Nehéz úgy kiemelni egy hosszú és tartalmas életműből néhány lemezt, hogy legalább ne vázoljuk fel röviden az alkotó diszkográfiáját. Főként, ha egy lassan negyven éves pályafutásról van szó.

Az mindig érdekes, hogy bizonyos művészeket mikor és miért éppen akkor kap el a korszellem és a kritika szele, amikor, leginkább olyan előadók esetében, mint Cassandra Wilson, akinek a Blue Note-os szerződése előtt már készült egy tucat lemeze. Az életműben szerintem a 90-es évek volt a csúcs, akkor jelent meg az két album, amely azóta is kiemelkedik az egyébként elég homogén életműből.

Mindez persze szubjektív, és Wilson is elég gyakran váltogatta a lemezein a zenei megközelítést, hol a blues került előtérbe, hol kicsit elektronikusabb gitárok felé fordult, de volt, hogy a straight ahead jazz-en és a közreműködőkön volt a hangsúly. Azt szerintem viszont senki nem vitatja, hogy a New Moon Daughter és a Traveling Miles az a két lemez, amely a legtisztábban mutatja Wilson zenei indíttatását és a legtöményebben tartalmazza az általa felhasznált Missisippi delta vidéki blues gyökereket a jazzba integrálva.

Kezdjük ott, hogy Wilson zenész családba született és elsősorban a hangja miatt lett ismert. Mindennek rögtön ellentmond, hogy első lemezein szimpla, már-már közhelyes jazz hallható, elég felejthető, tucat kiadványok. Ezeken az albumokon még sehol sem volt a popzenei zsánerek áthangszerelése, és a hangját is sokkal színesebben, hajlékonyabban használta, mint a ma már védjegyévé vált nagyon sima és hosszan kitartott altját.

Nyilván volt már valaki, amikor a Blue Note-hoz szerződött, de nem volt még saját stílusa, nem volt olyan markáns előadói karizmája, mint ami New Moon Daughter-en annyira megfogta a közönséget. A konkrét sikerei is ehhez a kiadóhoz kötötték. A kilencvenes években minden túlzás nélkül a legjobb női jazzénekes volt, és a lemezeiből is iszonyú mennyiséget adtak el, ráadásul Ő volt az egyik, aki elkezdte a jazzt fellazítani countryval, blues-zal és emelte be az örökzöldek közé a pop dalokat is.

Kis kitérőként említeném meg, hogy a 1997-es Rendezvous című lemeze egy kvázi duo concept lemez, ahol a francia zongorista Jacky Terrasson-nal játszanak együtt. Ez a lemez igazi audiofil “csemege”, tisztán analog felvétel, parádés masterrel, ehhez képest is szól.

Mint minden nagyon jó felvétel, az igazi erényeit a komolyabb rendszereken csillogtatja, a gyengébb set-upon nem fog ebből feltűnni semmi - ezzel éppen az ellenkezője a szétkompresszált Diana Krallnak, ami a gyenge rendszereken szól jól, a komolyabbakon üres hangkulissza csupán.

A Rendezvous-n már nyomokban ott van az, amiért Wilson szeretik, főleg a balladákban. Az örökzöldek radikális áthangszerelésén túl a dalok saját képére formálása, és a mélyen búgó altjának kissé "ördögien füstös" felhangja. Az egyik kritikusa írta róla találóan, hogy Wilson ahhoz az előadói vonulathoz tartozik, akik még képesek teljesen elveszíteni a kontrolt éneklés közben. Ezt tanúsíthatom, láttam Őt fellépni a MüPa-ban, sziporkázó jelenség. Valamiért a koncert szünetében kijött a back stage-ből és mezítláb mászkált a folyosón teljesen feldobva egy batikolt lepelben, ami a hátán totál át volt izzadva.

Na de vissza a 1995-ös lemezhez, ami az egyik legjobb, amit Wilson valaha készített, én legalábbis ezt a lemezét szeretem a legjobban, egyébként ez is nagyon jól szól. A New Moon Daughter eszenciája annak a sajátos elegynek, amit Wilson még pár lemezen képes volt megőrizni, igaz ennyire tisztán és ennyire ösztönösen magas színvonalon később sajnos nem tudott megismételni. Ekkor Cassandra már egyértelműen a Blue Note húzóneve, a maga köré gyűjtött zenekarral egy csodálatos albumot raktak össze, amelyen saját szerzemények és a sztenderdek mellett egy Neil Young és egy U2 dal is helyet kapott - talán ezek a legerősebbek.

