Be kell vallanom, hogy volt egy idő, amikor viszonylag gyakran váltottunk levelet Peter Qvortruppal annak okán, hogy lemezeket cseréljünk. Peter nagy rajongója a magyar csellistáknak - többek között -, a magyar zongoristák után, és olyan lemezeket keresett, amelyek egyrészt számomra is ismeretlenek voltak, másrészt igen-igen nehezen beszerezhetőek.

A lengyel Lukasz Fikus által alapított LampizatOr szerintem példaértékű cég lehetne minden hazai, de akár európai cégnek is. És hiába dolgozik együtt és emeli ki azokat a “hősöket”, akik nélkül a jelenlegi Lampizator brand nem lenne az, ami, az egész dolog mögött mégiscsak egy meghatározó ember áll, maga a szellemi alapító, Lukasz Fikus.

Igazából úgy volt ez a történet, hogy amikor István eldöntötte, hogy elkezdi forgalmazni a Goldring hangszedőket, felhívott, hogy jó hírei vannak. A jó hírek alatt azt értette, hogy kaphatok majd a hangszedőkből egy-egy példányt tesztelni, amint megérkeznek, hátha érdekelnek.

Nem biztos, hogy sokan vagyunk, akiknek fontos, hogy újra megjelent a 1996-ban igazi friss dolognak, mondhatni úttörőnek szánt Bugge Wesseltoft: New Conception of Jazz című lemeze. Bár kétségtelen, hogy a cím kissé pöffeszkedő volt elsőre, de a zene az valóban egy új koncepció mentén alakult, és hát nem is akárhogy. Az azóta klasszikussá érett lemez stílusteremtő lett. Én pedig azért érzem aktuálisnak az azóta már eltelt érvfordulót, mert hozzánk éppen most ér el a koncert.

Őszintén szólva engem sem győzött meg elsőre a méretében is apró Zero CD játszó. A Zero elektronikáknak elég komoly múltja van, ha azt vesszük, ez már a negyedik reinkarnációjuk.

Mavis Staples idén lesz 78 éves. Zenei pályafutását egészen fiatalon, tizenegy évesen kezdte mint gospel énekes. Mostanában pedig - többek között a Wilco énekes frontemberével, Jeff Tweedy-vel - ad ki nagyon patent öregkori blues lemezeket.

Az egyel korábbit én is ajánlottam anno, amikor kijött, az új pedig egészen friss. Mavis a 78 születésnapját egy róla készült filmmel ünnepli, ami most jött ki DVD-n, az a címe, hogy Mavis!. Tartom valószínűnek, hogy ezt itthon soha nem fogják bemutatni, mégis megéri megnézni, mert azok közé a féldokumentum filmek közé tartozik, amelyek jó érzékkel adagolják az életrajzi elemeket és hiteles képet adnak egy nem mindennapi hangról és egy különleges zenei pályafutásról. Nézzétek meg, ha tudjátok. Itt az előzetes, a posztban pedig beteszek pár számot is. 

Mehldau mostanában inkább duó lemezeket készít, csinált egyet az egyik legismertebb amerikai szaxofonossal Joshua Redmannal, Nearness címen, majd rögtön utána Chris Thile-vel, ez utóbbi cím nélküli album. Thile mandolinon játszik és Mehldau ezen a lemezen énekel is. Ennél is érdekesebb, hogy Thile a világhírű és nagyon felkapott kínai származású, de Párizsban élő Yo Yo Ma-val felvette egy Bach lemezt, ami szintén a nonesuch-nál fog megjelenni. Itt van róla a videó, elég durva, amit Thile játszik.

Hát, kb ennyit a zenéről. Nagyjából egy hónapja van nálam egy Audio Note Zero cd játszó, tervezem, hogy írok ról valamit, mert eléggé meglepett, ami azt illeti. Ahogy átnéztem a gépemet, mert elfogyott rajta a hely, találtam egy csomó fotót az relatíve új hangfalamról, azokat is kirakom majd valamikor. Kellene mennem egy meghallgatásra, ahol a japán C.E.C szíjhajtású futóművét fogom fülügyre venni, talán ebből is lesz valami. Be van tervezve egy másik meghallgatás, ahol sok minden lesz terítéken, futóművek, erősítők, ilyesmi. Meglátjuk. Az időhiány jelenleg permanens. Azért tartsatok ki. Ja és átléptem a mágikus ezer követőt. Erre csak egyet mondhatok: köszönöm. Próbálok nem csalódást okozni.

