Ennek a lemezajánlónak - úgy hiszem - olyan lemezek vannak a középpontjukban, amelyeknél hangsúlyos a befogadói állapot. Vagyis az érzékenységnek az a foka, amin sok múlhat. Leginkább az adott anyag sikere vagy kudarca. Szinte mindegyik lemez mélyfúrást végez az emberi lelken, olykor fájdalmas pillanatokat foglal zenébe, boncolgat, szétszálaz, majd beléd hasít.

Simán gellert kaphat bármelyik, ha egy kapkodós, rossz pillanatban indítod el, és csak félfigyelemmel vagy ott. Különösen fontos lesz a Laurie Anderson lemez esetében, ahol a tartalom nagy része a mélyben, a zene és a szöveg által megfestett?, felrajzolt?, hatásban található.

Nagyon erősen indította az ide évet az ecm. A húzónevek új lemezekkel tértek vissza és a mostanában befutó új nemzedék is nagyon erős anyagokat tett le a képzeletbeli asztalra. Alig lehet választani a kínálatból, de ha lehetne, akkor elsőnek a japán dobos Shinya Fukumori trio lemezét venném előre, mert ezzel a lemezzel kapcsolatban több e-maitl is kaptam, hogy írjak róla, és ilyen azért viszonylag ritkán van.

A For 2 Akis az első lemeze az egyébként elég híres japán dobosnak, és egy igazi nemzetközi kíséretet kapott egy német zongorista és egy francia szaxofonos társaságában. A szerzeményeket többségükben ők jegyzik, és talán a mérhetetlen összhang tartja őket egyben, amit a triónak sikerült megvalósítania. A meditatív balladák során át képesek megtartani az emelkedettséget, ami sohasem lesz giccses, mégis dallamos, finom és olykor képes elemelkedni is, amihez azért több kell, mint hangszeres tudás.

Noha ez egy ún. "okos" lemez, azaz mindennek oka és előzménye van, a zenék mégis képszerűek, és kicsit olyanok, mint a hozzájuk készült klipp, vagy egy akvarell festmény, ahol fontosabb az, ami nincs a képen megfestve, mint ami igen.

A színek halványak, összeségükben mégis többet adnak ki, mint amire számítunk. A For 2 Akis álomszerű világot fest elénk, de mégis tapinthatóan. A dob belesimul a hangképbe és nem ritmushangszerként, hanem a harmóniákért is felelős. A szerzemények ugyan elég jól meg vannak írva, de ettől sokszor eltérnek, a szólóik ellenben nem a hangszeres tudásuk fitogtatása, hanem közös útkeresés. Fukumori úgy írta le a zenéjét, amelyben az összehang, a többi zenésszel való hangszeres kommunikáció az elsődleges, és ezáltal egyfajta folyamatosan alakuló, áramló hangzásra törekednek.

A For 2 Akis dallamvezetésben és a hangzásban japán második világháború utáni korszakára hasonlít leginkább, amikor a zene egyfajta menekülés volt a háború terheit nyögő, elszegényedett és veszteségekkel küzdő országnak. Erről Fukumori elég hosszan ír, érdemes elolvasni. 

Norma Winstone-ról írtam már egy ömlengésszerű beszámolót az egyik posztomban, de az a koncertje volt. Most viszont megjelent tőle egy új lemez, ahol híres vagy hírhedt filmek zenéit énekli a maga lassú, első hallgatásra kissé szomorkásnak ható modorában. Pedig egyáltalán nem az, inkább az idős és érett emberekre jellemző szikár éleslátás és megnyugvás keveredik benne a féltve őrzött és olykor újra elveszített harmóniával.

Norma Winstone-t hallgatni olyan, mint egy lassú, szeptemberi délután, amikor a csontjaidban érzed az elmúlást, a közelgő telet, de tudod, hogy még nincs itt, mézédes a napsütés, semmi dolgod nincs, mint mindezt élvezni. Itt utalnék a fenti kitételre, miszerint ha rossz pillanatban hallgatod ezt a lemezt, akkor egészen egyszerűen unalmasnak fogod tartani. Holott egyáltalán nem az, tele van fájdalommal, megelegédéssel és csendes kiáltásokkal.

