik a high-end palettáról válogatnak, nem járnak ilyen jellegű rendezvényre, nekik az otthonukban demózzák le a kiválasztott holmit, gyakran több találkozó alkalmával. Nekem például még életemben nem sikerült annyiért vásárolni, hogy ki is jöjjenek, de hát én meg minden kiállításon ott vagyok, vessek magamra.

Elő a farbával

Na de beszéljünk a lényegről! Az első benyomás az volt, hogy a tavalyi nyüzsgéshez képest idén jóval visszafogottabb volt a felhozatal, sem a kiállítók, sem a látogatók nem döntöttek csúcsokat, vasárnap napközben már szellősek voltak a folyosók, a bejáratnál eddig tapasztalt sor megcsappant. Köszönhetően – gondolom – annak, hogy egy hét múlva lesz még egy kiállítás, bár arról kevesebbet tudni. Számomra egyébként sok újdonság nem volt, kifejezetten rossz, vagy gyenge hang sehol nem szólt, a többség a papírforma szerint teljesített, sőt, simán hozták a közhelyet: a legdrágább rendszerek zenéltek igazán kiemelkedően – meglepően hasonlóan egyébként. Részemről inkább azokra az új termékekre voltam kíváncsi, amelyeket az ilyen bemutatók alkalmával lehet meghallgatni. Nagyjából meg is kaptam, amire számítottam.

Kis ember nagy rendszere

Az első az Audio Note nagyon régi, nagyon ismert integráltjának, az OTO-nak legfrissebb reinkarnációja volt. Eddig annyit lehetett tudni, hogy minden szép és jót beletettek, meg annyit, hogy ehhez képest szerény az ára. Ilyen egyszerű, minimal set up még nem volt kint, ez egyébként az Analog Voice részéről azt mutatta, hogy nem feltétlenül kell nagyon mély tapasztalat, tulajdonképpen „vakon” is össze lehet állítani egy több mint kielégítő rendszert, akár a szintek között ugrándozva is. (Kérdés, hogy az OTO SE Signature ott van-e, mint ahova tették?) Alap J doboz cd2.x/II-vel is képes volt az egyik legjobb hangot hoznia. Mindezt úgy, hogy az egyik legolcsóbb set-up volt a high-end szekcióban.

A Signature OTO iszonyú nagy vétel, de erről már mások is lamentáltak fejcsóválva. Egyébként nekem az a véleményem, hogy ilyen hangot a világ egyik legrégebbi és legegyszerűbb pentódás integrált erősítőjéből még nem hoztak ki. EL84 rulez - és csattanós válasz a Kondo Overture-re - annak töredékéért. Színes, minden porcikájában élő, simogatóan lágy, mégis kontúros, részletező hangzásakor azt éreztem, hogy ha becsuknám a szemem, akkor egy triódás végfok valamelyik kisebb előfokkal jelenne meg, ha kinyitom, akkor meg ott egy OTO. Rejtély. Évekig hallgattam, hogy az OTO egy belépőszintű csöves erősítő annak minden hibájával, most lehet nyomni a mea culpát, az OTO egy igazi óriásölő lett. Ezerszer elmondtam: az ISIS, az új S kábelek, a hempes és a sima AZ dobozok, a Vindicator és az OTO olyat tudnak audiofil árakért, hogy egyszerűen nem érdemes tovább menni. A jövő elkezdődött.

Másik dimenzió

A nagy szoba más dimenzió volt. Évek kísérletei vannak a cég mögött, hogy a hangfalak dobozának anyagát valahogy lecseréljék, mert a fa ugyan nagyon jó, de lehet nála jobbat is találni. Illetve hát eddig azt gondoltuk, hogy lehet, de ez az E doboz, amit bemutattak az egyik bizonyíték volt arra, hogy megvan. Igaz, hogy bűn ronda, rideg és nehezen megmunkálható, de pala nagyon nem rezonál, így végre igazán meg lehet terhelni a Hemp hangszórókat, bírja a doboz és nem szól bele a hangba. A Meishu Silver Signature volt a másik nagy dobás, az eldugott S9-ces trafó meg harmadik, de engem leginkább a Meishuban dolgozó Shuguang Treasure 300B-k érdekeltek. Mit mondjak. High-endben középkategória, ellenben a legnagyobbak megszólalásával. Volt akinek zavaró volt, hogy a felvételek megannyi jellegzetessége azonnal az ember arcába ugrik 100 dB-vel, főként, hogy a legtávolabbi szék is csak kb 2,5-3 méterre volt, így sokaknak akkor tudott kibontakozni igazán, ha csak néhány hangszer szólt, vagy egy kisebb jazz trió.

Átlagon felüli neutralitás, komor, nagy és erőteljes megszólalás a legfinomabb részletek olyan összhangjával, ami már-már zavaróan tiszta. Az ember az érzékcsalódás és a realitás között ingadozott. Egyébként pont ott lehetett a leginkább élvezni, amikor egyetlen instrumentum vagy akár emberi hang(ok) szólt(ak). Mintha nem lett volna ott a mikrofon, amivel felvették, a kivezérelhetőség elúszott a végtelenbe. Itt már nem gépek zenéltek, Starker János csellója hasonlóan volt zenei, mint a Puscifertől az Indigo Children, felvételek a maguk pőre valójában jelentek meg, mi ilyenkor a rendszert ítéljük, pedig már rég nincs ott. Igen, ez nem egy olcsó set-up volt. Szerintem csak a kábelek kerültek annyiba, mint a teljes kisebbik szoba kétszer. Amúgy a „szokásos” Note demó volt, a legócskább 200 Ft-os cd hang úgy szólt, olyan elképesztő tisztasággal és élvezhetően, mint a leginkább kicentizett, David Chesky által az ejakulálásig masterelt elcseszett hifi tesztlemez. Tessék utánuk csinálni.

