Audiofiliában a fekete lemez kettős megítélés alá esik: egyszerre cél és eszköz. Cél abban az értelemben, hogy a rendszerek önmagukban nem szólnak, kell valami, amivel "etetjük" őket, amivel meghallgathatóak. Másrészt eszközök is: ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint a készülékek, saját, egyedi hangzásuk van, ennél fogva lehet őket minősíteni. Nagyjából el lehet dönteni, hogy egy képzeletbeli hangminőség skálán melyik hol helyezkedik el.

Tulajdonságaikról lehet vitaktozni, pro és kontra érveket felhozni. Az audiofil világban többé-kevésbé elfogadott, hogy a legjobb felvételek az ötvenes és a hatvanas években születtek. Ezt még meg szokták toldani azzal a kitétellel, hogy a mono lemezek többnyire jobbak, mint a sztereó nyomatok, vagy ha lehet, akkor még azoknál is jobbak. Az is egy ökölszabály, hogy a legjobb minőségűek az első kiadások, és azokból is az első széria. A lemezeknek azonban van még egy tulajdonsága, ami a készülékek fölé helyezi őket, mégpedig a rajtuk hallható zeneművek művészi, vagy zenei minősége. A zenei szaksajtó éppen ezért mindig is óvakodott attól, hogy a lemezeket mint eszközöket minősítse. Úgy gondolom, hogy nagyon jól tette. Mint látni fogjuk, nem véletlenül helyezkedett erre az álláspontra.

Fétis

A lemezek – főként a vinylek – egyben a gyűjtői szenvedély áldozatai is, remekül lehet őket fetisizálni, ami megint egy másik oldala a dolognak. Leginkább azért, mert a lemezgyűjtők és a hifisták között van egy erős átfedés. A legnagyobb gyűjtők azonban gyakran nem hifisták; ennek is megvan a maga oka: mégpedig az, hogy így a két hobbi már iszonyú költséges lenne. Van pár olyan „hibrid állat”, mint amilyen valahol én is vagyok, aki egyszerre gyűjti is a lemezeket, meg egyszerre hifizik is. Nálam annyival egyszerűbb a helyzet, hogy belőlem hiányzik az igazi gyűjtői szenvedély, azaz nem különösebben érdekelnek a ritkaságok, a külön és első kiadások, sőt a rajongás is megkímélt eddig; hála az égnek. Az sem nagyon érdekel, hogy valamely lemez milyen formátumban van meg. Elég a cd is, ha már nem kapható a vinyl. Elég a használt cd, ha nem kapható már az új. Elég az írott cd, ha nincs préselt. Én egészen máshogy állok a kérdéshez, kizárólag a lemezen hallható zene érdekel és annak művészi minősége, a többi maximum feltűnik, de nem foglalkozom vele. Na de maradjunk a lemezek hangminőségénél. 

A jó öreg analóg

Nos, azt könnyű eldönteni, hogy ki miért vesz lemezt. Odaáll a tükör elé, majd amikor senki nem hallja, maga elé suttogja halkan. Például azért, mert nosztaligiázik. Vagy azért, mert van rá pénze. Vagy azért, mert azt gondolja, hogy a vinyl jobban szól. Vagy azért, mert tetszenek neki a szép borítók. A magánügye egyébként, csak rá tartozik, nem kell megindokolnia, hogy mire, mikor és mennyi pénzt ad ki. Ha ettől boldogabb, akkor vegyen első nyomású Velvet Underground-ot, a banános borítójút 500 dollárért. Vagy vegyen Sergent Pepper’s-t 350 Fontért. Esetleg egy első nyomású The Wallt 600-ért. Én sajnos nem fogom megvenni, mert kiadták ezerszer reprintben és elég jól szólnak azok is ahhoz, hogy élvezzem őket. Ha ugyanannyiért meg tudnám venni az első nyomást, talán elgondolkodnék rajta, de nem biztos, hogy az elsőt venném, mert többnyire a harminc-negyven-ötvenéves lemezek már szarrá vannak hallgatva. A vinyl halála egyébként is a puszta tárolás. Persze lehet hőszigetelőként is használni őket, csak nincs túl sok értelme.