A szerelemről úgy énekel, hogy tudja, nem lesz már többet soha része benne, de jól esik rá visszaemlékezni. Ha ötvenéves vagy annál idősebb lennék, nem szeretném ezt a lemezt, mert arra figyelmeztet, hogy az életben minden perc drága, és már alig maradt valamennyi belőle.

De mivel még nem vagyok, nagyon sokat ad azzal, hogy mindezt vele együtt tudom tudatosítani, és jól esik az elmélázó dalokban a magányt és a csendet újra megtalálni.

A színpadon előszeretettel zokniban játszó, dán, de Amerikában élő gitárosról, Jakob Bro-ról órákat tudnék beszélni, és oldalakat lennék képes teleírni a gitárhangzásáról és a hangképeiről, amelyeket ő lemezeknek hív. Bro zenéje valahol az improvizatív jazz és az ambient hangképek határán billeg, és bár mindkettőből van benne egy nagy adag, egyikre sem hasonlít igazán.

Fene tudja mik ezek a szétfolyó majd újra összeálló hangfolyamok, az viszont biztos, hogy élőben nem olyan erős, mint a stúdióban. (Ennek feltehetően az az oka, hogy tavaly a Zeneakadémián John Christensen - az amúgy nagyszerű dobos - egyszerűen szétverte a koncertet. Hiába voltak öt perces meg-megindulú elszállós gitárszólók, Christensen képtelen volt nem full hangerőn játszani, ami nem állt jól ennek az alapvetően meditatív zenének)

Az új lemezére meghívta Palle Mikkelborgot az idős trombitást, aki többek között készített Juhász Gáborral is egy lemezt a bmc-nek. (Őt sokszor láttam, hallottam, mármint Mikkelborgot. Legutóbb talán két éve az Opusban, ahol a hárfás feleségével és egy ütőhangszeressal adtak remek koncertet). A Returnings-en Bro szinte teljesen elhagyta az amúgy rá nagyon jellemző „szép” és szépen megírt dallamvonalakat, szinte csak foszlányok maradtak, dallamkezdemények, és elharapott, félbehagyott harmóniák.

Ezekből a „roncsokból” építenek várat a lemezen. A Returnings Bro korábbi anyagaihoz hasonlóan teljesen monokróm, és ebben az esetben ráadásul inkább a feketén van a hangsúly. Tíz pontos lemez, de teljes figyelmet kíván, és minden pillanatban meglep valamivel, teljesen önálló világot alkot, nem nagyon tudok jelenleg akárcsak hasonló zenét mutatni. 

Rafiq Bhatia jelenleg amerikában élő, india és észak afrikai leszármazottak gyermeke, második generációs bevándorló. A Breaking English az első "igazi" lemeze, ami a jó hírű ANTI kiadónál jelent meg, amely egyébként americana-t, roots bluest és rockot, illetve mindenféle egyéb gitárzenét jelentet meg. Az alig harminc éves Bhatia példaképei között emílti a Los Angeles-is absztrakt hip hop producerek pápáját, Madlibet, de ez egyáltalán nem hallatszik a lemezén, ahol inkább a torzítón pihenteti olcsó Convers tonacipőjét.

Támogatói és mentorai között egyébként ott van Vijay Iyer, aki kétségkívül az egyik legjobb kortárs és jazz zongorista, és aki arra bíztatta Bhatia-t, hogy bátran szője bele a zenéjébe a jelenlegi amerika társadalmi történéseit is - holott ez egy instrumentális kvázi rocklemez. Magyarul hangokkal kell kifejezni mindazt, amit szavakkal nem tud. 