A lemez egyébként a teljes alkotói szabadság jegyében született, rögtön nagyon erősen indít. Az album a radikálisan átérelmezett Strange Fruit-tal indul, pontosabban egy meggyulladó gyufa hangjával. Wilson ebben a darabban megvillantja azt, amiért igazán szeretjük: kútmélységű altja démonian hangzik, a hangkép szellős, mégis tömör, a hangszerelés parádés: a bőgő feszes alapjára fémtestű gitár, slide gyűrű, trombita, és a suttogástól a kiabálás határáig eljutó ének szól. De nem ettől jó igazán, hanem attól, hogy az egész darab végig hullámzik, mégsem érzed azt, hogy szólóznának, pedig valójában ez történik. Több, mint tizenöt éve hallgatom, de még nem untam meg.

A lemez innen két irányba indul: egyrészt teljesen felszabadult és vidám, másrészt pedig mélyen melankólikus. A Love is blindness a szerelem érthetetlenségét és érinthetetlenségét taglalja, ráadásul, ha nem ismernénk a szöveget és nem lenne a szám popzenei klasszikus, nem ismerne rá senki, gyakorlatilag Wilson új zenét írt a szövegre. Ehhez képest is csodálatos az albumot záró Neil Young dal, a Harvest Moon, aminél bensőgésebb és intimebb megszólalás nem nagyon van. Az egész darab egy sípszerű hangszer és Cassandra hangjára van felépítve, amibe időnként a dal gerincét adó nagyon lassú gitárdallam szól, persze bendzsón. A lemez instant klasszikus, egy időben nagyon sokat demóztak vele különböző kiállításokon.

Mivel több, mint húszéves, már ezerszer kiadták, a cd verziót pár ezer forintért meg lehet venni. Nekem az első kiadás van meg, pazarul szól, és bármikor meg tudom hallgatni. Az album elhozott egy grammyt, és felállított egy olyan sztenderdet is, amit sajnos Wilson később már nem nagyon tudott újra elérni. Ezt követte a már említett Rendezvous lemez, ami olyan, mintha kifejezetten az audiofileknek készült volna, de sajnos nem olyan erős, mint a New Moon Daughter, bár itt is vannak elkapott pillanatok. (Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez Terrasson miatt van, akinek majd minden lemezborítóján egy műmosoly van az arcára fagyva; kb így is játszik: technikásan, de távolságtartóan udvariaskodva) 

Az életmű másik csúcsa a Miles Davis előtt tisztelgő, vagy inkább Miles élete és művészete inspirálta album, a Traveling Miles. A kiadó nagyon készült erre a lemezre, az egyik olyan ritka Blue Note lemez, amelynek külön papír borítója van a cd tok műanyagján felül, ízlésesen kivágva. Miles egyik ikonikus képét is befotózták újra Cassandrával.

Ezen az albumon újra elemében van Wilson, de a hangját nem helyezi annyira középpontba, mint a New Moon Daughter-en. A Traveling Miles teljesen egységes, de aki Miles zenéjének jelenlétét keresi, csalódni fog, ez tömény Cassandra Wilson, pontosabban az az elegy, amelyben a kiindulás mindegy, de eszményien keveredik benne az elektromos gitár és a klasszikus jazz quartet hangzása, a missisippi blues és a kortás jazz, Wilson altja folyékony aranyként tartja össze a darabokat. (2001-ben a Times a legjobb amerikai énekesnek választotta, 1999-ben pedig Miles Davis díjat kapott Montrealban).

A Traveling Miles szinte tökéletes, mindenből a legjobbat kapjuk, parádés szólók, a szövegek is ülnek, Wilson pedig teljesen felszabadult, csettinget, kiabál, dúdol, szinte úszik a dalokkal, a zenével. A lemezen végig hangsúlyos a profizmus, ami szellős távolságtartással szól, érezni, hogy a zenészek is tudják, amit játszanak, az jó. Az album nem lesz sem csöpögős szentimentalizmus, sem erölködés, úgy idézi meg a nagyszerű trombitást, hogy az előadói mélysége domborodik ki és nem a zenei stílusok kliséi. Ez a lemez már nem tesz gesztusokat az audiofileknek, de mégis elég jól szól.

Innen Cassandra elkanyarodott a Missisippi delta vidéki gyökér blues és az electronikával felhúzott altcontry felé. A kétezres éveket a Belly Of The Sun nyitja, amelyen Wilson a zenei gyökereit keresve írt. Az ötlet az volt, hogy egy mozgó "vagon" stúdióban a környékbeli zenészekkel vegyenek fel dalokat. Nyilván az ekkor éppen taroló Buena Vista láz ihlette a lemezt. Jó közepes album, vannak rajta pillanatok, amelyek megidézik a két korábbi anyag erejét, de nem képes azt végig fenntartani.

Ezt követte az elég gyenge tucatlemez, a Glamoured, ahol már popjazz szól, nyilván itt az lehetett a koncepció, hogy a mérsékelt sikerű és kísérletinek elkönyvelt Belly Of The Sun után Wilson egy olyan albumot tegyen le az asztalra, ami a kiadónak is hoz valamit, és egy szélesebb közönség számára is fogyasztható. Ebből következően édeskés, olykor szirupos, langyos lemez lett, amiből nyilván rengeteget eladtak, de az már messze van Wilson csúcsaitól, és sajnos azt is egyértelműen mutatja, hogy a hang kevés, kell mellé a tartalom is.