Muszáj a boltba bejárni

Volt nekem is egy olyan korszakom, amikor a ritka és első nyomású lemezvadászat adta a heti adrelnalin fröcssöt. Amikor remegő kézzel nyomta meg az ember az e-bayen a frissítés gombot, hogy aztán öt percig örvendezzen azon, hogy vett egy lemezt mondjuk 8 rongyért, ami aztán megérkezve lényegesen jobban le volt harcolva, mint amit a fotókon lehetett látni, 100%-os eladói státusz ide, tizenhatezer vásárlói visszajelzés oda. Vagy a borítója volt rongyos, vagy a lemezen voltak olyan sérülések, amelyeket szabad szemmel nem lehetett látni, vagy az egyik track sokkal kopottabb volt, mint a többi, vagy a bevezető barázdák recsegtek, vagy csak rájöttem, hogy ez ugyan egy ún. legendás lemez, de nem fogom nap mint nap hallgatni, mert már ezerszer hallottam. Aztán volt olyan is – hülyék szerencséje –, hogy a vaterán hirdettek Beatles lemezeket, amelyek ugyan eredetinek tűntek, de ezret adtam volna az egyhez, hogy kamu az egész és nem azok lesznek. Majd megvettem 4500 Ft-ért az eredeti mono Sergent Peppers-t egy fodrásztól, amiben még a kivágólap is érintetlen volt. Ilyen persze az életben egyszer történik az emberrel. Azóta talán, ha kétszer meghallgattam, örök álmát tölti a polcon – ugyanis annak ellenére, hogy eredeti, sajnos nem szól jól, túl kopott; a dalok meg itt vannak a fejemben. (A legjobb Beatles lemez meg amúgy is a Revolver). 

Modernitás

A modern vinyl lemezek egy része egyértelműen marketing. A Ninja tune például szinte mindegyik lemezét 180 grammos vinylre préseli, még a maxikat is, aminek nyilván semmi értelme. A lemezvastagság nem oszt és nem szoroz a minőség tekintetében, van olyan, amelyik jól szól, és van, amelyik pocsékul, többnyire a master számít. A legutóbbi vásárlásaimban például Machinedrum halk, de finom, az Actress meg szarrá van vezérelve, torz. Mindkettő 180 grammos. Vannak eredeti nyomású amerikai lemezeim, amelyek papírvékonyak, nagyon könnyen hajlanak, ezerszer jobban szólnak, mint akármelyik 180 grammos. A zöld címkés ecm-ekről nem is beszélve. De ugyanez a helyzet a Hungarotonnal vagy a Deutsche Grammofonnal is. Sőt, ugyanaz a kiadó, ugyanaz a hangmérnök is tud eltérő lenni, erre elég csak egy példát hozni. A Blue Note-nál, ahány korszak, annyiféle hangzás. Sőt, ahány előadó, annyiféle. A Columbiát nem is említem, ott ahány sorozat, annyiféle.  

Emellett vannak szintén eredeti lemezeim, amelyek meg nem szólnak jól, sőt az újabb nyomásaik semmivel sem rosszabbak, mint a régiek. A popkultúra kiemelkedő lemezei – egy-két kivételtől eltekintve, ilyen például az R.E.M – egyébként általában jók, sőt többnyire nagyon jók. Ezeket a lemezeket tulajdonképpen bármilyen formátumban megvehetjük, de erről írtam már korábban. Simán lehet, hogy a Média Marktban túrt 990 Ft-os Miles Davis cd szinte semmiben nem gyengébb, mint a díszkiadásban kihozott aranynyomatú felvétel, sőt, olykor még jobban is járunk vele. (Az újramasterelés egy külön dolog, erről később)

Az eltérő korszakokban felvett lemezek hangzása is különböző, egyrészt pontosan tükrözi az adott kor felvételtechnikáját, másrészt mindegyik manipulált: lévén a lemezipar egy kereskedelmi tevékenység, és a lemezeket mindig is az éppen forgalomban volt lejátszó berendezések tudásához igazították. Ez így volt 1950-ben is, meg így van ma is. Ha megnézzük, hogy egy tavalyi David Chesky által feljátszott Beethoven szonáta vagy Arthur Schnabel által 1945-ben feljátszott között mi a különbség, egyértelműen az előbbi szól objektíve sokkal jobban, ám sajnos míg Chesky maximum egy jószándékú amatőr, addig Schnabel a valaha élt legnagyob zongoristák egyike. Én kettőjük közül egyértelműen az utóbbira szavazok. Még akkor is, ha a lemezein rádióból felvett felvételek hallhatóak borzalmas minőségben. Egyszerűen azért, mert nincs más. 