A Breaking English sok újat ugyan nem hoz, de amit csinál, azt perfekt módon teszi. Vagyis a garázsrockot néhány riffre redukálva, sok zajjal és mintával olyan zenei egységet kreál, amiben a perfekt szólók szinte eltűnnek. A lemez hol megindul, hol lelassul, de mindvégig ott a kellő energia a megszólalásban, egy percig sem ül le. Bhatia ügyesen keveri a mainstream dallamokat és a zajjal néhol feldobott zúzást. "Okos" lemez ez is, de simán lehet élvezni azon túl is, hogy a háttérrel tisztában lennél. (A konkrétumoknál maradva, erről az esetről van szó a Hoods Up című szám elsődleges "ihletőjét" tekintve).

A végére marad Laurie Anderson és a Kronos Quartet lemez. Erről a lemezről már írtam, de azért még egyszer érdemes értekezni róla, van annyira jó. Anderson a zenei performanszaiit általában lemezen is megjelenteti, ez utóbbi anyaggal is ez történt.

A lemez belső borítóján (igen, ilyen is van, nem csak egy fos pdf a letöltött fájlok mellé) Anderson hosszan beszél arról, hogy Ő alapjában véve stúdió zenész, aki körbevéve kütyükkel hosszan szeret molyolni a végső hangzáson és sokat is kísérletezik, ráadásul vonósokkal sohasem tudott jól együttdolgozni, mert amikor több szólamban írt valamit, az mindig béna lett. Ehhez képest a lemez bitang erős lett, és a Kronos zenészei simán lekövették Anderson körkörösen felépülő loopjait, amelyeknek egy részét a korábbi lemezeken is megfutatta már. 

Ahhoz képest, amire számítottam, sokkal kevesebb a szöveg rajta, úgy tűnik, hogy egyre fogy Anderson mondanivalója, már ami a világ történéseit illeti.

A Landfall egyérteműen az elmúlásról és a búcsúzásról szól, és ezzel beilleszkedik a pár évvel ezelőtti The Heart of a Dog lemezzel megkezdett keretbe, ami Lou Reed -ről és az ő elmúlásáról szólt, nyilvánvalóan szimbólumokon és metafórákon keresztül. (Ehhez nem kell túl okosnak lenni, a lemezen fő helyen van egy eddig kiadatlan Lou Reed szám és az egész albumot az emlékének ajánlotta. Aki esetleg nem tudná: Lou Reed Laurie Anderson férje volt)

Ehhez a lemezhez készült egy film is - vagy a filmhez a zene, ez eldönthetetlen -, amit Anderson a kutyájára erősített gopro kamerával felvett, majd megvágott anyagból készített. Szóval a Landfall-on Andersonnak az emlékeitől és az otthonától is kényszerűen el kellett búcsúznia, hiszen a Sandy hurrikán által generált özönvíz elárasztotta a New York-i lakását.

Mindezt egyébként az utolsó tíz percben mondja el teljesen szenvtelen hangon, de az első perctől kezdve az az érzésünk, hogy ez már a múlt, és a zene inkább az erre való emlékezés aktusát teszi a fő helyre, és nem magát a katasztrófát.

Nyilván ezért is hangsúlyozták minden kritikában és recenzióban, hogy a lemez a reményről szól, de ezt én némileg kétlem. Hetvenévesen nincs hova újrakezdeni. A lemez egyébként egyértelműen a performansz hangzó kivonata, és hiányzik belőle az a szöveggenerátor, amiről a borítón szintén sok szó esik, de ez egyáltalán nem hallatszik rajta.

A Landfall szerintem egy késői lemez, nem nagyon használja már a hatáskeltés eszközeit, önmaga a hatás. Alkotója minden percben átdereng rajta, és ez így pont elég, talán több is ahhoz, hogy az ember szembe nézzen azzal, ami elkerülhetetlenül közeledik.

Azt hiszem, ez így teljes. Ha lesz még lemez, az már ráadás lesz. Ez az életmű lezárult.