A thevinylfactory.com-on találtam ezt a cikket, és egyből tudtam, hogy ki fogom posztolni. A magamfajta lemezbuzinak tökéletes poszt, ráadásul még érdekes is. Aki kicsit is járatos a jazz, azon belül a szabad improvizációs ágában, minden bizonnyal belefutott már Mats Gustafsson nevébe, aki egy elég híres, inkább világhíres szaxofonos.

Azt is lehetett tudni, hogy nagy lemezgyűjtő, de feltehetően kevesen gondolták volna, hogy ennyire súlyos a helyzet. Aki látta a korábbi bejegyzést, azt hihette, hogy mindent látott, holott korántsem. Ami Gustafsson-nál van, az felér bármilyen várakozással. Fogalmam sincs, mennyi lemeze lehet, de elképesztően sok, ami a képeken van.Na de beszéljenek helyettem az eredeti posztban lévő fotók, meg a szöveg, ami csak angolul van, de tök egyszerű, megéri lefordítani. Na jó, egy sztorit azért lelövök. Megkérdezi az interjú készítője Gustafssont, hogy van-e valami furcsa története az egyik lemezéről. Howard Riley és Barry Guy: Discussions című lemezéhez, ami az angol free jazz egyik szent Grállja, úgy jutott hozzá, hogy az e-bayen áruló faszival felvette a kapcsolatot, aki képben volt azzal kapcsolatban, hogy Gustafsson egy tök híres zenész, így adott egy elképesztő árat a lemezre.

Végül megegyeztek. Gustafsson lenyom egy koncertet, cserébe megkapja a lemezt. Erre mit csinált a világ egyik legismertebb free jazz zenésze? Elment, lenyomta a koncertet, s megkapta a lemezt. Ennyi! Na erre akkor mit mondanátok? Mi ez ha nem elhivatottság?

Erős az évkezdés az ecm-nél. Colin Vallon trio második lemeze jelenik meg a kiadónál, Danse címmel. A svájci zongoristának ugyan van még egy anyaga, de az nem a saját neve alatt jelent meg, hanem Rruga néven jött ki, még 2011-ben.

Igazság szerint ez a meghallgatás nem rólam szólt, én inkább csak kibiceltem. Persze, nem én lettem volna, ha nem csillan fel a szemem a lehetőség hallatán, a legrosszabb esetben - gondoltam csalárdan - írok belőle egy posztot. És íme!

Szerintem nyilvánvaló volt, hogy a fekete lemezek sokadszori reneszánszával előkerülnek a gyűjtők is, úgy is mint érdekes figurák, és úgy is, mint a nagy mennyiségű vinylek lelőhelyeinek létrehozói. Első körben persze mindig a még létező üzleteket szokták felkeresni, de hát abban benne van a Media Markt is, az meg nem túl érdekes. Ezek után szoktak jönni a komolyabb gyűjtők. Az alábbi két videóban pont két ilyen találkozás látható.

Tök érdekes egyébként, hogy a közönség általában arra készül, hogy majd milyen izgalmas “csodabogarakat” fog látni – talán ezért tiltakoztam én mindig is, hogy rólam ilyen videó készüljön –, de hát a valóságban meg pont az ellenkezője van. Két teljesen normális, a hobbijukat leszámítva, átlagos emberek beszélnek, csöppet sem csillogó tekintettel, és teljesen higgadtan a lemezeikről, meg az erősen idézőjeles szenvedélyükről. (Ez a másik, ami miatt én soha nem mennék bele egy ilyenbe, mert én nem tudnék elfogódottság és lelkesedés nélkül beszélni a kedvenc lemezeimről)

DJ Shuriken persze valamennyire kivétel, mert Ő ugye az egyetemi doktoriját is a lemezekről és azok gyűjtéséről írta, meg hát tényleg brutális az, ami nála van lemezben. Sokat nem tudok hozzátenni, élvezzétek, és persze mennyivel jobb ez, mint vincseszterekről file-okat tallózni.