Minőség vagy menőség?

Van viszont egy nagy igazság: egy bizonyos visszajátszó rendszer minőségi szint fölött a felvételek nagyon nagy része jól fog szólni, függetlenül attól, hogy ki mit vár el, és mit ért a "jól szól" kitétel alatt. A kicentizett és túlsterilizált tesztlemezek hangzása szerintem gyakorlatilag semmire sem jó. Pontosabban arra jó, hogy teszteljünk velük, de azt az ember általában nagyjából öt perc alatt unja meg – a zenehallgatásnak nem szabad(na) erről szólnia.

Ezeket a lemezeket nem élvezetes zenehallgatására készítették, hanem azért, hogy egyfajta illúziót teremtsenek, mintha a szobánkba költözne a zenekar. Ez szerintem egy újabb félreértelmezés, nem kell behozni a szobába a zenekart, hanem el kell menni meghallgatni őket koncerten. Pontosan ezért nem érdekel a Chesky Records azon fáradozása, hogy egy műanyagbábúba szerelnek mikrofonokat, hogy ezzel a módszerrel létrehozzák a tökéletes akusztikai illúziót. Annak ellenére is parasztvakításnak tartom, hogy értem és respektálom a szándékot. (Egyébként teljesen idegen, hogy előadás közben ennyire közel üljek a zenészhez egy koncerten. Sőt, inkább zavaró) Az az érv itt nem játszik, hogy ezek a művészek nagyon ritkán láthatóak, hiszen élnek, míg mondjuk az előbb említett Schnabel már régen meghalt. 

Ha jó kiadó akarnak lenni, akkor jó zenét adjanak ki, ennyi. Hiába van ott az illúzió, ha a rendszer nem tudja a rögzített zene – műfajfüggetlen – zenei minőségét reprodukálni. Lehet bármilyen jó a lemez, lehet bármennyire közel az eredetihez, nem lesz jobb. A dolog ugyanis nem ott dől el. És itt van a lényeg. Hiszen ebből a gondolatmenetből következően akkor járunk el a legjobban, ha kiépítünk magunknak egy közepesnél kicsit jobb rendszert, majd beszerezzük a felvételeket a legnagyobb elérhető digitális felbontású formátumban, mivel jelenleg ez a legolcsóbb beszerzési lehetőség. Áldoztunk a minőség oltárán és áldoztunk a költségatékonyságén is. Na de a tapasztalataink szerint az elérhető legnagyobb felbontás éppen azt az illúziót kelti, éppen abba az irnyba halad, mint Chesky-ék; az illúzió felé. Ráadásul jelenleg a zeneipar és a zenészek 90%-a egyszerűen tesz a minőségre, felveszik, ahogy tudják, majd kiadják a zenéiket – mi csak reménykedhetünk abban, hogy a munka közben nem követnek el nagy hibákat. Többnyire egyébként nem. Egy biztos, ezeken a felvételen ott lesz minden, de ha minden nem is, a lényeg igen. Mégpedig az adott zene művészi minősége, és a zenészek személyisége. Na ez A Lényeg. És ennyi elég is, elég, mert ennyi lenne a végső igazság.

Minden út Rómába vezet

Kissé elkeserítő, hogy az audiofil tesztek nagyon nagy hányadában olyan dolgokat kérnek számon a rendszereken és a készüléken, ami többségében nem létezik. Vagy nagyon nagy jóindulattal is félreértés. A legviccesebb egyébként az, amikor a hifisták azon derpegnek, hogy nem jó a „tere” egy felvételnek. Mármint milyen tere? Mutatok egy példát: "Teljesen más volt, mint a tradicionális jazz kiállásai, melyeket élőben hallgatva, és látva, hogy a zenészek ott állnak hangszerükkel a kézben, bárki tisztában volt vele, hogy mihelyt a kiállás végetért, azonnal visszaszállnak, de ha valaki sok tradicionális felvételt hallgatott, azt is tudta, hogy a kiállás után a többi hangszer folytatja a játékot. Itt azonban egészen más történt. Az utómunkálatok során négy felvevőt  használt a hangmérnök, szalagról szalagra kapcsolt, s ezáltal egy-egy zenész eltűnt – azonnal bármilyen hangfoszlány vagy visszhang nélkül.