A 2006-os Thunderbird-ön Wilson merészet húzott, teljesen mást csinált, mint eddig. Az egyetlen lemeze, ahol kizárólag a hangjára támaszkodik, a zenét másra bízta. A Thunderbird megint csúcslemez, igaz ehhez kellett Marc Ribot és az altcountry félisten, T Bone Burnett, aki az egész anyagot rendezte és keverte. Ennek a zenének semmi köze sincs a jazzhez, egy gyökérblusban párolt alt country őrjöngés az egész, ahol többnyire végig torzítós gitárok szólnak, ráadásul teljesen rockosra van keverve. Ellenben helyenként sötét és mély, amelynek jól áll a női alt, igaz most sokkal karcosabb, mint amit megszoktunk.

Innen viszont Wilson karrierje mintha megtört volna, gyakran koncepciómentes és sajnos sokszor színvonaltalan, még éppen vállalható lemezeket készített. A legnagyobb baj viszont az, hogy úgy szól mintha a saját maga epigonja lenne. A Loverlyt megvettem becsületből vinilen. Talán kétszer bírtam végighallgatni, érdektelen és egysíkű pilinckázás, ráadásul pocsékul van keverve, a lemez túl halk, és sajnos hullámos is.

Ezen az albumon olyan zene van, amiről egy teljesen átlagos középosztálybeli fehérgalléros nő gondolja, hogy ez a jazz. Az elképzelés nyilván az volt, hogy egy tradicionális jazz albumot rakjanak össze, de sajnos nem lett elég erős, ráadásul Cassandra indokolatlanul sokszor próbálja meg rajta a magasabb regiszterekben használni a hangját, ami egyrészt nem fekszik neki, másrészt a lemez darabjai is erőtlenek, közhelyesek.

A Loverly kb arra jó, hogy az első randi után, ha felviszed magadhoz a szexi marketinges csajt, akkor érdemes feltenni. Lehet mellette beszélgetni egy kicsit minőségibb Tescos bor mellett. A csaj meg azt gondolhatja, mennyire széleslátókörű vagy, hiszen olyan jazzt hallgatsz, ami még neki is tetszik. Az életmű egyik mélypontja. Amit sajnos követett a másik.

A Silver Pony(!) már a címével is taszít, a borító konkrétan vállalhatatlan. Nem tudni, hogy szerződés kötötte-e vagy mi volt az oka, de ezen az lemezen már annyira elfogyott minden invenció, hogy az első két szám egy koncertfelvétel. A többi meg töltelék. Több szót nem is érdemes fecsérelni rá, nem adnék érte pénzt. Wilson messze a leggyengébb albuma, ami után felüdülés a Billie Holliday tribute (Coming Forth By Day), ahol vonóskisérettel fűszerezett kvázi jazz zene szól, amit hol alt rockos, hol bánatos blues betétek szakítanak meg, de legalább egységes, noha nem egy telitalálat, és sajnos olykor a giccs határait súrolja, hiába rendezte Nick Launay, a Bad Seeds producere.

A lemezhez készült videoban hosszan lamentálnak azon, hogyan keverték és mennyire modern akarna lenni, de inkább az van, hogy nagyot akartak gurítani, de hát azt már nem ők fogják megcsinálni. Ami a kilencvenes években még frissnek számított, az ma már inkább csak retró. Nem rossz lemez, szó se róla, de hiányzik belőle az a nagyvonalú élményszerűség, ami a két - három - csúcslemezen ott van. 

Wilson weboldalára éppen most került ki egy video, amiben az új lemezről beszél (Jupiter Rising), elég érdekesen egyébként. Nehéz eltekinteni attól, hogy ugyanakkor Cassandra megöregedett, és bár mindegyik lemezén képes volt legalább egy-két kiemelkedő dalt letenni az asztalra, valószínűleg sok újat már nem várhatunk tőle. Az mindenesetre biztos, hogy neve vastagon ott lesz az egyetemes jazz történetben, és a kilencvenes évek egyik nagy tehetsége volt. Nélküle a határokat nem túl merészen, de azért átlépő, valódi előadói karizmával rendelkező jazz énekesnővel szegényebbek lennénk, aki mellesleg a saját hangfekvésében nehezen utolérhető.

Be kell vallanom, hogy nekem a Glamoured és a Silver Pony kivételével mindegyik lemeze megvan, és valószínűleg ezt az újat is meg fogom venni. A két csúcslemezt és a Thunderbird-öt mindenkinek ajánlom, a többit inkább csak az olyan kemény vonalas "rajongóknak", mint amilyen én is vagyok.