Sztárban sztár

A show idei "sztárja" egyértelműen az Avantgard Acoustic trio volt a BAT csövesekkel. Nem számoltam utána, de szerintem csak a hangfal kiadta a show teljes költségvetését. Nagyot szólt, de hajtották is rendesen. Mondjuk szerintem a kisebb szubok elég tolakodóak, a nagyokkal kisimultabb, varratmentesebb a trio hangja. Én tisztán kihallottam a tipikusan amerikais, macsó Balanced Audio-k hajtós, kraftos hangját, ami egyébként sok mindent elfed, de mindenki áhítattal emlegette, ez kétségtelen. A félhomály zavart egy kicsit meg az esemény szakrális jellege, de elsiklottam felette.

Sokkal jobban bosszankodtam azon, hogy szegény bemutatók kénytelenek voltak közölni, hogy a tilos rendes zenét játszani, Pink Floyd-Diana Krall-felkapott hegedűs szólója, plusz valami béna jazz a maximum. És nagyon kevés embert láttam a hóna alatt a saját lemezével. Fájdalmasan kevés vinyl volt. Például ezért sem szeretem a music servereket, amelyeken file-ok vannak; elvész az intimitás, a humanitás. Az aktív stúdiómonitorok nem az én világom, szerintem a pro-audio nem való házi használatra, ugyanaz a zsákutca, mint dj lemezjátszót hekkelni. Ezek munkaeszközök. Neutrálisak, de túlságosan azok. Rövid távon izgalmasak, hosszú távon nekem sótlanok; nem erre tervezték őket. (Ugyanakkor elfogadható érv, hogy a fiatalokat ezzel lehet megfogni)

Szomorú Kelet-Európa

A házimozi halála utáni házimozi kínálat bevallom hidegen hagyott, a nagy terekben elhelyezett képernyőket elkerültem, egyszer benéztem egy kukk sötét terembe, ahol két ikszfaktoros sztárpalánta izzadt a kivetítőn, melyikük tudja jobban elcseszni az egyébként jól megírt dalt, háttérben a jellegtelen session zenészek nagyon figyeltek, hogy lehetőség szerint ne legyenek feltűnőek. Volt aztán az a szoba, ahol a hálózati szűrőket lehetett meghallgatni, abban is egy házi atomreaktort. Megkérdeztem, mennyibe kerül. Hat, azaz hat millió forint volt. Végül is, ha nem csak a hifit lehet rákötni, egy idő után megtérül. Na de félre a tréfával. Volt mögötte egy rendszer is, az nagyjából a harmada volt, pedig mióta kicserélték a lakásban a vezetékeket és ugrottam egy szintet hangminőségben, érdekel a hálózati téma. (Van olcsóbb elosztójuk is, arra kíváncsi vagyok. Talán egyszer lesz ilyen cikk is.) Vasárnap majdnem ott maradtam meghallgatni az erről szóló előadást, de elvonta a figyelmem a kitelepült lemezbolt. Szomorú része volt ez a show-nak. A sarokban meghúzódó párszáz lemez nagy része akciós felirattal hirdette magát. A tavalyi nagyon jó felhozatal után ez egy igazi kelet-európai turkáló volt. Ennek ellenére sikerült két olyan lemezt is vennem, amiért megérte, szóval kihoztam belőle a maximumot, akár csak az előbb említett hálózati szűrő a Hegel-Phonar rendszerből.

A Gellért-hegy lába belelóg a Dunába

A l’auditeur-ben/ban/nál többször is voltam, a nagyon szép szálloda legszebb kilátással megörvendeztető szobája kellemesen hangulatos volt, és abban például különbözött a többiekétől, hogy itt nem ordíttatták a rendszert. A legjobb lemezek itt szóltak, a l’auditeurnak ezúttal is jó volt ízlése. Nem volt gond a set uppal, és hallom, mondják, hogy a hangfal magyar termék, emiatt egy ponttal többet adok rá, pedig nem vagyok egy kifejezett soviniszta. (Egyébként a l’auditeur-nek sikerült már egy magyar márkát felfuttatnia, a Pointe-ot. Ha ez fele olyan sikeres lesz, már megérte) A többi szobába be-benéztem, de többnyire beszélgetni, a benyomásaim elég szétszórtak és esetlegesek, nem is érdemes megosztani őket. Van itt egy elég részletes beszámoló, ahol a többiekről is lehet olvasni. Aki kimaradt, az sajnos kimaradt. Majd legközelebb. Reméljük, hogy ezt a hullámvölgyet túléli a kiállítás és jövőre a jubileumi 15. legalább a 2012-es szintjére vagy annál is többre viszi. Még az is lehet, hogy én is kimegyek.

A képekért köszönet Farkas Richárdnak.

*Éppen ezért nem gondolom, hogy a magyar DIY** szoba gyenge lett volna. Ezek mögött a cuccok és alkotóik mögött nincs vagy alig van valamennyi tőke, ehhez képest a sima hifit simán meglépik. Persze, műszerdobozban vannak, ami vélhetően annyiba került, mint az ismert márka nagyon szép, húsz oldalas prospektusából tíz darab, csak ott arra van pénz, itt meg nincs. 

**A l'auditeur képért köszönet Quadlipi-nek, illetve a kommentjéből adódó kiegészítéssel éltem a szövegben is.