A bizonytalanság érzetét fokozta az is, hogy Teo szerint az orgonasávot Miles eredetileg egy másik számra játszotta. < Alapvetően semmi köze nem volt a Rated X című számhoz. Úgy hallatszik, mintha a zenekar lemaradna, ugye? Az orgona csak úgy magában beszáll. Ez egy loop. Egy-két ütemmel később hoztam be a zenekart. A szám lényegében a vágószobában állt össze>." Írja John Szwed a So what – Miles Davis élete című kötetben. A híres trombitás lemezeinek igen nagy hányada a stúdióban, különböző szalagokról összevágott részekből áll. Komplett szólókat vágtak rá – gyakran koncerteken rögzített felvételekből a kész számokra, amelyeket utólag aztán még tovább módosítottak. Nem hogy "tér", de még a zenész sem volt ott, mikor a "felvétel" készült. Mindezt a hatvanas-hetvenes években, amikor a ma ismert digitális felvételi rendszerek még ismeretlenek voltak. Ezek után azt olvasni, hogy nem jó egy rendszer vagy egy felvétel tere, konkrétan nagyon vicces. 

Még egy példa, ugyaninnen, minden idők egyik legjobb jazzlemezéről: "Bármilyen simán ment a felvétel, és tökéletes lett a lemez, a gyártásnál minden elromlott. Az egyik oldalt rossz sebességgel vették a felvevőgép meghibásosodása miatt; Adderley nevét elírták a borítón; Jimmy Cobb és Wynton Kelly a James Cobb, illetve Wyn Kelly nevet kapta; két cím (az All Blues és a Flamenco Sketches) felcserélődött a címkén; (...) Végül mikor CD-re írták az első keverési munkáit összecsapták, majd a második emelt árú (MesterSound Edition) egészen másképp szólt, mint az eredeti LP, végig kivehető a visszhangeffektus. A harmadik kiadás már korrigálta a sebességet, de újrakeverték, megjelent rajta egy kivehető szalagzaj és a ritmusszekciót előrébb hozták, amitől a hangzás jóval közelebb került a kilencvenes évek, mintsem az ötvenes évekéhez. A fentiek mindegyike teljességgel különböző lemez"  Mindez az előbb is emlegetett Kind of Blue című Miles Davis lemez kapcsán, ami ugye amellett, hogy a jazztörténet egyik legismertebb lemeze, egyben a legtöbb példányszámban eladott is. 

Mi a teendő?

Szóval, akkor mi lenne a megoldás? Ha van ilyen egyáltalán. Nem nagyon. A lemezek és a felvételek olyanok, amilyenek, nem lehet rajtuk változtatni. A régi és legendássá nemesedett anyagokat mind újra fogják keverni, ne legyenek illúzióink. Az újrakeverés pedig szintén olyan lesz, amilyen. A lemezek alaptulajdonsága, hogy ahány, annyiféle, annyi rendszeren és olyan körülmények között rögzítették. Képtelenség egy ítéletrendszert felállítani, ami nagyjából megmondja, hogy az ideálishoz képest mégis milyen. Nics ideális ugyanis. Többek között a teszteknek ezért sincs semmi értelme. A felhasználónak meg kell elégednie azzal, ami van. Ő dönt, hogy mit vesz, hogy mit tart fontosnak: az eredetiséget* vagy megelégszik a nagyfelbontású újrakeverttel. Mindez lemezenként változik. Hamarosan el fog jönni a kor, amikor már nem lehet választani sem.

A home hifi és high-end rendszerek egyet tehetnek: minél inkább megmutatni, hogy a felvételen mi van. Elsősorban zenei értelemben, tehát a művészi minőség tekintetében, másodsorban tonálisan, azaz színhelyesen. A tapasztalatok szerint erre elég sok rendszer képes. Sőt, minél jobb a rendszerünk, annál jobban fognak a különböző felvételek különbözni. A mi dolgunk az, hogy megtaláljuk, melyek azok a készülékek, amelyek ezt tudják. A többi már személyiségfüggő, kinek mi áll közelebb a saját ízléséhez. 

*Az újranyomosáknál és kiadásoknál a származási hely az egyik legfontosabb: indiai lemezt, bármennyire is olcsó, ha lehet, ne vegyünk.